A kendő

Az Onkológiai Intézet vezetőjével, Kásler Miklós professzorral beszélgettünk a hitről. János evangéliumának kapcsán. Ez áll a 20. fejezetben a 3. és a 8. vers között: „Erre Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett. Együtt futott mind a kettő. A másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz. Behajolt és meglátta a gyolcsokat, de nem ment be. Nem sokkal utána odaért Simon Péter is, bement a sírba, és ő is látta a gyolcsokat, meg a kendőt, mellyel fejét takarták be. Ez nem a gyolcs között volt, hanem külön összehajtva más helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki először ért a sírhoz. Látta és hitt.

Milyen emberi leírás – a mondta Miklós. Mennyire természetes, hogy János, a legfiatalabb apostol gyorsabban szalad Péternél. Ám tiszteli az öregebbet, a Kősziklát, nem ront be előtte a sírba, ámde mégsem bír ellenállni kíváncsiságának, csak-csak bekukkant, és meglátja a gyolcsokat. Aztán Péter után belép ő is, és tüzetesebben szétnéz, közelebbről megszemléli a gyolcsokat, s bizonyára látja rajtuk az Úr megkínzott testének nyomait, melyeket máig őriz a halotti lepel.
Mit látott még?
A „kendőt, mellyel fejét takarták be. Ez nem a gyolcs között volt, hanem külön összehajtva más helyen.”
Külön, összehajtva. Ilyent oros, aki elorozta volna az Úr testét, bizonyára nem tesz, hanem amit kell, összenyalábol, aztán iszkiri, mielőtt az őrök fölébrednek! A gyolcsot is egybemarkolta volna a testtel együtt, a fejkendőt is. Ha pedig lepottyant volna, vigye kánya, mit számít! Félrerúgta volna. Így viselkedtek volna a zsidó őrök is, ha ők lettek volna a tettesek: túlesni a dolgon minél előbb!
A 9. vers így következik az előbbiek után: „Eddig ugyanis még nem értették meg az Írást, amely szerint fel kellett támadnia holtából.”
Eltűnni, ellopódni a sírból? Nem! Napnál világosabb, hogy nem!
János három évig járt a Mesterrel. Talpalt vele a hőségben, pihent az árnyékban, evett, aludt. Szedte vele össze derékaljnak a füvet, mosta-szárogatta a ruhát, s ha tanításának mélységét, ő, a leghűségesebb, még a harmadik esztendő végére sem értette kristálytisztán, emberi szokásait bizonyára alaposan kiismerte, és ott, a sírban fölismerte a hajnali ragyogásban.
A Föltámadottnak nem volt oka a sietségre. Félelem az őröktől? Mit tehetnének az ő örökkévaló testével – ha egyáltalán engedi, hogy meglássák?
Sem János, sem senki más nem tudhatja, hogy mi történik egy halott testtel, mely örök életre kel. A mi tudományunk gyatra nyelvén szólva fogalmunk sincs, hogy milyen biológiai, fizika, kémia folyamatok zajlanak le benne s körülötte, milyen elváltozásokat hoznak létre, pl. a „gyolcsban.”
De nem is erről van szó, hanem arról, amiből szemtanú ráismert. Az előzékenységről, a gondosságról, gyöngédségről, amivel közös életükben körülvette őket. Tegyük hozzá: ezután is, gondoljunk János evangéliumának utolsó jelenetére. Tiberiás taván halásznak tanítványok s egész éjjel nem fognak semmit. Megjelenik a parton Jézus és megkérdi: Van valami ennivalótok? Nincs – felelik. Ezután jön a csodálatos halfogás, majd: „Mikor partra szálltak, parázsló tüzet pillantottak meg, rajta halat és mellette kenyeret.” Ő gondoskodik róluk, testükről-lelkükről, mint élettanulásuk három esztendeje során mindvégig.
Senki más, csak ő hajtogathatta össze a kendőt.

2009-07-22 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.