A szeretet alapkérdése

 

 
Az idők fordulásáról a világ milliónyi eseménye tanúskodik. Nem a változás ténye a kérdés – hiszen a szülők és a gyermekek világa sosem volt teljesen azonos – hanem a sebessége és gyökeressége. Gyorsabb-e, nagyobb-e, alaposabb-e, vagy ha úgy tetszik, végletesebb-e a réginél?
Megkérdezhetnénk az ügyben szociológusokat, hogy mutassák idevágó méréseiket, de nem tesszük, mert értelmes tudós vagy józan akárki kutatás nélkül is tudja az eredményt. Kérdőívek, súlyozott átlagok, számítógépes műveletek leginkább csak a tudományosság leplei.
Ismerjük a szomszédokat, a barátokat, a gyerekek iskolatársait, netán még a saját családunkat is, és halljuk, hogyan beszélnek az emberek és a nemzedékek egymással, hogyan viselkednek, s kiderül számunkra, miként élnek. Hogy esetleg mi is ugyanígy, vagy hitványabbul, azt már nehezebben ismerjük el – lehetőleg föl sem tesszük magunknak ezt a kérdést, így a lényeg homályban marad.
Ha emlékeinket faggatjuk, akkor nagyjából az derül ki, hogy ötven-hatvan évvel ezelőtt a gyerekek a mainál sokkal keményebb iskolába jártak, ahol a rosszalkodók verést kaptak, és a sarokban térdeltek. Egyszer Szilágyi Jóska az iskolai sakkversenyre hozott nekünk, a vetélytársaknak, egy üveg pálinkát. Ő ugyan nyert, de másnap Beödök tanár úr végigpofozta az egész sakkversenyt. Jól tette. Egymás közt is gyakran bunyóztunk. Kicsiért-nagyért, meg azért, mert akadtak verekedős gyerekek, akik az élő fába is belekötöttek. Játékaink mégis emberiek voltak, ami úgy értendő, hogy csakis egymással játszottunk, amikor csavarogtunk, kergetőztünk, a lányok varkocsát huzigáltuk, fociztunk. Még a modellezés meg a babázás is emberjáték volt, hiszen leginkább társaságban történt, a baba maga is családtag volt, és Birkás Gyuszi a gumimotoros hajócskája összes alkatrészét saját kezűleg eszkábálta. Olvasmányaink körbejártak, jórészt titokban, mert csak háború előtti rongyos lapokról olvashattuk A koppányi aga testamentumát, May Károly és Cooper könyveit. Így lettünk bandázásainkban dakoták-huronok, törökök-magyarok – ellenfélként is emberek.
Mai buta szóval „képi kultúrában” éltünk, mert a mostanival ellentétben nem határozták meg előre a filmekkel és egyebekkel a lelkünk elé táruló látványokat, hanem ki-ki maga kép/zelte el azokat. Néha színházi előadást is közvetítettek a rádióban. Egy bársonyos, nyilván csodaszép nőtől származó hang olykor belesuttogott a szívünkbe, hogy képben legyünk: „a Néma Levente balról belép, megáll a trónus előtt.” Vagy: „Éva könnyezik!”
A kútból húztuk a vizet, hasogattuk-hordtuk a tüzelőt, a nagymamával váltva kevertük a szilvalekvárt az üstben, hoztuk a répalevelet a határból a kiskacsáknak, teregettünk, almoztunk, csépléskor szalmazsákot tömtünk. Bölcseleti tanulmányok nélkül is tudtuk, hogy a szeretet a másik életterhének az átvállalása. Nem létezett vízvezeték, mosógép, porszívó, hűtőszekrény, távfűtés, hús és olykor kenyér sem. Mi több, tévé és számítógép sem nyelt el öreget-fiatalt, hogy ne ő játsszék, hanem az ember és gyereke legyen különféle programok eszköze és rabszolgája és szenvedélybetege, és ne tudja többé elképzelni a Létet… Az agy- és lélekzsugorításon nehézkes, ásatag politikai eszközökkel bütyköltek.
Akkor is léteztek csonka családok, bár kevésbé a szesz, a hűtlenség meg a bűnözés, hanem a háború miatt.
Hogy mi volna korszakos különbség, azt három szóban foglalhatjuk össze. Amikor hazaértünk az iskolából, és beszámoltunk a történtekről, mi is föltettünk egy kérdést. Tanúsíthatom, mert sok pajtásomnál megfordultam, mindannyian: parasztgyerekek, lelencek, iparosfiak, verekedősök és nyafkák, fiúk és lányok mind megkérdeztük: Édesanyám, mit segítsek?
Ha azt tudakolja valaki, hogy miért bomlik a család, miért nem értik egymást a nemzedékek, miért nem születnek gyermekek, és ha igen, miért nem törődnek oly sokukkal, s miért a tömérdek magányos, vagy ami ugyanaz: függő szenvedélybeteg, itt a válasz: a szeretet gyermeki alapkérdése kiveszett.

2011-09-19 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.