Közszolgálati és pénzszolgálati sajtó

 

 
A magyar sajtótörvény ürügyén óriási támadásokat indítottak hazánk ellen bel- és külföldi politikusok. A kardcsörtetés persze nem a sajtószabadság miatt zajlott – ha ilyesmi tényleg létezne, megnézhetnék magukat a hangoskodók! – hanem az Orbán-kormány szerény mértékű, de mégis szentségtörőnek minősülő adórendszabályai, a nagybankok és egyéb hatalmas nemzetközi közteher-elkerülők ellen. Ilyen még nem fordult elő a kapitalizmus világszép életében, ráadásul a példa ragadósnak bizonyult…
Mára elég távol kerültünk az eseményektől ahhoz, hogy megpróbálkozhassunk a sajtó ügyének lényegére tekinteni.
Először meg kéne határozni, hogy mi a sajtószabadság? Talán gondolatok, szellemi értékek szabad áramlása, a tájékozódáshoz, az otthon, a haza a világ valódi gondjainak megismeréséhez való jog.
Mi a cenzúra? Az előbbiek korlátozása? Ha így van, akkor minden újság, rádió, tévé cenzúráz, hiszen fizikailag sem fér bele egyikbe sem az összes közérdeklődésre számot tartó értesülés. Kinek a joga válogatni közülük? A szerkesztőnek? Mivel ő „munkaerő-áru, humánerőforrás,” értelemszerűen tulajdonosa utasításait követi. Ellentétben az országgyűléssel, a laptulajdonost nem választotta senki, a demokráciának szele sem érinti, mégis joga van beleszólni alkalmazottai, a szerkesztők döntéseibe. Az EU parlamentjében senki nem emelt szót az engedetlenség miatt kirúgott szerkesztők ügyében. Mondhatjuk úgy is, hogy a világ tájékoztatóiparának elsöprő többsége fölött uralkodó néhány sajtómágnás, világosabb szólva a Pénz a sajtószabadság kedvezményezettje.
Bencze Lóránt nyelvész barátom írja egyik levelében: "Paul Sehte, egyike a Frankfurter Allgemeine Zeitung öt alapító kiadójának már 1965-ben megállapította: A sajtószabadság 200 gazdag ember szabadsága, hogy véleményét terjessze…
Mivel az újságok és folyóiratok előállítása egyre nagyobb tőkét igényel, a sajtóorgánumokat kiadó személyek köre egyre kisebb.
Ezzel függőségünk egyre nagyobb és egyre veszélyesebb lesz?”
Nota bene, Sehte megállapítása igaznak bizonyult. A sajtószabadság ma még kevesebb gazdag ember szabadsága, mint 1965-ben, függőségünk pedig mostanra már kórossá vált.
Ezért aki a sajtószabadságért aggódik akár az EU parlamentben, akár másutt, az vagy gazember, vagy tökfilkó.
A kereskedelmi sajtó nevű különös öszvér nem a „gondolatok és eszmék szabad áramlása” végett jött létre, hanem a jövedelemért. Látszólag sajtóizékkel üzletel, valójában az általa forgalmazott cikkek, műsorok, képek alapföladata a reklámhordozás. Ezért a lehető legsilányabbak, olykor állatiak, perverzek, mi több, hazugságok, mert a társadalom legnépesebb rétege erre fogékony, ugyanakkor ez a tömeg palizható be leginkább a fölösleges holmik vásárlásra. A szellemi szemét agytompító hatásáról már sokan írtak, de senki merte cenzúrának tekinteni. Az leszel, amit eszel, tanítja az indiai bölcsesség. Egyebek mellett a szellemi szemétevés teszi az embert konzumidiótává. Barbivá. Tehát a szemétsajtó virulása fordítva arányos a sajtószabadsággal! Annak egyenesen a főellenségei közé tartozik, hiszen elbutítja, tájékozódásra képtelenné teszi fogyasztóit!
A kereskedelmi sajtó hülyítő gépezetének fokozatai vannak. Az első az előbbi, a még újságnak látszó kiadvány. A második ennek alfaja, az „ingyenes újság”, melyet aluljárókban, közlekedési állomásokon ingyen osztogatnak. Ezek terjedelmének 10-12 %-a még közlésszerű: közélet, sport, pletyka, „izgalmas és objektív”. Körülbelül egy állomásnyi utazásra való, utána lehet olvasni a hirdetéseket. A harmadik a postaládákba gyömöszölt képes árlista különböző áruházaktól
A News of The World napokban kipattant botránya rávilágított, hogy a legnagyobb sajtóvállalkozások is mennyire buzgón hazudnak és csalnak a tulaj bevételének növelése végett.
A közszolgálati- és a pénzszolgálati sajtó közt az ellentmondás nyilvánvaló. Súlyos tévedés, mi több, a közönség becsapása utóbbit a sajtószabadság védernyője alá vonni. A pénzszolgálati sajtóban a hír, a műsor áru, tehát a kereskedelem általános szabályai szerint forgalmazható. Ha tilos fertőzött húst, lopott lovat, hamis farmert, kokaint árulni, akkor milyen alapon szabad álhírekkel, lopott magánügyekkel, hazugsággal és szellemi kábítószerrel kereskedni?
A silánysági verseny és a közönség tompulása együttes hatást fejt ki az összes újságíróra, műsorkészítőre. Jó példa a természetrajzi csatornák züllése. Ma már szörnyfilmre rendezik a pókok meg a halak életéről készült filmjeiket. A képekre ráerősít a kísérőszöveg bugyuta rémítgetése. Javarészt nézhetetlenek, ostobák és tudománytalanok! Tegyük hozzá: a gazdagok sajtója „elállja az útját” a helyi kiadványoknak. A lengyel, magyar, osztrák Élet és Tudományok versenyképtelenek a Geografic Magazinokkal, szintúgy a nemzeti Kortársak a Rider Digestekkel, aminek vesztese a helyi táj, történelem, irodalom és kultúra. Másképp fogalmazva az átélhető visszaszorul az ábránddal szemben. Sors helyett semmi
A gyártók után nézzük a forgalmazókat!
A szocializmusban rendszer volt az árukapcsolás. 1980-ban, a zilahi étteremben csak úgy kaphattunk rostonsültet, hogy ráöntöttek egy szavatosságát vesztett bűzös halkonzervet. A tévés műsorszolgáltatók ma működnek így. Úgynevezett „csomagokat” árulnak, igazi- és szeméttévéket. Két-három jobb állomás mellé kötelező megvenni pár tucat mosléköntőt. Holott Ceauşescunak vége, ki- és betörött a demokrácia, a zilahi vendéglőben újra ehető az étel, de a szemét jogai elszemtelenedtek: a műsorvásárlónak, a sajtószabadság legfőbb alanyának nincsen joga válogatni a pénzéért. Mit szólna Cohn-Bendit úr, ha csak úgy vehetne szaúdi olajrészvényt, ha szabott áron vásárol hozzá görög állampapírt?
Lássunk néhány bevett cenzorkodást!
Egy lapba-műsorba sem fér bele minden lényeges. A szerkesztő tehát mindenképpen válogat a tények között, módjában áll fontos eseményeket félre suvasztani, semmiségeket, vagy éppen gazdája szája íze szerinti híreket fölpumpálni, kelekótyákat celebekké növeszteni és így tovább. Ezzel az eljárással hatalmas tömegek lelkében lehet megfordítani a jóról, szépről, tisztességről alkotott fogalmakat. Pár éve Kállay Ferenc, a nemzet színésze az egyik kereskedelmi tévé büféjének pultjához lépett. A kiszolgáló ráförmedt: Nem látja, tata, hogy Bunkó művész úr is sorba tud állni?
Szemlátomást hiányoznak a kereskedelmi kloakákból az igazi szellemi értékek, személyek és az emberiség súlyos gondjai! Kihágás esetén nem elsötétítésre kéne ítélni őket, hanem versműsorok, klasszikus zenék, színdarabok fölvételére és vetítésére!
A Goebbels-szabály: ha bármely hazugságot elég gyakran ismétlünk, az emberek fejében igazsággá válik. Így keletkeztetik a művészeti izmusokat, a divatokat, a sztárokat, a pártokat. 1993 őszén a Fidesz magasan nyerte volna a választásokat, ám közeledett az MDF-hez. Mire a korabeli sajtókirály így döntött: „Ugyanabba a szemétkosárba hajítunk benneteket, ahonnan kivettünk.” A „szabad magyar sajtó” véleménye mintegy varázsütésre megváltozott, és 1994 tavaszán a Fidesz alig jutott be a parlamentbe.
A hallgattassék el a másik fél itt” gyakorlata túlélte a rendszerváltást. A 90-es években indult kultúrharc során szinte az összes nem liberális és nem baloldali írót kisöpörték a sajtóból. Kik? Akik ma a sajtószabadság mellett tüntetnek – s Magyarország ellen.
„Mindenki arról beszél…” Szaknyelven tematizálásnak nevezik azt a tömegtájékoztatási cselt, amellyel megragadják a közönség képzeletét. Kocsmában, buszokon, hálószobákban millió embernek született lény azon törődik, hogy Bunkó Akhillesz, vagy Tahó Valeriána nyeri-e a Csaló Világ eheti tökfejversenyét.
A pénzsajtó különválasztása és az általános gazdálkodási törvények alá rendelése, az árukapcsolás tilalma, megfelelő büntetések alkalmazása néhány év alatt jelentősen lassítaná a közműveletlenség terjedését-mélyülését. Megoldás addig nem lehet, amíg a sajtószabadság a tőke szabadsága, addig nem szabadulhatunk a manipulációtól.
„Manipuláció: kezesbárány elkészítése mákonyszósszal.” (Magyar-Magyar Nagyszótár)

2011-10-20 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.