Leborulás

 

Az Evangélium szinte állandó Ádvent. Bénák, vakok, leprások és más betegek várnak az Úrra, s ha jön, nyüzsögnek körülötte, hogy megérinthessék, szót váltsanak vele. És az ő egyik leggyakoribb mondata: „Hited meggyógyított.” Mit jelent? Azt, hogy ne légy vak! Vedd már észre, hogy benned élek! Nem csak vagyok, munkálok is. Isten, a benned élő Isten adta vissza, egészségedet! Azért, mert képes voltál szeretni Őt! A hit égi édesapánkhoz fűződő szeretetkapcsolat. A gyógyulás a két szeretet egyesülése.
Az evangélium ádventi emberei azok, akiket hitük meggyógyított, mert oly mélyen élték a Teremtő iránti szeretetet. Jézus ezt természetesen azonnal észlelte, hiszen az Atya és Ő Egy.
Más ádventi emberek inkább csak vágynak az Úrral való egységre – várják a Jézuskát –, mint például a Gazdag Ifjú. Története apró eltérésekkel mindhárom szinoptikus evangéliumban szerepel. Lukácsnál például „előkelő embernek” mondatik. Máté szemtanútól tudjuk, hogy „ifjú” vala. Márk adja elő legforróbban.
„Amikor kilépett az utcára, odafutott hozzá valaki és térdre borulva megkérdezte tőle: "Jó Mester, mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?"
Talán ezredszer olvastam a történetet, amikor rájöttem, hogy az ádventi, és az „Isten Országa” elbeszélések közé tartozik.
A Gazdag ifjú igazi ádventi kérdést tesz föl, mert szeretne kigyógyulni a halandóságból:"Jó Mester, mit kell tennem, hogy elnyerjem az örök életet?"
Nézzük a részleteket, ahol nem az ördög lappang, hanem a tanítás sok apró vonása. A Katolikus Lexikon szerint a „leborulás a fölség előtti megsemmisülés jele. A Szentírásban Isten és az Őt képviselő királyok előtti hódolat kimutatása.” A zsidók és később a keresztény mártírok ezért nem borultak le a római császárok szobra, vagy a tatár kagánok trónusa előtt, ugyanakkor ezért borulnak földre a fölszentelendő kispapok, a püspökök és a régi magyar királyok a Szent fogadása előtt.
A leborulás az Isten országába igyekvő mozdulata, másként: az újjászületésre való fölkészülésnek a kifejezője, mert a föld porába bocsátkozva, s teljesen elhagyva magunkat mintegy „porrá leszünk, amelyből vétettünk.” Egyszerűbben szólva meghalunk, elveszítjük régi énünket, megsemmisülünk. Érdemes ebbe belegondolnunk. Próbáljuk meg. Zárkózzunk be szobánkba, gondoljunk tiszta szívvel a Mindenhatóra és boruljunk elé, a földre.
Ne kérjünk tőle semmit. Se egészséget, se mindennapi betevőt, semmit.
A megsemmisülő semmivé lesz? Hiszen akkor meg is szűnik! Nem gondolom.
A leborulással kifejezett újjászületés talán az angyallá változás próbája: mindenünket, mindazt, ami nem én, nem mi vagyunk, a porban hagyjuk – úgyis porrá lesz! – és csak a szeretet meg a szolgálat ádventi vonásaival kelünk föl. Az engedelmesség boldogságában.
A Gazdag Ifjú azonban csak a letérdelésig jutott. Kezével érintette a földet? Homlokával is? Nem tudjuk pontosan. Az Ifjú nagyobb tiszteletet adott Jézusnak, mint amennyi embernek járt, viszont az Istenhez méltó imádásnál kevesebbet. Kérdése ugyanakkor az újjászületni akaróhoz illő volt: a lehető legtöbbre irányult. Olyan kérdést tett föl, amit ember nem válaszolhat meg, hiszen csak az Úr rendelkezhet az örök életről.
Többet kért Istentől, mint amennyit ő szándékozott adni neki!
Az Emberfia természetesen olvasott a Gazdag Ifjú lelkében, látta vágyát és korlátait, melyek szakasztott a miéink: akarjuk mi is az örök életet, hogyne akarnánk! „Uram, add meg nekünk az üdvösséget!” Ez a leghőbb vágyunk, boldogan le is borulnánk az Úr előtt, de nem itt, ahol annyian látják… elég a biccentés meg esetleg egy kis pukedli, ahogy az oltár előtt szoktuk… Újabban a mise bevezetéseként elmondott bűnbánati ima, melyben régebben végiggondoltuk a gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással elkövetett vétkeinket, holmi lelki pukedlivé fonnyadt, a Gazdag Ifjú szellemében: „Uram, ide nekem az üdvösséget!”
Igen figyelemre méltó, hogy a szentek egész életüket mások üdvének szentelték, de a magukét szinte soha nem emlegették…
 

2012-03-26 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.