Büfé-ruhatár, röghöz kötés meg a talentumok

 

 
Ha valaki szétnéz a magyar fölsőoktatás utóbbi korszakában, akkor azt látja, hogy kezdetben, tehát 1990 előtt rengeteg érettségizett fiatal igyekezett bejutni a kevés főiskolára-egyetemre kemény érettségivel, szigorú fölvételivel, családi és politikai korrupcióval. Aztán az utóbbi megszűnt, legalábbis enyhült, mert a tanulni vágyó korosztályok száma az érettségi színvonalával együtt mind csökkent, a fölsőiskolák száma viszont nőttön-nőtt. Mostanára szinte minden nagyobb városkában nyílt valami ilyesmi: számuk mostanra nyilván meghaladja az országban élő bölcs mesterek számát s tán a tudásukra szomjas ifjakét is.
Az újabb diplomaosztó tanintézmények zöme a pénz, üzlet, kereskedelem, kommunikáció stb. bűvigéi közül vette elnevezését. Tanáraik közt akad néhány minősített oktató az akkreditáció végett, a többi kikopott újságíró, külügyes, belügyes, pénzügyes. A pénz a lényeg: tanulónként évi fél millió körüli a tandíj, csak szombatonként vannak tanórák, jegyzet, tankönyv, érdekes tanár elvétve akad. Idegen nyelvet tudni kell, de nyelvtanítás nincs. Vizsga van, például kommunikáció nevű tárgyból: olvassa föl ezt a szöveget. Köszönöm, ötös.
Nem véletlen, hogy nép büfé-ruhatár főiskolának nevezi az ilyen tanodákat: végzettjei e két pályán helyezkedhetnek el jó lelkiismerettel. Meg persze szinte minden főiskolai végzettséghez kötött munkahelyen. Az eredmény látványos.
Zaklatott fiatalemberek tüntetnek a tandíj, meg a röghöz kötés ellen az egyetemi városokban. Jól teszik, az ember tanuljon meg közösen küzdeni jogaiért. Ez többet ér egy-egy áltudósnál letett kollokviumnál. De az sem árt, ha szétnéznek hazájuk történetében, meg saját lelkükben: mit tettem én a jogaimért, meg azok szellemi-erkölcsi-anyagi fedezetéért?
A kilencvenes évek előtti szocializmusban tanulván teljesen természetesnek tartottuk, hogy a jó tanulók: a jeles és jó rendűek nem fizettek tandíjat, a többiek eredményüktől függően igen. A szegények – magam is közéjük tartoztam – ráadásul kérhettek szociális szegélyt, ingyen menzát, kollégiumot. Leginkább tanultak, meg igyekeztek ún. „társadalmi ösztöndíj-szerződést” kötni. Enek értelmében a jövendő munkahely havi járadékot folyósított a kiválasztottnak, aki vállalt bizonyos tanulmányi eredményt, s azt, hogy ennek megfelelő ideig az őt támogató intézmény dolgozója lesz diploma után. Röghöz kötötte magát. Sokan idegenkedtünk ettől, másoknak, különösen az ún. nomenklatúra gyerekeinek jól jött, mert ők így rögtön megcélozhattak egy érvényesülési utat. Nem árt tudni, hogy a kezdő diplomások bére alig haladta meg a korabeli segédmunkás-keresményeket. Az ikrek: a kommunisták és a nácik többek közt bérpolitikával igyekeztek féken tartani az értelmiséget. Ennek hatása – sajnos – máig nyomasztó.
A vállalati ösztöndíjak különféle formákban léteztek a háború előtt, és Európa számos országában is.
Akiknek ez nem tetszett, és szégyellték pumpolni szüleiket, azok vállaltak éjszakai vagonrakást, hajnali újságkihordást, tanítványt, különféle alkalmi munkákat, amelyek tapasztalata remekül kiegészítette az egyetemen tanultakat.
A tandíj nem büntetés, hanem jutalommegvonás. Akit tandíjmentesnek vesznek föl, de nem igyekszik, annak helyére a jól tanuló fizetős, diák lép. Egyetemi oktatók a megmondhatói, hogy a gazdag szülők csemetéi – különösen a nyelvtudás terén – előnnyel érkeznek az egyetemekre, de másod-harmadéven már leginkább a tehetség, a szakmai rátermettség, a szorgalom rangsorolja a hallgatókat.
Mi is volna a mai röghöz kötés?
Az, ami régen, azzal a különbséggel, hogy az ösztöndíjat nem egy vállalat folyósítja, hanem az állam, s ennek fejében elvárja, hogy a diák a támogatás hosszának megfelelő ideig – tehát kb. 5-6 évig – a Magyarország nevű rögön dolgozzék a diploma megszerzését követő tíz éves időszakban, különben az ösztöndíjat visszafizetni tartozik. Tehát elmehet, mint annyian mások, hogy külföldön is tanuljon, és kipróbálja, gyarapítsa tudását, de jöjjön is vissza, mint Gerlóczy Gedeon, az ifjú építész, hogy megmentse a fuvarosoktól Csontváry hagyatékát. Önmaga, a haza és az egész világ javára. Tőle magától tudjuk, hogy fogalma sem volt arról, hogy mit cselekszik, mire költi teljes örökségét!
Mert ez az élet rendje. Jogos a kérdés, hogy mit tett érted a haza, az iskola, a család, de ugyanennyire jogos, hogy te mivel szolgáltad meg? Kivétel nélkül mindannyian „elköltjük” életünket, és nem ússzuk meg a számadást: hogyan sáfárkodtunk a ránk bízott talentumokkal?

2012-05-10 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.