Ahol a bűn lett a jólét alapja…

 

 
 
Ha lesz utókor, mely visszatekint ránk, és épeszű lesz, meg igaz lelkű, akkor megáll az esze korunk úgynevezett értelmiségi ütközetei láttán.
Először is észre fogja venni, hogy a mi időnkben szűnt meg a kultúra, a művészet, a család, az erkölcs, az igazmondás és a tavasz.
Másodszor: a közgondolkodás ún. racionális fordulatot vett, ennek ellenére az ún. irányadó társadalmi, sőt, némely tudományos megnyilvánulások is nélkülözték a józan észt, értve ezen – legalább – a jó öreg arisztotelészi logikát. Parasztosan szólva a tárgyszerűséget, az ok-os következtetést, a mércehamisítás tilalmát.
Harmadjára azt is észre fogja venni, hogy mértékadó értelmiségünkből kihalt a szellemi érdeklődés. Vitáikban ilyesféle kérdés nem merült föl. Leginkább az érdekelte őket, hogy szavuk öl-e? Beváltható pénzre, sikerre vagy hatalomra?
Vajon mit fog kezdeni messzi utódunk egy ilyen üggyel:
„X történész a nyári kánikula unalmas hevében antiszemitának minősítette Y pályatársát, aki zsidók politikai szerepvállalásával kapcsolatban arány-adatokat írt le két művében is. Menten vita támadt, ámde nem a régóta közismert tényekről, hanem a minősítésről, ugyanis a fönti bélyeget elnyerők elvesztették emberi és szakmai hitelüket, kötélre valók.”
Utókori Ella mélyásó levéltáros majdan – ha egyáltalán létezni fog – leendő lesz megállapítani, hogy ez aztán szigorú időszak lehetett, még a tatár igazságszolgáltatáshoz képest is. Csak akkor fogott volt csudálkozni, amikor kiderült, – hogy a házunk táján maradjunk – a magyargyűlölet, a magyarverés, sőt, üldözés és több tízezer életet kioltó irtás a II. Világháború utáni budapesti, valamint európai kormányok többsége számára elfogadható, sőt, helyénvaló volt. Rendszerszerű.
Ugyanis a gyűlölet befészkelt a lelkekbe, és természetessé vált Európa szerte, és egyáltalán nem a zsidók, rácok, vagy magyarok voltak célpontjai, hanem akárki, úgy és általában. Mindehhez csatlakozott a rémítés, a szakadatlan gyilkosságok és világvégék a bébihorrortól ihletett gyermekjátékoktól a nagyoknak szóló mozikig. Ha messzebbre s alacsonyabbra, a „nép körébe” tekintve beleolvasott Bohumil Hrabal a Levelek Áprilkának c. könyvébe, ezt találta: „Mela Mládková asszony Washingtonban elmesélte az életét (…) Negyvenöt májusának közepén – tehát a háború befejezése után, CzG.– el akarta hívni a barátnőjét valahová, de hiába, a barátnője hajthatatlan volt, végül kibökte, hogy aznap nem tarthat vele, mert hogy németeket megy korbácsolni a barátnőivel valamelyik nuslei sportpályára… igen, Hrabal úr, németeket korbácsolni, asszonyokat, gyerekeket és öregeket Nusléban…” (ford.: Kis Szemán Róbert, Göncöl kiadó, év nélkül.)
A hutuk, tuszik, palesztinok, vietnamiak, a szudáni, kínai, kelet-timori, egyiptomi stb. keresztények mészároltatásait szóba nem hozva Utókori Ella föltehetően arra a következtetésre jutandott, hogy Gazdaságkor valójában a gyűlölet kora volt. A kereszténység fölbomlása után váltott: nem állt szándékában szeretetteljes közélet építése. A közösségeket egyedekre bontotta, akik versenyre keltek egymással. A viadalból harc lett, a szembenállásból gyűlölet. Ezt a szót persze kerülték. Csak győzelem kapujában harsogtak osztály- és fajgyűlöletről. Később inkább észről szónokoltak, fejlődésről, iparról, kereskedelemről, legkivált társadalmi igazságosságról, demokráciáról, szabadságról és hasonlókról, melyek elhozzák minden eddigi világok legjobbikát.
Utókori Ella az iratok közt megtalálta Mandeville „A lázongó kas” c. versét 1705-ből. A lázongó kasban „virult az élet,/ naggyá tette a – bűn s a vétek!/ S az erény, mely a csalást jól/ elleste a politikától,/ általa megbarátkozott/ a bűnnel, (…) Így a józanság és a mérték/ az ivást és zabálást segélték./ A fösvénység, szülője rossznak,/ e más bűnnél utálatosabb,/ a tékozlás, e nemes vétek/ rabja lett, s millió szegénynek/ munkát adott a fényűzés,/ s a gőgtől nyert élést nem kevés./ Irigység, hívság, karba kart,/ fellendítették az ipart,/ s az állhatatlanság hibája/ ételbe’ bútorba’ ruhába’,/ e nevetséges gyengeség lett/ hajtója a kereskedésnek.
Tanulság
Ha panaszkodsz, hát balga vagy:/ tisztes kas hogy lehetne nagy?/ A világ javaival élni,/ harcban győzni, közben henyélni/ s a bűnt kerülni: utópia./ Gyarlóbbat agy nem szült soha./
Pompa, gőg, csel, éljen, amíg/ Elfogadjuk áldásait. (…)
Így a bűn a jólét alapja,/ ha korlátját törvény kiszabja…”
Utókori Ella megállapíthatta, hogy a lázongó kas logikusan végiggondolta a paradigmaváltás folyamatát és következményeit, és lám, „naggyá tette a – bűn s a vétek.” Át is vette a világuralmat. Az emberiséget: a népeket, osztályokat, nemzedékeket, családokat, még a nemeket is szétdúlta a gyűlölet meg a rettegtetés. A sebesült lelkek nem ismerték föl, hogy a szabad verseny azt dönti el, hogy ki foszthatja ki törvényesen a többieket, és ki uralkodhat. Persze jogszerűen. Azt sem vették észre, hogy a piacon ugyan minden ember és áru egyenlő, ám a pénz suttyomban egyenlőbb lett. Míg az áruk folyamatosan és természetes úton vesztettek értékükből, a kamat jóvoltából a pénz mind gyarapodott. E tényen nyugodott a rendszer – kapitalizmus=tőkeizmus, pénzuraság – alaptörvénye, az értéktelenségi törvény: minél közelebb állt valaki az alkotó-termelő munkához, annál kevesebbet keresett, s minél távolabb, s egyúttal a pénzhez közelebb, annál többet. A pénzuralom testvérei, a különféle szocializmusok csak abban különböztek, hogy nem a pénzből csináltak hatalmat, hanem a hatalomból pénzt, és ők is ájtatos viccet faragtak a népszabadságból.
A rendet a politikai élversenyzők őrizték, akiket a pénzesek segítettek székükbe, vagy löktek ki onnan, mondani sem kell, hogy demokratikusan, a közvélemény erejével, aminek alakításáról a tulajdonukat képező lapok, tévék, filozófiák és egyéb tudatformálók: butaság, aljasság és indulatszító eszközök révén gondoskodtak. A lelkek legmélyét marcangolták. Hogyan is jöhettek volna rá a népek, hogy szabad választás legföljebb az étlapon lehetséges, de ott is csak a pénztárca erejéig – a szocializmusban pedig a barna vagy a zöld lódenkabát között. Ha valamelyik nép csoda folytán mégis fölemelte fejét, azonnal lefasisztázták. A világon uralkodott nagy multik, alapítványok, Világbank és hasonló személytelen intézmények – lásd Antikrisztus – ügyeibe az emberiség sosem szólhatott bele. Nem is tudott róluk. Ilyenformán a módosok mind gazdagodtak, a szegények egyre girhesedtek, s annak is örültek, ha valahol adósrabszolgák lehettek. Ahol „nem jól mentek a dolgok,” például az emberek az igazi szabadsággal merészeltek álmodni, oda a titkos hatalmasok kiküldték az Internacionális Monetáris Fenyítőt. Ha ennek a dádája nem hatott, akkor a pénzt kivonták, és a helyi gazdaságot tönkretették a tőzsde nevű globális szerencsejáték cinkelt árfolyam-játékaival. Ha ebből sem értettek a bennszülöttek, akkor lázadásokat szítottak a már beizzított gyűlölet-felekezetek között. Végső esetben potyogtak a bombák.
Ella ikertestvére, Bella, a régész, a kor kutatójaként úgy számolta, hogy soha, semelyik korszakban nem keletkezett annyi tömegsír, mint a XVIII.-XXI. században. A százötven milliót jócskán meghaladta a dögként elhantolt homo sapiensek száma, noha a kutatás messze nem ért véget.
A történésznő tanácskozott a kérdésről férjével, Vér Erik vámpírtudóssal, aki elmondta, hogy az ő kedvenc denevérei ugyan harangozni sem hallottak gyűlöletről-szeretetről, de még erkölcsről sem, ám amikor hajnalban hazatérnek a zsákmányolt vérrel, akkor azok, amelyek szereztek, adnak az ügyetlenebbeknek, különben kimaradnak a szaporodásból és kipenderülnek a közösségből. Ilyenformán az irígység-szodéság-önzés génjeit nem örökíthetik, és nem jönnek rá, hogy „a bűn a jólét alapja…”

2012-08-09 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.