Pablo Picasso meg a Magyar Művészeti Akadémia

 

 
 
Alig lélegeztünk föl a kubai válság után, hogy nem lesz világháború, a békeszerető szovjet rakéták mégsem tarolják le az USA-t, a vérszomjas amerikaiak sem a jámbor béketábort, robbant egy picike bomba a jugoszláviai „Magyar Szó” 1962. november 18-i számában. Mégpedig a világ legnagyobb akkori kortárs művészének, Pablo Picassonak a nyilatkozata: Mikor még fiatal voltam, szívvel-lélekkel hittem az igaz művészet magasztos küldetésében. Később rájöttem, hogy a művészet abban az értelemben, ahogyan 1800-ig fogták fel, idejét múlta, halálos beteg és menthetetlen. Az úgynevezett művészi alkotás pedig a maga céltalanságával nem egyéb, mint ennek a haláltusának a megnyilvánulása. Az emberek hátat fordítanak a festészetnek és napról-napra közömbösebbek iránta, éppúgy, mint a szobrászat, vagy a költészet iránt. A látszattal ellentétben kortársaink szíve, lelke ma másé: a gépé, a tudományos felfedezéseké, a gazdaságé, a természeti erők feletti uralomé és a hatalomért való törekvésé. Mi a művészetet nem érezzük életszükségletnek és lelki tápláléknak, mint a letűnt századok emberei.” Tartsa föl a kezét, aki annak érzi!
„Sokakat közülünk olyan indíték késztet arra, hogy a művészettel foglalkozzék, aminek kevés köze van az igazi művészethez. Inkább utánzási készségről, hagyománytiszteletről, a nagy dolgok iránti vonzalomról, fényűzésről, egyszerű intellektuális kíváncsiságról, divatról, vagy puszta számításról van szó.” Oly mélyen „belülről” beszélt a nyilatkozó, hogy amit mondott, az szinte izzott a levegőben. Különösen nálunk, az elmaradott és a szocreál által sújtott Magyarországon. Mindannyian éreztük igazságát és őszinteségét, akik akkoriban művészettel kacérkodtunk. Nem tudtuk, hogy egy év múlva Csontváry székesfehérvári kiállítása lerombolja majd a szocreált: ha Csontváry akkora művész, mint amekkorának százezrek látták, akkor a szocreál ostobaság. Azt sem tudtuk, hogy ’49-ben Csontváry párizsi kiállítását Picasso Chagall társaságában, a termekbe zárkózva tanulmányozta, majd így szólt Chagallhoz: „Nem is tudtam, hogy volt ebben a században még egy festő rajtam kívül.”
Ugorjuk pár sort és folytassuk a ’62-es Picassoval: „Abban a pillanatban, amint a művészet többé nem nélkülözhetetlen lelki táplálék, a művész tehetségét az új formákkal való kísérletezésnek szenteli, amely végső fokon nem egyéb, mint intellektuális csalás. Az emberek többé nem várnak vigaszt és felemelkedést a művészettől. A kifinomult és gazdag kvintesszencia desztillálók inkább csak az újdonság, a különlegesség, a feltűnő és meghökkentő hatásokat vadásszák.
A kubizmustól kezdve, ezeket a kifinomult ízlésű urakat és műbírálókat én is kiszolgáltam különféle furcsaságokkal, amelyek éppen eszembe jutottak és az igazság az, hogy minél kevésbé értettek, annál inkább el voltak tőlem ragadtatva. Minél jobban komédiáztam és játszadoztam a legkülönfélébb talányokkal, rébuszokkal és cikornyás arabeszkszerű motívumokkal, annál nagyobb volt a hírnevem és dicsőségem. Persze ez egyúttal azt is jelentette, hogy mind gyorsabban dolgoztam.” 1974-ben láttam a Mester Antibes-i kiállítását – ötven kép öt ötletből. A gyűjteményt hamarosan ellopták: minden darab milliókat ért…
„A dicsőséget egy felkapott festő számára ma képeinek eladása, a nyereség és gazdagság jelenti. Ma, mint mindenki tudja, óriási a hírnevem és dúsgazdag vagyok. De amikor egyedül maradok, nincs hozzá bátorságom, hogy magamat a szó régi és igazi értelmében művésznek tekintsem. Giotto, Tiziano, Rembrandt, Goya voltak az igazi halhatatlan művészek. Én csak hivatásos komédiás vagyok, aki megértette korának szellemét és kiszolgálja minden szeszélyét. Beismerésem keserű és fájdalmas ugyan, de úgy érzem, érdemes volt elmondani, mert mindenképpen őszinte.”
A művészetipar minden ágára igazak Picasso megállapításai, és persze a korai avantgarde-tól a kubizmuson vagy akár a szocreálon át a posztmodernig: „a szó régi és igazi értelmében” egyik sem művészet. Nem az az érdekes, hogy a piac az éppen hatályos ISO-n keresztül milyen izmust rendel a „művészektől” – tudjuk, bármilyent – hanem a művészet szellemvesztése, lényegének pusztulása. Ha ezt fölismerjük, akkor menten megértjük a Magyar Művészeti Akadémia körüli vitákat. Ezek lényege – Picasso-i őszinteséggel – távolról sem a kimúlt művészet föltámasztása – még csak az hiányzik! Nem is a jogi körmönfonódás az ombudsmannal, netán az Alkotmánybírósággal, hanem az, hogy a művészetpiac eddigi kényurai úgy látják, hogy a negyedszázados kultúrharc során megszerzett demokratikus monopóliumukat az MMA veszélyezteti.
Mindenki tudja, hogyha az emberjogi biztos az összes művészeti egylet javaslatát méltányolva összeállítaná a honi piacvezető művészek listáját, s javasolná az MMA-nak tagságukat, a kiválasztottak köbgyökének egy tizede sem vállalná – bolond is volna veszélyeztetni világpiaci kilátásait.

2013-02-11 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.