A számok, a számok…

 

 
 
 
A régi emberek különös bölcsességet éreztek a számokban. Ezt a mi csodálatos nyelvünk évezredeken át meg is őrizte. Kezdhetjük szám szavunkkal: ami van, létezik, azzal számolunk, számot vetünk, arra számítunk, ami nincs, az nem számít, számfölötti, azt száműzzük – és így tovább. A végtelent, azaz a számtalant nem tartották lehetségesnek.
Hajdan úgy tartották, hogy az egy a legnagyobb szám, mert mindeneket egyesít, egybefoglal, egyetemessé tesz – utána lehet számolni, nagyobb szótárainkban kb. ötszáz, az egy gyökre épülő szavunk van! Tehát a legnagyobb, a fölülmúlhatatlan szám. Kívüle nincs semmi, ahogy Istenen kívül sincs.
Ezért a kettő nem két egy, hanem inkább fél: Püthagoraszék a zengő húrt megfelezték, s ez lett a fél hang, a meghasonlás, a kétség, a kétkulacsosság száma, a másodlagosság, a másolat hamis világa. Ide is több tucat szót lehet gyűjteni. Egy pozitív tartalmú lesz köztük, a pár, az egymást kiegészítő, az egységre képes felek világa, a jobb és bal agyféltekéé, a két kézé-lábé, a férfié és a nőé, azaz a két feleségé. Isten férfinak és nőnek, embernek, de mégis különbözőnek teremtett bennünket, hogy ketten egy test legyünk. Némely csángók máig feleségnek nevezik a férjet is. Mi is szólítjuk olykor édes felemnek a párunkat. Gondoljunk bele, ha a lónak mind a négy lába egy oldalon volna, folyton botladozna, végül eldőlne szegény, ugyanígy járnak azok is, akik azt hiszik, hogy az egyneműek képesek családalapításra. 
Ketten vagyunk egyek, egészek – az egész szó is az egy származéka. Hajdan id-nek, ügynek hangzott, ebből lett az ünnep szavunk, a szent nap, mert id>ügy>egy értelme: szent.
A három a tökéletesség, a négy a teljesség száma. Három az igazság, a mesebeli próbák, a Szentháromság mértéke. Isten azért három személyű, hallottam régen egy prédikációban, mert maga a szeretet. A szeretet sosem lehet önszeretet. Ezért nem lehet Ő sem kettő, sem egy. A háromban bontakozik ki a Szentháromság benső szeretetbeszéde. Ebben a beszédben ébredt meg az a gondolat, hogy legyen Világ, Nap, Hold, csillagok, állatok, folyók, csigák, virágok. Georges Lemaître (1894-1966) belga katolikus pap, fizikus, egyetemi tanár 1927-ben tette közzé az Ősrobbanásról és a táguló világegyetemről szóló elméletét, miszerint a világmindenség tényleg lett. Einsteintől kezdve az egész fizikus szakma elutasította, mígnem Edwin Hubble amerikai csillagász mérései nem igazolták 1929-ben.
Mi, emberek igen-igen későn léptünk a világba. Ha a Nagy Bumm elejétől számoljuk, tehát kb. 13,7 milliárd évtől, akkor az emberre jutó legföljebb 1 millió év az egésznek csak 13.700-ed része. Ha a szemléletesség kedvéért a Teremtéstől eltelt időt egy napnak vesszük, akkor az emberre kb. 63 mp, vagyis egy bő perc jut, egész világtörténelmével együtt.
A fizikusok istenfélelménél ezerszer lényegesebb, hogy az Úr megteremtette az embert, és önmaga legbensejéből saját lelkével áldotta meg, hogy fölismerje Őt, és méltó párbeszédet folytasson vele, a Megváltás és a Lélek eljövetelének szent misztériumán át, majd pedig halála után visszafogadja.
Azt gondolom, hogy a Szentháromság Vasárnapjának és a Pünkösdnek a lényege szorosan összefügg. A néggyel is, vagyis a teljességgel. Velünk! Micsoda elképesztő megtiszteltetés! Mi vagyunk az egyetlen élőlény a Földön, vagy tán a Mindenségben, aki léte első pillanatától képes vágyakozni Istenre, képes szeretni Őt, akit a Mindenható arra méltatott, hogy föltáruljon neki Szent Fiában, és aki mellé Vigasztalót küldött!
Isten végtelen kegyelmében úgy gondolta, hogy Neki mivelünk kell négynek lennie. Hogy miért, ezen nekünk kell gondolkodnunk.

2013-05-28 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.