Kedves Atya!

 

 
 
Bizony-bizony olykor igazságtalan vagyok veled, amikor írásaidról véleményemet kéred, ezért bocsánatot kérek.
Lelkiismeret vizsgálatom során arra jutottam, hogy igazából nem veled, hanem a műfajjal van bajom. Hajdan az Igen szerkesztőjeként sok támadást kaptam azért, mert a lap nem közölt aktuális prédikáció-mintákat. Többször kérték, én mindannyiszor elhárítottam. Ösztönöm azt súgta, hogy ez árulás volna. Csalás, mintha a lusta focista helyett szolgája végezné az edzéseket, ő meg csak cicázna a vasárnapi meccsen a lasztival. Józan ésszel persze nem ezt gondoltam, csak föl nem tudtam fogni, hogy minek az ilyesmi, hiszen, amikor az ember az Írást forgatja, alig talál benne olyan sort, ami ne keltene benne „számtalan, szebbnél szebb gondolatot.” Elképzelhető ennél különb szellemi öröm?
Most, a te gyűjteményedet lapozgatva előjött az emlék.
Ismét bocsánatot kell kérnem, mert kemény szavakra kényszerülök.
Nos, biztos vagyok jóakaratodban, különösen abban, hogy fontosnak tartod közzétenni mindazt, amire rájöttél az Ige tanulmányozása közben. Ez helyes. Az is, hogy roppant öröm együtt lelkesedni a titkok megértésén. Mindegy, és ez a leggyönyörűbb mindegy: nem számít, hogy ki, mikor, mire jött rá!
Hanem a műfaj! Attól félek, hogy kialakult egy, a lelki restségben szenvedő? dagonyázó?  diakónusoknak, papoknak szóló igekonzerv-műfaj. Kell-e nekik ilyen segédlet? Mire való? Arra, hogy ezután se forgassák a Szentírást, nehogy kitörjék rajta az eszük kerekét meg a szívükét? Ne keressék az aznapra rendelt szent evangélium távolabbi összefüggéseit? Különösen az utóbbi veszélyes, mert a végén még megtérhet az ember. Ímhol a félkész-hívőtáp a templomjárók lepasztorálására. Elég hozzá egy hangyabokányi figyelem, nehogy a húsvéti olvasódjék föl Vízkeresztkor. Meg tűzrendészeti fegyelem: ki ne csapjon az imént fölolvasott Evangélium tüze, mert akkor lekozmálna az igekonzerv. Erre szolgál a szöveg és a fölolvasó elkülönítse – elidegenítése!
Brrr.
Ahogy idézgetem az emlékeimet, arra jöttem rá, hogy amilyen örömmel olvasom Eckhartot, Taulert, Ágostont, Barsit, János Pált vagy Böjtét, annyira nem izgat az igehirdetések okossága, a teológiája, az ún. "mélysége-magassága" – milyen csuda érdekes, hogy a magyarban e kettő egyet jelent! Jézust sem érdekelték a tudományok, pedig micsoda előadásokat rittyenthetett volna fizikából, biológiából, vagy éppen patrisztikából, etikából és jogból, mennyiség- és mennytanból, vagy éppen angyal- és sátánológiából! Ám az ő útja nem ez volt, hanem az Atya iránti izzó szeretetéből táplálkozó, halálig tartó engedelmessége.
Mi a jó prédikáció lényege?
A külső tudás helyett a benső. A szószéken szóló szívlobbanása. Olvassa az igét, és egyszer csak „lángol a szíve” mint az emmauszi tanítványoké, akik eleinte föl sem ismerték az Urat, még a gondolataiból sem! Nos, az igehirdető lehet bármennyire együgyű, ha suta szavaiból kicsap az ő őszinte istenszerelmének a heve, akkor kicsordul a könnyem.

2013-07-23 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.