A Jobbik Kert-Magyarország helyett a rosszabbikat választotta

 

 
 
A politika gyakran kerül ellentétbe a néppel és az országgal. Legkivált azért, mert a szakemberek – pl. a politikusok – hajlamosak bezápulni a maguk eszköz, lehetőség és érdekkörükbe, s megfeledkezni a többi mesterség meg egyáltalán az emberek, mi több a bolygó, szűkebben véve az ország céljairól, lelki-testi szükségleteiről. Ez pedig csak úgy megy, menne, ha ismernénk a szomszéd kertjének tulajdonságait, de nem ismerjük, sőt a szakosodás eleinte tán akaratlanul, de egyre inkább akarva el is tiltja a többieket attól, hogy átkukkantsanak, átkiabáljanak a kerítésen. Ebből aztán olyan tragikomikus helyzetek adódnak, mint ami a nyelvészetben kialakult: a magyar ajkúaknak semmi közük a honi nyelvtudományhoz­…
A mostani árvíz fölmutatta a nemzeti összefogás szép példáját, ugyanakkor rávilágított egy tragikus folyamatra: olyan vízügyi filozófia vált uralkodóvá, amely szerint az első három közé tartozó stratégiai alap-nyersanyagot – az édesvizet minél előbb ki kell űzni az országból. A tavakat és folyókat gátak, ártéri építkezések, erőművek stb. egyre szűkebb térbe szorítják, ahol megfosztatnak az öntisztulás lehetőségétől, nem tudnak éltető otthont adni a halaknak és más vízigényes lényeknek, szennyezés-veszélyt teremtenek (Lásd: a Kárpát medence Kisalföld alatti édesvíztartalékát) és egyáltalán: természetellenes jelenségekké válnak, amik ellen időről-időre háborút kell vívni. Egyre keményebbet és költségesebbet, mert a természet nem hagyja magát.
Nyilvánvaló, hogy belátható időn belül meg fog dőlni az „évszázad árvíz-rekordja”. A csatornák buzgárként szórakoztatják majd a katasztrófa-turistákat, és a mélygarázsok falai bedőlnek.
Bizony kiderült, hogy a Bősig vízlépcsőzött Duna nem képes megvédeni senkit az árvíztől, különösen nem a kilenc erőművel büszkélkedő osztrákokat. Nákul történelmi belvárosokat öntött el a Duna, és embereket is elragadott. Nosza, menten előugrott a nagymarosi és további két dunai, meg egy tiszai vízlépcső tervével a Jobbik párt – nyilván nem Magyarországért…
Az ügyben a társadalmi és szakmai vita lezajlott már a Kádár-rendszer végvonaglásának idején, amikor a nemzet a tervet a kikoholó párttal együtt elvetette. A gazdaságossági kérdésre is választ adott az idő: a szlovák fél se vizet nem ad, se áramot, se egy petákot a bevételből. Lehet, hogy a milliárdok elsuttyantak az építkezésre, haszon meg semmi?
Mit tehetünk?
A kérdést egy korábbi cikkemben már érintettem a Magyar Nemzetben, itt csak rövid összefoglalót adok.
Andrásfalvy Bertalan káprázatos, A Duna-mente népeinek ártéri gazdálkodása c. művében újra fölfedezte népünk ezer év előtti árvízkezelési, víz- és halgazdasági tudományát. A nagyobb vizek mellett országszerte épített csatornahálózat nyomait Takács Károly régész-történész, a Hansági Múzeum munkatársa sok helyen föltárta. Tudományos vizsgálatokkal, köztük szénizotópos kormeghatározással igazolta, hogy a 10. és 13. század között a Rábaközben és az ország több helyén öntözéses rét- és legelőgazdálkodás folyt, meg hozzá kapcsolódó állattenyésztés, tógazdálkodás és haltenyésztés. Az eddig azonosított Árpád-kori csatornák hossza meghaladja az ezer kilométert!
Hansági mérnökök helyreállítási terveket is készítettek. Nagykörű környékén már próbálkoznak a rendszer újjáépítésével.
Lássuk, miről van szó!
A fokrendszer. A fok, mint az igen régi szavaink általában, többértelmű: ’kiszögellés, hegyorom, tű, balta lyuka, kés, fegyver tompa része’. Itt: ’víz ki- és befolyás, csatorna’.
A Tihanyi Apátság közel ezer éves Alapítólevelében (1055) a ’fok’ szó kétszer fordul elő. A kapcsolódó szavak helynevekként ugyancsak ősrégiek: Foktő, Ásvány/ráró, Visszafolyó, Keserűfok, Drávafok, Vajas/Vájás, Tóság – a régi halastavak övezete. Még családnevek is emlékeznek: Tóásó, Vízügyelő stb. A Hajós község melletti Vájás csatornán – ma Vajas – középkori bárkák úszkáltak a Kiskunságban!
Ástak 1, 2, 3 medrű fokokat, melyekkel a vízfolyás irányát is szabályozták!
Ha valaki megnézi a mai hansági, vagy a dunántúli és a kalocsai Sárköz, a Mohács-környék részletes térképét, akkor látni fogja a hajdani fokrendszer többé-kevésbé épen maradt hálózatát.
A rendszer karbantartását a török háborúk, a Duna mentén a rácjárások akadályozták. Andrásfalvy kutatásai szerint a kegyelemdöfést a 7 éves háború nagy gabonaüzlete adta. A gátépítés révén területeket nyertek a nagybirtokosok, ugyanakkor a hajóvontatók a gátakon haladtak.
Alapelv. A folyók az ún. mentett oldalukon hordalékukból övzátonyt építenek, ami
idővel természetes gáttá alakul. Az árvíz ezen csap át, mert a túlsó, az ún. támadott oldal általában magasabban fekszik, mint például Sükösd és Érsekcsanád a sárközi részhez képest.
Működés. A régi magyarok a természetes mélyedéseket, aszú medreket, holtágakat halastóvá, négy-öt méter széles csatornává ásták, s az egészet egységes rendszerré, majd összekötötték a folyóval. Átvágták az övzátonyt, és e fok szájába zsilipet készítettek. A helyet úgy választották ki, hogy onnan az ár a folyásiránnyal szemközt, „fölfelé” ömöljék ki a tájba, pontosan az előzőleg kiásott csatornarendszerbe. Az áradás múltával a fölös víz a gravitáció erejével visszatért a folyóba.
Hasznok. A víz vitte magával a halakat a jó ívóhelyekre, a sekély halastavakba. Az eredmény: természetes halbőség. A nagy halak visszaútját vejszékkel elzárták. A kishalakat ismét a gravitáció sodorta apadáskor a folyómederbe. A tavakban rekedt öreg halakat kihalászgatták. Ették, exportálták(!) Takács Károly kutatásai szerint az Árpád-korban a hazánkból származott Európában az édesvízi halak zöme. A zsákmány más részét füstölték, szárították: ’szivorították’ ínséges időkre.
A hatalmas árvizek megszelídültek. A reménytelenül magasított árvízvédelmi töltésekkel ellentétben eleink a fokrendszerrel az aranyat érő éltető vizet nem kergették ki az országból, mert bölcsen, az ellentétek egységében gondolkodtak: beengedték a tájba a vizet: a legelő barmokhoz, a növények gyökereihez, stb.
A rendszer irányította és a folyó teljes hosszában tompította az áradások erejét. Így azok megmaradtak a magas partok és az övzátonyok között. A lapályokat évente elöntötte és trágyázta a hordalékos víz – ezeket használták rétnek, legelőnek. Ma milliárdokat költünk műtrágyára, öntözésre, kárelhárításra, holott a víz önként házhoz jönne, és illedelmesen szétterítené szerves anyagait…
Magyarázni sem kell, hogy a Balaton, a Duna, a Dráva, a Tisza, a Bodrog, a Körösök, a Maros térségének fokrendszere – hogy csak a mai országterület vizeiről beszéljek – egyszerre csökkentette a földhasználat, az ár- és belvizek, az aszályok kártételeit. A belvizeket lecsapolta és ingyen hozta az öntözővizet. Jóvoltából egészen a török időkig ritka volt nálunk az éhínség, és a népesedés jól alakult.
A korabeli Európában példátlan méretű és bölcsességű(!) műszaki létesítmény-rendszer építése, 600 éven át tartó fönntartása – kis költséget, de országos tudást és áttekintést kívánt.
Mai helyreállítása bizonyára ütközne némely nagybirtokosok és nagyvállalkozók érdekeivel, hiszen átvágna szépen fejlődő sivatagokat, és nem igényelne sok százmilliárdos állami(!) óriás beruházásokat, mint a Jobbik ötlete. Ugyanakkor fölvirágoztatna ma elhanyagolt térségeket. Halásztanyák, vendéglők, szálláshelyek, tájba illő gazdaságok, pl. gyümölcsösök, mangalicatenyészetek, kishajó-kikötők létesülhetnének. A helyi nevezetességek megközelíthetővé válnának, s összekapcsolódhatnának a környék forgalmával, munkát adva rengeteg vidéki embernek, akik Németh Lászlót talán már nem olvasnak, de Kert-Magyarországot szeretnének.
 
 
 

2013-07-23 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.