Szent Erzsébet teológiája

Van egy csudálatos, mindent fölülmúló mondata Szent Erzsébetnek. A minden szó szerint értendő, erre épül az ő csodálatos életműve. Talán öt éves korában ejtette ki, amikor jövendő anyósa Wartburg várában felelősségre vonta, amiért a játékát rendre megszakította, hogy a várkápolnába surranhasson. "Hogy Istent szeressem." - felelte természetes magától értetődő módon a kislány. Hagyjuk azt a szépséges teológiai bölcsességet, hogy a szeretést Isten kezdte, amikor megteremtette a mindenséget, benne az embert, eltűrte, hogy bűnbe essék, majd elküldte Jézust, mert "úgy szerette a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, Hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen." (Ján 3,16.) Egy óvodás korú kislány az ilyesmit nem olvas, ha olvasná, sem értené, de nem is érdekli. Legföljebb a lényegét: Isten szereti őt, Erzsikét, a kis Bözsit, Bödét, Lizát, ő pedig viszontszereti Istent. Ennyi.
Mennyi az ennyi?
Mindenki megérte már, hogy egy kép, egy íz, egy szó fölidézte édesanyját, szerelmét, netán a hazáját, és hirtelen elöntötte a forróság, szíve repesett. Ilyenkor az ember félreteszi munkáját, és minden erejével igyekszik a kedvesre összpontosítani, hogy viszontszerethesse őt, akitől a lelki üzenet érkezett.
Így lehetett a kicsi Erzsébet is, ezért hagyta abba a sántikálást vagy a fogócskát pajtásaival, s futott hogy viszontszerethesse Istent.
Hogy vagyunk ezzel?
Szoktuk-e Istent szeretni. Bizonyára imádkozunk hozzá, fohászkodunk, kérünk-kunyizunk tőle ezt-azt, de szeretjük-e? Talán-talán tudjuk öregiből-nagyjából, hogyan szeretjük gyermekeinket, szüleinket, kedvesünket, a hazánkat; előzékenyek vagyunk velük, szívélyesek, gondjaikat könnyítjük, boldogok vagyunk, ha látjuk őket, ha elbeszélgetünk, sőt, ha rájuk gondolunk, de Istent miként lehet szeretni? Félrehajtom a fejem, az égre nézek, és mosolygok? Átveszem a nehéz csomagját, fölásom a kertjét, gesztenyét sütök neki? Alig várom, hogy kilépjen a boltból az utolsó vevő, hogy vele lehessek és imádhassam-szerethessem?
Tanuljuk-e hittanórán, prédikációban, lelkigyakorlaton, hogy szeressük őt? S ha igen, miként? Szent János apostol ezt írja 2. levelében: "A szeretet abban áll, hogy parancsai szerint cselekedjünk. Parancsa pedig az, hogy amint kezdettől fogva hallottátok, szeretetben éljetek."
Szeretetben, benne, s ahogy Pál írja a Himnuszban, hogy a szeretetnek is bennünk kell lenni, mint súlynak a testben. Bennünk van, nyilván, így teremtettünk, csak tudatában vagyunk-e? Tudjuk-e szemlélni őt a csipkebokorban, a pusztában böjtölve-kísértve, a Föltámadásban?
Gyerekkoromban, a régi liturgia idején, s egy darabig még utána is, egészen addig, amíg egy keménykezű lelkipásztori kisegítő-templomigazgató be nem tiltotta, imádkoztuk az istenszeretet imáját a decsi templomban. Úrfölmutatáskor, kétszer is, a kenyérre is, a borra is: "Ó édes Jézus, ó kegyes Jézus, ó irgalmas Jézus, szeretlek tiszta szívemből, imádlak lelkem mélyéből, neked élek, neked halok, tiéd vagyok életemben és halálomban, ámen." A pap - az idő tájt - legalább addig tartotta a magasba az ostyát és a kelyhet, amíg az ima zengett a templomban. Úgy volt megrendítő, hogy egyes számban mondtuk, de közösen. Micsoda lelkigyakorlat a szentmise csúcspontján! Belegondolni, hogy milyen édes nekem az Úr, milyen kegyes, milyen irgalmas hozzám! Csakis édes-kedves, mindig megbocsátó édesanyámhoz hasonlíthattam. Létezik-e természetesebb, minthogy szeressem? És mind, akik a szentmisére összegyűltünk.
És közben látom is őt: ott van fönn, a magasban, az Oltáriszentségben!
Gyermekként nem tudhattam a nagy misztikus lépésről, mellyel lejuthatunk - esetleg! - egy boldog pillanatra "lelkem mélyére"
Ó édes, ó kegyes, ó irgalmas Jézus, szeretlek tiszta szívemből!


0000-00-00 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.