Haláltáncikálás

 

 
 
A gazdaságkori demokráciák abban különböznek a zsarnokságoktól, hogy ránéztében megkülönböztethetetlenek. Megtört gerincű emberek szép számmal léteznek bennük, hogyan is ne léteznének, csak éppen nem az útszéleken vonaglanak és jajgatnak, mint a hajdani Mongol Birodalomban, hogy mindenki lássa és értse példájukból a Nagykán hatalmának végtelenségét. A demokráciák áldozatainak nyakát paragrafusok szorongatják és törögetik, miközben dübög a zene, tetovált cicik és hímvesszők integetnek a dezodorfelhőből, aminek túloldaláról reklámozott dívák kacsintgatnak rájuk. Mindenki boldog, különösen az adósságában fuldokló szenvedélybeteg barbi rajong gyilkosáért.
Létezhet-e erősebb mámor a haláltáncnál? A középkor vége óta járja Európa. Eleinte még tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy miről van szó, de a bagóért szerzett gyarmatok fűszere-kincse, a pucér bennszülöttek lepuskázása utáni diadalmámor, a fejlődés kéjes gőgje, a világháborúk és a pénzizmus világhatalma, legfőképpen pedig az ateizmus egyre gerjedő pulyka-vakmerősége, az istenpótló eszmék áradása különböző rendű-rangú koponyákból megalkotta a „jobbak vagyunk” koronáját. Szó szerint a semmiből. Hiszen a „nincs Isten” csak egy hetyke és bizonyíthatatlan tagadás, ami fogalma szerint is üres. Ám a „jobbak” vagyunk” több a fölvilágosodásnál, az örökös reformációnál, a műszaki-tudományos forradalomnál. Minden sikert magába szippant, és dölyfösen odaveti: na és?
Jobbak vagyunk!
Isten, az Atyával, a szépség, a jóság, az igazság és szeretet Szellemével és a Megváltóval együtt fölöslegessé vált. Karácsonykor, Húsvétkor gerjesztheti egy kicsit a kereskedelmi forgalmat, viszonzásul, ha akar, ellehet a hangverseny- és kiállító teremmé, ha éppen nem bevásárlóközponttá lett templomok valamely zugában – mondjuk a reklamációs osztály félrehányt hibás árui között. Még csak nyugton sem kell maradnia, hisz jobbak vagyunk!
Nietzsche és Vörösmarty tán ebbe őrült bele. Megsejtették az altest, a belek benső forradalmát, az ész és a lélek elleni iszonyatos fölkelést, a zsigerek könyörtelen hódítását, a nagy és titkos népvándorlást, amit oly érzékletesen tárt föl Gustave Le Bon, Ortega y Gasset és Hamvas Béla. Amint az európai ember agyát és lelkét elfoglalták az öve alatti erők, egyúttal megkaparintották fölötte a hatalmat, s meg is teremtették a „deviancia normalis” társadalmi rendszerét. A latin devia szó ’rejtekutat’ jelent, a devináció jelentése ’megkötöz, elfoglal’. E két szó elég pontosan írja le az események titkosságát. aljasságát és hatékonyságát.
Pierre Bourdieu fejti ki, hogy a mai társadalomban is vannak „domináns pozícióban lévők”. Ők nem csupán a leggazdagabbak, vagy a legelnököbbek, hanem ezek is, azok is, de leginkább a megmondók. Az ő tehetségük, hogy ráerőltessék a társadalom maradékára a saját kulturális és jelképes gyártmányaikat: ízlésüket, nézeteiket, véleményüket. Ennek eredménye nem csak a buzgóbb kóla-fogyasztás meg a velejáró szaporább böfögés, hanem ennek tovagyűrűzése: a közízlés, az értékek, a célok; a tavasz, a hajnal, a friss levegő, vagyis az élet értelmének újra-meghatározása és folyamatos átírása. Ahol ez megtörténik, ott az ízlésformálók tartják kézben a hatalmi viszonyokat és gondoskodnak az újratermelődéséről, hiszen az emberek esze kereke az általuk kijelölt csapáson gurul. A társadalom lelke, a kultúra az ő kezükben van a véleményipartól – sajtó, tévé – az ún. művészetekig. Idényről idényre új izmusokkal rukkolnak elő az avantgardetól a szocreálon át a posztmodernig és a rémfilmig, mert a változatosság delectat, sőt de laktat, tele hassal pedig a rászedett hogyan is venné észre, hogy mindig ugyanazt a nokedlit nyeli, mert az egyik izmus sem különbözik a többitől?
Bourdeiu szimbolikus erőszaknak nevezi ezt a hatalomtechnikát, aminek alapképessége a devia, a rejtekút használata. Az emberiség, mint zsákmányállat, nem is sejti, hogy be van kerítve. Mégpedig lénye bensejében. Elhiszi, szíve csücskének tekinti, hogy a neki beadott maszlag a homoszexualitás kötelező hozsannázásától, a családtalanság és az eutanázia dicséretéig mind az ő lelkéből sarjadzott. Átéli, hogy a „szimbolikus erőszak” minden eddiginél átkosabb igája áldás. Csöppet sem önkényes, hanem önkéntes, éppen ezért jogos, tehát demokratikus, naná! Dalolva megszavazza mindazt, ami árt neki, még tüntet is érte. És ha valahol normalitással találkozik, szidja, gyalázza, s ha kell, üti.
Jobbak vagyunk, nyögi a volt keresztény, volt demokrata, volt fölvilágosult, volt européer volt fehér ember, és fogalma sincs, ki ő, és mit beszél.
 

2013-12-31 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.