Az eset és a helyzet – 1944-2014

 

 
 
A tomista filozófia egyik jellegzetes megkülönböztetése az eset és a helyzet szemlélésével és megítélésével kapcsolatos. Eset az az élethelyzet, amiben nem vagyunk benne, csak hírekből, mások elbeszéléséből, könyvekből stb. ismerjük. Úgy, ahogy. Természetesen lehet róla véleményünk, ám ez csak egzisztenciális, magyarán személyes felelősség nélküli megnyilvánulás, vagyis locsogás, hiszen a véleményben megnyilvánuló döntés nem hat vissza az ránk, az ítélethozókra.
Például: mit tettem volna a Titanic kapitánya helyében? Ott voltam? Tudok hajót vezetni? Ugyanígy lehet véleményem a II. világháború alatti, s azon belül a magyarországi zsidók üldözéséről. Gondolhatom, hogy igen okos vagyok, és alaposan ismerem a kort, de hiába, ha jó akarnék lenni, és embereket akarnék menteni, engem akkor sem puffantana le az akkori SS vagy a nyilas legény házam mai, napsütötte tornácán. Ha jönne hozzám egy zsidó, akkor idefönt borozgatnánk, s nem dugnám a dohos pincémbe – a gyilkosok ideje hetven éve elmúlt. Új idők új gondjait kell megoldanunk, s nem helyzetesdit játszani régi esetekkel a maiak bőrére.
Az utolsó vacsorát kétszer sem lehet megenni, nemhogy milliószor.
Kerkai Jenő páternek alaposan végig kellett gondolnia a helyzetet 1944-ben, amikor bujdosó zsidókat telepített a jezsuita rendházban lévő szobájába, s ő maga leköltözött a pincébe. A kockázatot ő viselte és nem én, a kései vélekedő. Sőt, amikor már Rákosi fegyházában ült, mert fél millió parasztlegényt megtanított gazdálkodni, művelődni, egyesületekbe, olvasókörökbe, dalárdákba szervezte őket, akkor – 1951-ben – kevesellték a jóságáért rá kirótt hat esztendőt, megtoldották még néggyel. Miért is? Zsidómentő volt, naná, hogy antiszemitizmus miatt. Közben szívbajossá és félvakká verték. Csak úgy, amikor rájuk jött, indoklás nélkül, nyilván a szocialista humanizmus jegyében.
Vagyis Kerkai Jenőnek egészen idáig el kellett volna látnia a maga helyzetében, hiszen a nyilasok egy az egyben átvonultak az R-Gárdába, onnan az ávóba, a rendőrséghez… Ő persze sem 44-ben, sem később nem tartotta ellenségnek őket, hiszen nem ellenségekben gondolkodott, hanem felebarátokban. Így aztán, amikor a forradalom kiszabadította Vácról, akkor a barátai hiába bíztatták, hogy meneküljön nyugatra, ő szépen engedelmeskedett Kádárék börtönbehívójának, s visszament a rabságba.
Tökéletesen szabad ember volt.
Kádár nem volt szabad, Hruscsov és a Szovjet, meg egy őrült eszme rabja volt haláláig: ez volt az ő léthelyzete. Rákosi is rab volt, még Kádárt is lecsukatta.
Horthy Miklós sem volt szabad ember, hiába számítható a vészkorszak legnagyobb embermentőjének: nagyon sok emberen csak egy ideig tudott segíteni. A német megszállás alatt nem tudta az egész Wermachtot meg az SS-t porbaverni, mindössze annyira futotta erejéből, hogy szétrúgatta Koszorús ezredessel Baky nyilasait. Ezzel is messze kiemelkedett a kortárs államfők közül. A hálás, vagyis a helyzetet átélt zsidók áldották, és haláláig tisztességgel eltartották Portugáliában.
Akik mai kényelmes, napsütötte tornácukon emberek fölött ítélkeznek, hogy miért nem mentettek meg többet, és azt gondolják, hogy a katonai megszállás nem járt az amúgy is vékonyka nemzeti szabadság teljes elvesztésével, rabok. Rabok bizony, rabok szegények, mert eltévedtek. Összekeverik a régi eseteket a mai helyzetükkel ahelyett, hogy mentenék a mai mentendőket. És hagynák a holokausztot az antiszemitákra, miként Martin Buber (1878-1965), a múlt századnak talán a legnagyobb zsidó bölcse javasolta.
Talán egyszer elolvassák Buber Én és te c. remekművét.
 

2014-02-18 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.