Szakrális ebéd

 

 
 
Hölgyeim és uraim, szeretünk játszani azokkal a szavakkal, melyeknek az értelmét csak sejtjük, de jót várunk tőlük, s lényegük hiányzik az életünkből. Ilyen a szakrális és különféle ragozott alakjai. Mondhatnánk magyarul is, de a szent bizony parasztosabb a magyarsága, helyesebben: megmagyarosodottsága miatt. Ráadásul keményebb is. Gondoljunk bele: szakralitás-hiányban szenvedni előkelőbb és finomabb, mint szentség nélkül élni, ráadásul a szentség nélkülözése rögtön kínálja az orvosságot is. Az pedig kínos.
A Czuczor-Fogarasi Szótár szerint a „latin sanctus jelent erkölcsileg tökéletes, feddhetetlen, romlatlan szellemű lényt.” Tehát ha a sanctusra, a szentre, körmönfontabban a szakralitásra szomjazunk, akkor kereskedjünk önmagunkban: vagyunk-e erkölcsileg tökéletesek, feddhetetlenek, romlatlan szelleműek? Ráadásul nem úgy általában mi, hanem a lehető legszorosabban: én? Tehát nem kívül, másokban kell kutakodni, hanem belül. Megfelelek-e a hármas követelménynek? Miért? Mert keresztény vagyok, s tudom, hogy – folytatva a Szótár szavaival – „Isten a legszentebb valóság.” Mert Ő tökéletes, feddhetetlen és romlatlan szellemű, így a kérdés megoldása az, hogy ezeket a tulajdonságait beengedjem lényembe és magamévá tegyem. Sőt, a Szentírásból azt is tudom, hogy Ő jó, meg ő az igazság, tehát belőle ered a szabadság is, meg az élet, ha az Ő útján járok.
Hívnak néha szakralitás-témájú beszélgetésekre, melyeket a rendezők lelkesen összekapcsolnak Jézusról, vagy szentjeiről készült filmekkel, színielőadásokkal, kiállításokkal s más keresztény, kulturális rendezvényekkel.
Természetesen nincs ellenemre az ilyesmi, hiszen magától Jézustól tanultuk az Atya, a Vigasztaló és az Ő szentségét, meg azt is, hogy „nem marad jutalom nélkül az, aki egy pohár vizet ad inni nektek, mivel Krisztuséi vagytok.” (Mk 9, 41) Máté így részletezi: „mert éheztem és ennem adtatok, szomjaztam és innom adtatok, vándor voltam és befogadtatok, mezítelen és fölruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, börtönben voltam és fölkerestetek.”(Mt 25,35-36)
E szép és mély szövegekre lehet színházi beszédet, vagy filmjelenetet építeni, engem azonban inkább a pohár víz érdekel. A mindennapi élet szentsége. Hogy miként lehet egy pohár vizet adni egy szomjasnak úgy, hogy az esemény szent legyen, hogy a résztvevők között a Szent áramoljék neve emlegetése, vagyis minden hencegés, sőt föltűnés nélkül.
Oly egyszerűen és természetesen, ahogy lélegzünk, vagy miként az Ő áldásai: az igazság, a szépség, a jóság, a szeretet árad szét a világban – csöndben, kéretlenül és válogatás nélkül.
 
 

2014-10-15 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.