Dévény András fényképeiről
 
 
Dévény András barátunk orvos. Orvosként nyugdíjas, művészként pályakezdő. Ez az első kiállítása, éppen itt, szülőhazájában, Magyarországon, és éppen a Szent József Házban mutatkozik be Szűz Máriáról és Jézusról készített képeivel.
Járt a világban, nézelődött, és azt tette, amit a turisták: fényképezett. Mégpedig úgy, ahogy manapság egyre kevésbé szokás: a lehető legpontosabban és alaposabban!
Vajon nem az-e az ő munkájának az alázata, hogy látjuk ugyan, hogy műve fotó, ámde nem egy jól elkapott pillanat, nem is az esetleg évszázadok óta álló idő, hanem… hanem valakinek a látomása a várandós Máriáról, a halott Megváltóról, a Világ Királynőjéről. Valaki egyesítette természetét a természetfölöttivel. Élményét megörökítette, András pedig ezt lefényképezte, hogy mi is láthassuk.
Anyanyelvünk gyönyörűen és mélyen tájékoztat bennünket a művész munkájáról. Ő a művelő ember, olyan, mint a paraszt, aki földet műveli, hogy boldog legyen benne a mag. A művész is a maga anyagát műveli: önmagát! Ahogy az ókínai Lu faszobrásztól tanultuk, munkáját önmaga művelésével kezdi. Az önművelés több az ismeretszerzésnél: benső út lelkünk gyökeréhez, ahol magával a Lélekkel találkozhatunk.
A gyökből termő szavaink annak a teremtő folyamatnak tanúi, melynek során valamilyen természeti kép, hang, forma, esemény a lélek útján emberi formáláson megy keresztül: megképlik újra a műben, Platón szavával előttünk terem az idea, a látszatok ködéből kibontakozik a Valóság, s általa a Létezővel érintkezünk.
Amikor megismerkedtünk, a Dévény András lelkét burkoló első tok már fölpattant, Lu faszobrász szavaival élve már „óvakodott attól, hogy szellemi erejét más dolgokra fecsérelje,” Kereste az igazit, a lélekkel való találkozást.
Ez a keresés, ez az út vitte el őt a turistaság zsákutcájából a művészethez.
Mégpedig az alázat révén. Rév! Megint egy csuda szó! Révület, rémület (?), révész: Charon, Úr-sanábi és a népmesék révésze, aki az egyik létformából a másikba szállítja a lelket.
Csak az alázatos lélek találja meg a helyét – tanultuk Lu faszobrásztól. – Aki alázatos, az jut el legalulra, ahol már nem vágyik „megrovásra vagy dicséretre, sikerre vagy sikertelenségre;” elfeledkezik testéről, még a királyi udvarról is; „a külvilág minden ármánya eltűnik” körüle. Aki sikerre vágyik, megkaphatja, de a siker fénypénz, borús időben – sitty! Az igazi magasságba lefelé visz az út, gondoljunk a már csecsemő korában üldözött Jézusra, a csodái és jótettei miatt Megfeszítettre.
Andrást alázata elvitte a szépség fölismeréséhez. Az előttünk élt híres és nevetlen mesterek alkotásaink fölkutatásához. Fél Európát bejárta értük. Nem egyszerűen lekapta őket, hanem újra és újra megnézte, levette, majd megint, más szögből, más fényben, és így tovább.
A művészet két rétege áll most előttünk, az egyik a hajdani mestereké: híreseké, meg utcai piktoroké, akik – Csontváry szavával élve – a Teremtővel a közvetlen kapcsolatot megtalálták és megörökítették, a másik Andrásé, aki ezt észrevette, és a műveket a maga módján ide hozta, és nekünk bemutatta.
Ezzel az ő útjukra lépett. Szerényen, de határozottan, szakmailag pontosan elkészített 46  műtárgyfotót, így az eredeti műveket is elhozta..
Figyelmét nagy fegyelemmel a Megváltó és a Szent Szűz kapcsolatára irányította. Igen érdekes és olykor drámai a különböző korok és alkotók együttléte az itt látható műveken. Ezen például egy etruszk arcú Madonna látható, holott e nép már ezer éve kihalt e mű készítésekor.
De lehet, hogy nem is etruszk ez az arc, hanem mennyei? Ilyen arcot viselnek e nép halottairól készült szobrok: nem földi, testi vonásokat, hanem már a boldog, lelkieket? Ebben hasonlítanak a kora-középkori sírszobrokra? Vagy arra a Máriára, aki szintén mennyei arcú, de már nem etruszk jellegű? Vagy erre, aki édesanyjával, és Fiával szinte lebeg? Például a középkori Speyer-i dóm Salve Reginája, vagy Chagalle üvegfestménye a mainzi gótikus templomban, vagy a tiszta szépségű és témájában rendkívül ritka Várandós Szűz Máriája a XIII. századi ember szemével, egy későbbi barokk faragvány-dzsungelben, amelynek cifra indái szemlátomást fojtogatják a művészetet. Íme a történelem!
Ne hagyjuk ki a tiszta lelkű naív mestereket se, akik dolgoztak a sümegi templomban is. Másutt régi házak e célra készült vakablakaiban helyezték el alkotásaikat, melyeknek a tisztasága még a vérprofi Hundertwassert is elcsábította.
Hölgyeim és uraim, szerető figyelmükbe ajánlom Dévény András fényképeit, s rajtuk keresztül az idehozott műveket, művészeket, a Szűzanyát és Szent Fiát.
 Dévény András fényképeiről
 
Dévény András barátunk orvos. Orvosként nyugdíjas, művészként pályakezdő. Ez az első kiállítása, éppen itt, szülőhazájában, Magyarországon, és éppen a Szent József Házban mutatkozik be Szűz Máriáról és Jézusról készített képeivel.
Járt a világban, nézelődött, és azt tette, amit a turisták: fényképezett. Mégpedig úgy, ahogy manapság egyre kevésbé szokás: a lehető legpontosabban és alaposabban!
Vajon nem az-e az ő munkájának az alázata, hogy látjuk ugyan, hogy műve fotó, ámde nem egy jól elkapott pillanat, nem is az esetleg évszázadok óta álló idő, hanem… hanem valakinek a látomása a várandós Máriáról, a halott Megváltóról, a Világ Királynőjéről. Valaki egyesítette természetét a természetfölöttivel. Élményét megörökítette, András pedig ezt lefényképezte, hogy mi is láthassuk.
Anyanyelvünk gyönyörűen és mélyen tájékoztat bennünket a művész munkájáról. Ő a művelő ember, olyan, mint a paraszt, aki földet műveli, hogy boldog legyen benne a mag. A művész is a maga anyagát műveli: önmagát! Ahogy az ókínai Lu faszobrásztól tanultuk, munkáját önmaga művelésével kezdi. Az önművelés több az ismeretszerzésnél: benső út lelkünk gyökeréhez, ahol magával a Lélekkel találkozhatunk.
A gyökből termő szavaink annak a teremtő folyamatnak tanúi, melynek során valamilyen természeti kép, hang, forma, esemény a lélek útján emberi formáláson megy keresztül: megképlik újra a műben, Platón szavával előttünk terem az idea, a látszatok ködéből kibontakozik a Valóság, s általa a Létezővel érintkezünk.
Amikor megismerkedtünk, a Dévény András lelkét burkoló első tok már fölpattant, Lu faszobrász szavaival élve már „óvakodott attól, hogy szellemi erejét más dolgokra fecsérelje,” Kereste az igazit, a lélekkel való találkozást.
Ez a keresés, ez az út vitte el őt a turistaság zsákutcájából a művészethez.
Mégpedig az alázat révén. Rév! Megint egy csuda szó! Révület, rémület (?), révész: Charon, Úr-sanábi és a népmesék révésze, aki az egyik létformából a másikba szállítja a lelket.
Csak az alázatos lélek találja meg a helyét – tanultuk Lu faszobrásztól. – Aki alázatos, az jut el legalulra, ahol már nem vágyik „megrovásra vagy dicséretre, sikerre vagy sikertelenségre;” elfeledkezik testéről, még a királyi udvarról is; „a külvilág minden ármánya eltűnik” körüle. Aki sikerre vágyik, megkaphatja, de a siker fénypénz, borús időben – sitty! Az igazi magasságba lefelé visz az út, gondoljunk a már csecsemő korában üldözött Jézusra, a csodái és jótettei miatt Megfeszítettre.
Andrást alázata elvitte a szépség fölismeréséhez. Az előttünk élt híres és nevetlen mesterek alkotásaink fölkutatásához. Fél Európát bejárta értük. Nem egyszerűen lekapta őket, hanem újra és újra megnézte, levette, majd megint, más szögből, más fényben, és így tovább.
A művészet két rétege áll most előttünk, az egyik a hajdani mestereké: híreseké, meg utcai piktoroké, akik – Csontváry szavával élve – a Teremtővel a közvetlen kapcsolatot megtalálták és megörökítették, a másik Andrásé, aki ezt észrevette, és a műveket a maga módján ide hozta, és nekünk bemutatta.
Ezzel az ő útjukra lépett. Szerényen, de határozottan, szakmailag pontosan elkészített 46  műtárgyfotót, így az eredeti műveket is elhozta..
Figyelmét nagy fegyelemmel a Megváltó és a Szent Szűz kapcsolatára irányította. Igen érdekes és olykor drámai a különböző korok és alkotók együttléte az itt látható műveken. Ezen például egy etruszk arcú Madonna látható, holott e nép már ezer éve kihalt e mű készítésekor.
De lehet, hogy nem is etruszk ez az arc, hanem mennyei? Ilyen arcot viselnek e nép halottairól készült szobrok: nem földi, testi vonásokat, hanem már a boldog, lelkieket? Ebben hasonlítanak a kora-középkori sírszobrokra? Vagy arra a Máriára, aki szintén mennyei arcú, de már nem etruszk jellegű? Vagy erre, aki édesanyjával, és Fiával szinte lebeg? Például a középkori Speyer-i dóm Salve Reginája, vagy Chagalle üvegfestménye a mainzi gótikus templomban, vagy a tiszta szépségű és témájában rendkívül ritka Várandós Szűz Máriája a XIII. századi ember szemével, egy későbbi barokk faragvány-dzsungelben, amelynek cifra indái szemlátomást fojtogatják a művészetet. Íme a történelem!
Ne hagyjuk ki a tiszta lelkű naív mestereket se, akik dolgoztak a sümegi templomban is. Másutt régi házak e célra készült vakablakaiban helyezték el alkotásaikat, melyeknek a tisztasága még a vérprofi Hundertwassert is elcsábította.
Hölgyeim és uraim, szerető figyelmükbe ajánlom Dévény András fényképeit, s rajtuk keresztül az idehozott műveket, művészeket, a Szűzanyát és Szent Fiát.

    


2014-11-12 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.