A hazugságfordulat

Néhány száz évvel ezelőttig az államok vezetői és lakosai a nemzet, vagy Athén, Génua, Velence stb. esetében a Város érdekeit tartották szem előtt. A küzdelmek olykor vallásos színezetet is öltöttek, pl. a középkorban, amikor az iszlám és a kereszténység csatázott. Amerika fölfedezésével nagyjából egy időben szabadult rá a világra egy fenevad, a kamatos kamat. Általa az emberiség gazdasági együttműködése megromlott, mert egy résztvevő, a látszólag csak közvetítő pénz behozhatatlan előnyre tett szert. Amíg az összes áru mulandó, a pénz a kamatos kamat jóvoltából szakadatlanul gyarapszik – minden üzletben oda is, vissza is. Ráadásul szaporodása titkos, így tulajdonosai elrejtőzhetnek a közteherviselés és egyáltalán a Föld, a haza, a másik ember iránti mindennemű felelősség elől.
Ez a csöndes, korának háborgásai közt megbúvó, úgyszólván észrevétlen moccanás volt a Gazdaságkori Fordulat. Krisztus föltámadása óta a legdöntőbb világesemény. Gazdaságkor alaphazugsága: kívül demokrácia, belül fosztogatás és elnyomás, új és újabb köntösben…
Nem csoda, hogy a kereszténység felekezetekre bomlott – egyetlen szóval milyen világossá teszi a tényt anyanyelvünk! Az egység – Egy-ség! – szétesett, a részek, a felek, egymás ellen fordultak. A haza, a nemzet, a vallás, a család, az emberi személy, a szép, a jó, az igaz, a szeretet – minden világfönntartó érték becsét vesztette. Csak a haszon számít, ami kihozható vallásból, kapcsolatból, megismerésből. Új eszmék kaptak szárnyra, melyek pergőtűz alatt tartják a régieket, miközben egymás is fojtogatják. Az egyik liberálisnak nevezkedik, a másik szocialistának, a harmadik ilyen-olyan demokratának, a negyedik nácinak, zöldnek, szivárványszínűnek, az ötödik – nem sorolom tovább. Nem is érdemes, mert egy körben tipródnak, akár a nyomtató ló: a pénz körében, szigorúan a lélek, a szellem, az ember szintje alatt. Az elmúlt közel negyedszázad alatt sokat írtam a kérdésről – Mi a helyzet? Gazdaságkor titkai, Világfasírt stb. – ezért most csak egy kicsit markolok.
Külföldön, azaz az önmagát műveltnek nevező világban, jó százötven éve száguldoznak a villámléptű művészeti izmusok. Tikkadatkor betérnek a Magyarországhoz hasonló vidéki országokba is. Esznek-isznak, kifújják magukat, eresztenek némi izzadságszagot, majd kimennek a divatból. Szellem helyett ideológiák vezérlik őket, az ideológiák mögött pedig politikai hátsógondolkodók az ötletgazdák. Ők habzó tollal magasztalják az ügyeletes zseniket és gyalázzák egymást – a legteljesebb egyetértésben. A világpiac leginkább azokat a magyar, azaz vidéki műveket díjazza, fordítja, vásárolja, melyek át bírnak suttyanni a pillanatnyilag divatos művészetipari mércék alatt, s ezzel menten megnyugtatják az ottani kiadókat meg a mögöttük álló pénzeszsákokat: a hátsógondolkodók megszolgálták a bérüket! Nincs a Duna mellett semmi baj, a magyarok is a mi lemezünket játsszák. Így érik el, hogy a szellemi élet hőfokát nulla környékén tartsák.
Csontváry azt hitte, hogy az egész világot legyőzte szinte tökéletes művészetével, s el is várta, hogy a világ megjavuljon. Tévedett szegény. A világ egy-két fontos, mondjuk ki, ügydöntő embere persze fölismerte őt. Például 1949-es párizsi kiállítását Picasso a Musée National d’Art Moderne bezárt ajtói mögött tanulmányozta Jean Cassou igazgató és Marc Chagall társaságában. Így értékelte a látottakat: „Nem is tudtam, hogy rajtam kívül más nagy festője is volt századunknak.” Chagall válasza nem maradt fönn…
Csontváry képeit próbálták lopni, pl. a Brüsszeli Világkiállítás végeztével a rendezők elsikkasztották a Tengerparti sétalovaglást, de Fülep Lajos több éves küzdelem árán visszaszerezte. Ez – állítólag – annyira jó, amennyire rossz. Jó, mert a mű hazakerült, és rossz, mert csak az számít művésznek, akinek alkotásai forognak a világpiacon, és Európa, még inkább Amerika nagy gyűjteményei hencegnek az árukkal.
Részükről leleplezés nem fenyeget. Persze így van ez más vidéki népek művészeivel is.
Ha korunk szellemi helyzetét meg akarjuk érteni, akkor csakis manapság lebecsült bölcsekhez fordulhatunk. Javaslom, olvassunk el egy párbeszédet Hamvas Béla Óda a XX. századhoz c. esszéjének Arroborri c. fejezetéből:
„Ha az intelligens európai idegen ország határához ér, akkor az útlevél és vámvizsgálat után odamegy valakihez, és így szól:
Ebben az országban idegen vagyok, legyen olyan szíves, kérem, mondja meg, hogy önök most itt mit hazudnak?
A bennszülött azt feleli:
Arroborri.
Mit jelent ez a szó?
Azt pontosan senki sem tudja.
Hatása észrevehető?
Hatása észrevehetően nagy. Régebben paotában éltünk, de az megbukott. Azóta egész életünk az arroborri jegyében áll, és az országban arroborriális virágzás tapasztalható. A közállapotok –
Az idegen bólint. Köszönöm, ne fáradjon. A többit már tudom.”
Vajon hol élünk? S mit látunk belőle? Miért hemzseg Hamvas Béla bölcsessége – jópofaságokká silányítva – az ezredforduló irodalmában, és miért nem szerepelt Béla bácsi maga az ELTE ajánlott jópofizó szerzői között 1955-ben, s miért maradt ki 2015-ben is? Miért hiányzott tanítványa, Weöres Sándor akkor és most? Vagy Kodolányi János bölcseleti remeke, a Zárt tárgyalás, miért nem jut föl soha a listára?
Majd csak akkor, ha Gazdaságkor termesz-emberei már nem fognak tudni olvasni?
 


2015-06-29 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.