Valami, ami nem az igazi?

Nem lehet elégszer mondani, hogy milyen véresen mulatságos a demokráciának nevezett társasjáték. Egyik alaphazugsága az, hogy bizonyos életkort elért emberek időnként összegyűlnek, és döntenek mások sorsáról. Szavaznak. Valamiről, amiről fogalmuk sincs, és ami nem rájuk tartozik, mivel meggyőződésük, hogy ők a nép, és a népnek joga van. Hogy mihez, miért, mettől-meddig, mi mennyi és erre-amarra hány centi? A többségnek gőze sincs a mennyiről és a centiről. Ma az egyetemi tanárok jelentős része sem képes kiszámítani, hogyha ennyit keres, mennyit költhet.
Amikor kiderül, hogy megint válság van, ki-ki mossa kezét: nem ő a felelős, hanem a többség.
Tegyük föl például azt a kérdést, hogy bevezessék-e a bíróságokon a négy műszakot meg a vasárnapi nyitvatartást az ügyhátralék földolgozása végett? A mostantól számított ikszedik vasárnap megindul a nép hosszú, tömött sorokban az urnák felé, hogy döntsön: igen, vagy nem. Természetesen a bírósági alkalmazottak is szavazhatnak, mind az ötvenezren, mert így demokratikus. Ötvenezer az ötmillió ellen.
Mi, mai emberek, rá vagyunk kapatva az ilyesmire. A régi öregek úgy mondták, hogy „a legjobb más farkával verni a csalánt.”
Úgy tanultuk, hogy ez így korszerű, haladó, demokrata, éppen ezért örökös és meghaladhatatlan rendszer, akárcsak a szocializmus.
A többség dönt.
Például a csavarteszű politikusok a símaagyú plázacicákra kacsintva eldöntik, hogy a szupermarkecek alkalmazottainak, tehát nem nekik, maguknak, hanem másoknak: az eladóknak, áruföltöltőknek, pénztárosoknak, takarítóknak stb. ne legyen pihenőnap a vasárnap, ne játszhassanak a gyerekükkel, ne beszélgessenek vagy focizzanak a testvérükkel, barátjukkal, amikor az is ráér, hanem gürizzenek, hogy a plázacicák szájtátizhassanak, és ha üt az óra, rájuk szavazzanak.
Mi történne, ha fordítva esne a dolog? Ha a szupermarkec-dolgozók rendeltetnének el konzumidióta- és plázacica-stoppot az országos munkaszüneti napokra? Ilyenkor az említettek nem tehetnék be lábukat a szórakozó meg találkahelyükre? Természetesen népszavazás szülné a határozatot: én döntök a te kontódra.
Ugyanennyire roppant demokratikus, hogy például Németország hatalmas kölcsönt vesz föl arab afrikai, ázsiai országoktól, majd az EU parlamentet megszavaztatja arról, hogy melyik tagország mennyit vállaljon magára a tartozásból. A kölcsönt a berlini kormány igényelhette volna dollárban, vagy euróban, de az ilyesmi van neki dögivel, ezért emberben vette föl. Bejelentette, hogy korlátlanul befogad bárkit, akinek nincsenek papírjai, de szírnek vallja magát. A szír persze itt nem népnév, hanem varázsige, ami egy szótag, tehát elég rövid ahhoz, hogy megzavarja a választókat. Egy se meri bevallani, hogy gőze sincs e nyúlfarknyi szavacska tartalmáról. A bangladesi nyomor, vagy az emberemlékezet óta tartó afgán háború ügye túl hosszú szavakra épül… Az urnák látogatására jogosultak többségének általában fogalma sincs a szavazásra bocsátott kérdések lényegéről, hatásáról, esetünkben a szírség mibenlétéről. Nem is érdekli.
Angela Merkel ügyködése folytán Európa kapott sok százezer „szír”triktrak, avagy ostáblajátékost, mesterré képzett aszasszint, továbbá önrobbantókat, vízipipázókat, rézműveseket, pásztorokat, idegenvezetőket, diplomás, ill. anélküli orvosokat, mérnököket, atomfizikusokat, katonatiszteket, törzsfőnököket, Korán-tanítókat, föl se lehet sorolni, kiket még. A választék bőséges. Németország demokratikusan kiválogatja közülük a kapszli-kapdosónak átképezhetőket, és a barbi-jelölteket. Egyértelműen a demokratikusan kötelező liberalizmustól megszottyadt német szaporodóképesség pótlására. A többit, akiket a berlini selejtezők semmirekellőnek minősítenek, átpasszolják a liberálbéna EU-tagtárs országoknak. Természetesen azok is szavazhatnak, az eredményt pedig a kalapjuk mellé tűzhetik…
Állítólag egyszer, a távoli Bilderbergiában, a százcsillagos hotel férfi mosdójának előterében kevés híján összeütközött egy Rócsilddal a takarítónő. Zavarában megkérdezte tőle: mondja, möszijőRócsild úr, jó dolog ez a mostani dëmókrácia? Az elmosolyodott, és a takarítónő fülébe súgta: ugyan, Liza néni! Ha jó volna, magunknak csinálnánk!
 


2016-04-14 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.