Volt egyszer egy barátom, a legjobb…


…innentől kezdve nehéz folytatni, mert mi is következhetne? A legjobb posztmodern? Ez a jelzős szerkezet vajon miben különbözik pl. a legjobb szocreáltól? Ugyanis ez is kiment a divatból a konstruktivizmussal, meg a dadával, szóval valamennyi izmussal együtt. Ha teli a piac, irány a kuka. Ez a művészetipar törvénye. Különb elbánást a szocr… pardon, a posztmodern sem várhat az idő vasfogától… hogy egy, az ő ifjúkori humorára emlékeztető, zavaros képpel éljek.
Talán fontosabb lehetne a folytatás: a legjobb, pontosabban másfél évtizednél hosszabb ideig az egyik legjobb barátom volt, akivel szinte minden nap hívtuk egymást, akkor is, ha este találkoztunk, fociztunk, buliztunk, szilvesztereztünk, okoskodtunk. Kislányaink is kiváló barátnők lettek, és az asszonyok is: ők kosárcsapatot szerveztek, persze évadnyitó meg záró mulatsággal együtt. Aztán mindez egyik napról a másikra megszakadt.
1990 őszén, egy amúgy kedves csütörtöki foci után hosszan beszélgettünk a Huba utcai karmelita templom előtti sarkon. Arról, hogy szerénytelenségem akkor Antall József tanácsadó testületében szolgált, ő pedig – saját szavaival – fideszes volt. Természetesen nem párttag, hanem oda húzó, ellenzéki. Pontosabban – szerintem – inkább az eszdéesz-holdudvarához csatlakozott, mert ott volt a pénz, a paripa meg a fegyver, vele együtt a rádió, a tévé, a sajtó, a könyvkiadás, a külföldi megjelenés irányítása. Ezt meg is mondtam neki, amit hevesen elutasított, mondván, hogy Antall zsarnok, Orbán ifjú és demokrata.
A történelem azóta megrostálta: igazolta, elvetette egyik-másik nézetet.
Bő óráig tartó beszélgetésünk nem fajult sem heves vitává, sem összeveszéssé. Csak annyi történt, hogy nem jött be az Üstökösbe vacsorázni, sörözni, és soha többé nem jelent meg a pályán, s vele együtt az addig játékostársaink közé tartozott liberális írók sem. Mintha egy láthatatlan, erős kéz kivonta volna őt és eszmetársait a rossz társaságból. Ezt követően kerülte a találkozást. Talán csak egyszer, vagy 15 év múlva, egy temetésen kerültünk egymás mellé, s a szűk kapu felé sodródva néhány szót váltottunk.
Átigazolása annál is meglepőbb volt, mert mindenki tudta, hogy Antallnak igaza volt, amikor kimondta – már korábban! – hogy „összenőtt, ami összetartozik”.
Közismert, hogy volt barátom családját éppen a későbbi két kormánypárt szellem-elődei, annak elvtársai, sőt, családilag is rokon figurái meg azok barátai, eszmetársai és más közelijei hurcolták meg, bántalmazták, alázták.
Mint kisgyermeket, őt magát is.
Mielőtt bárki félreértene, percig sem gondolom, hogy ennyi év múltán bosszút kellene állni a múlt rendszer felelősein, vagy éppen azokon, akik elszabotálták a magyar állam újjászervezését, a kárpótlást stb., továbbá rendőri fedezet alatt olajat szőkítettek és száz más módon bűnöztek.
Nem. Már késő, mivel az utolsó vacsorát nem lehet kétszer megenni. Az elsőt sem.
A mi dolgunk ma az emlékezés.
Csöpp harag sincs bennem volt barátom iránt, csak éppen megdöbbent, hogy ő, a káprázatosan éles eszével nem vette észre, hogy Kuczka Péterék útját járja, anélkül, hogy fölismerné, hogy az vakvágány. Nem vezet sem a Sztálin, sem a Nobel-díjhoz. Sőt, a Nobel-díj is „csak pelyva”. Ezt Aquinói Szent Tamás mondta látomása után élete főművéről, a Summa Theologiae-ről.
Kuczka rájött az igazságra: az egyetlen valódi múzsa csókjának ízére már 56 előtt! Meg is írta, mégpedig akkor, a Nyírségi naplóban, amiért volt barátom új barátai haláláig kirekesztették, büntették! 1964-ig csak abból tengődhetett, hogy felesége nevén bőrhulladékból szatyrokat varrt.
Hajdani barátom nem érte meg sem a csúcsdíjat, sem a bukást és azt sem, hogy megértse: nem éri meg. Különösen nem érte meg az utolsó nagy könyvéhez pótkönyvet írni.
Az idei könyvhéten találkoztunk egy percre a Vörösmarty téren. Dedikált, arcán a múltjával és a jövőjével. Oldalról odamentem hozzá, és némán megsimogattam.
Nyugodjék békében!

 


2016-09-06 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.