Könyvünnep Buda Várában, 2016

Lehetek őszinte?
Nos, ha igen, akkor máris hazamehetünk, mert eltévesztettük a címet. Könyvünnepre jöttünk, s félő, hogy inkább torra kéne készülnünk. Mert bár a kötetek száma rengeteg, a betű tömérdek, hálójukból sajna kipotyog a gondolat. A gondolat ugyanis sosem potrohos, hanem finom és karcsú.
Az irodalom persze él, mert a mi nyelvünk olyan, mint a legjobb decsi bor: ha az ember beledugja a nyelvét, rögtön kóstolgatni, szürcsölni kezdi, és képtelen abbahagyni. Mámorító. Nem kábulatot okoz, amitől leesik az ember a székről, hanem mámort, amitől röpülni kezd a lélek, még talán a test is. Annyi íze, illata, árnyalata van, amit kevés mű képes visszaadni, ezért jönnek az új nemzedékek évezredek óta: hátha nekik sikerül.
Többé-kevésbé igen, de csak többé és kevésbé.
A könyvet sajnos elkapta Gazdaságkor pöndőgőze, elkábította, elvette józan eszét, és kiállította az utcasarokra. Ha nem dönti a hasznot, kidobják – ugrik helyébe más.
Két fronton folyik a piacosítás.
Az egyik maga a tárgy, a könyv alakú bolti áru, amely megfelel a pillanatnyi piaci szabványnak. Ifjú koromban a szocreálnak, később a strukturalizmusnak, pillanatnyilag a posztmodernnek. Mindegyiknek annyi a szellemi értéke, amennyi a borítóra írva vagyon: most ennyi forint, egy év múlva a fele, három múlva a tizede.A piackönyvészet és a bugyi-divat sorsa egy. Eszmei szintje is, hiába álcázzák filozófiának.Amikor a posztmodern kimegy a divatból és szemétre kerül, akkor már fizetni kell a kukásnak, hogy eltakarítsa a mai hozsannák tárgyait – íróit, kritikusait. Áldozatait?
Részemről nincs se irigység, se harag, mert nyilvánvaló, hogy a siker fénypénz: borús időben sitty!
1968-ban láttam egy öreg írót az antikváriumban. Saját könyveit vásárolta. Ott dolgozó barátom mondta, hogy mind összeszedi őket, nehogy az olvasók kezébe kerüljenek.
A tárgya és tétje a lét. Isten és ember, meg ezek elágazásai: szépség és szörnyeteg, szerelem és halál – nagyjából tíz-tizenkét gondolatkör, amiket csak az képes megírni, aki megélte őket. Miért? „Kit anya szült, az mind csalódik végül,/ vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni./Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül,/ ebbe fog belehalni.” Tudjuk József Attilától, akit sírba vitt az önáldozat.
A görögök szerint a múzsák istennők voltak, akik csókjukkal beoltották a művészekbe az égi üzenetet, a szépség izzását. Tehát nem francia kritikusok voltak, vagy német könyvkiadók, netán stockholmi Nobel-díj ítészek, hanem az égtől és a földtől, az innentől és a túlnantól mámoros szellemek, akik a katarzis vágyát és a teljesség örömét ültették az alkotókba.
Íródnak-e ma létművek?
Irgalmatlan helyzetben vannak a művészek, az írók, mert a sikert, a pénzt, a hozsannákat a szemétgyártás termeli, tehát meg kell felelni az éppen hatályos izmusnak. Amikor ez belibeg a siker karján, akkor az ember nehezen hiszi el, hogy műve semmi. Ennél csak az veszélyesebb, ha bedől az izmusgyárosnak és zseninek képzeli magát.
Az írók bajával egy a közönségé. Az olvasó hozzászokott ahhoz, hogy a könyv divatholmi. Ócska poénok, jó helyről csórt vendégszövegek halmaza. És ezzel megelégszik. Nehogy az olvasott könyv megragadja őt szíve gyökerénél. A katarzis, a lelki megtisztulás ugyanis Gazdaságkorban nem kívánatos, mert a tisztalelkű emberek rossz konzumidióták: nem vásárolnak szecskakönyvet, avas napolajat, hiába nyomatja tízmilliókért a reklám.
Ebből az is kiderül, hogy nem az irodalom tönkretétele, hanem az ember lerombolása a tét.
Húzzuk ki magunkat, barátaim, még mindig számítunk! Vegyük tudomásul, hogy önvédelemből gyűltünk össze itt, a Várban. Élni akarunk, boldogan, szépségben, magyarként. Jókai, Krúdy, Weöres Sándor barátaiként!
Nyissuk meg szívünket!

 


2016-09-19 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.