Hol a világ közepe? – Ervin és Zsuzsa

A sorrend nem udvariatlanság, hanem az időrend tisztelete: Ervin előbb szólalt meg irodalmunkban és korábban távozott. Ismeretségünk is ebben a sorrendben keletkezett,mert Ervin, aki amúgy nem számított jeles gondoskodónak, számon tartotta a Tolna megyéből kiröppenteket, különösen azokat, akik Szekszárdon, a Garayban érettségiztek. Ő ugyan már elballagott, mire én elsős lettem, tehát gimistaként nem találkoztunk, de ez nem számított.
Ervin ezután az ELTE író-újságíró szakának utolsó évfolyamát végezte. Öt év múlva Pécsett találkoztunk, ahol ő a helyi Naplónál dolgozott, én pedig jogot hallgattam. Cimborák lettünk. A sors úgy hozta, hogy később Pesten sok hasznos tanáccsal látott el, például azzal, hogy semmi szín alatt ne írjak soha a Népszabadságba… Megtartottam, pedig e lapnál dolgoztak az ország iránymutató kritikusai, továbbá a honor többszöröse volt pl. a Kortárs azóta is egyre apadó tiszteletdíjánál.
A kor népi kultúrájának jellegzetes terén, házibulin ismerkedtem meg Zsuzsával: kicsi volt, törékeny és sugárzó. Sugárzása első rápillantásra a kék szeméből eredt, de egész lénye csatlakozott hozzá, ha valaki, vagy valami fölkeltette érdeklődését. Szeme volt a legfontosabb érzékszerve: egész lényét beragyogta.
Máskülönben kicsit álmatagnak látszott, gyakorta elmélázott, ám ha kellett, roppant határozottan viselkedett, mint a kistermetű emberek általában, akiket Teremtőjük a melákoknál több bátorsággal áldott meg. Tetszett. Ervinnek is, kettejükben nekem különösen tetszett: no lám, megjött a medve ibolyát szedni.
Barátságunk mindvégig megmaradt. Zsuzsa és az én Évám is barátnők lettek, évtizednél tovább kosaraztak együtt a Huba utcai iskola kolostori ebédlőből lett tornatermében.
De hagyjuk a kosárlabdát, magánügy. Persze, ami fontos, az mind magánügy, így emberi, tehát a Világ Közepéből érkezett és oda is tart: tágas öltéssel odavarr bennünket. Melyikünk ne vó’na-lenne a Világ Közepe? Ha elhisszük a hazugságot, hogy menthetetlenül vidékiek vagyunk, a Szélén lakunk, akkor soha nem is látunk belőle semmit.
Zsuzsa a széléről indult: polgárcsalád, okos életvezetés, ilyesmi, ámde valódi íróként a sűrűjébe igyekezett. Korai könyvében – Úgy hívták, hogy Nyúlpatikus, 1983 – például építőipari iskolában készített szociográfiának beillő nagy riportot, melyben kimutatta, hogy a jövő uralkodó osztálya bizony jobbára írástudatlan, sőt, iskolái befejezésekor is az lesz…
No, ezért kell visszatérnünk Ervinhez, nemzedékünk legnagyobb mesteréhez – közéjük értve a Nobel-díjjal kapcsolatban emlegetetteket is.
Ervin igazi mesterként nem leckéztetett, hanem élt. Boldog házasságban Zsuzsával. Akkor is, amikor éppen le- lekacsintott a pohár fenekére, vagy ollóval lenyisszantotta a hozzájuk beállító öltönyösök nyakkendőjének végét, és hadizsákmányként a szekrény oldalára szögezte.
Ennél sokkal többet tudunk meg kettejükről és a művészetről, ha szépen, kényelmesen elfekszünk, és lelkünket fölajzva olvasgatjuk – ezúttal nem a Macskavatit – hanem Zsuzsa későbbi munkáit, például az Angolparkot (2009), melyben ilyen mondatokat találunk: „Ránéz a könyvre, a több, mint ezer oldalra. Van benne javítónevelő, lövészárok, élő, eleven boulevard, szerelem, titkos küldetés, meghasonlás, egy egész korszak benne van, mégis minden hiányzik belőle, minden, ami fontos!”
Igen, korunk legfőbb csapása a művészet elrablása. Kicserélése váltott gyerekre: szocreálra, strukturalistára, posztmodernre, bármire, amit az előző szavatosságának lejárta után piacra küldenek az Idomárok. Egyetlen biztos tudomást szerezhetünk róla: semmi. Nem megjelenése, nem, már leírása pillanatában érvénytelen volt, és mielőtt bármi lett volna, máris semmivé vált.
Az említett kötetben van egy csudálatos beszély-füzér: Játékaink. Négy és még egy ráadás játék. Négykezesnek is mondhatnánk, ha külső, ha testi dolog volna. De benső, ott készült, ahol két lélek érintkezik, s áttüzesíti… nem, jobb, ha kerüljük a nagy szavakat, átjárja egymást. A léleknek nincs keze. Ha ölel, márpedig szeret ölelni, nem a kezével teszi…
Az ember azonban ember, nem dolog, miként az Idomárok képzelik és szeretnék. Az ember képes átlátni a Túlnanba, s ilyesféle tapasztalatokra jut: „Ha meghalok is szeretni foglak.”
Ugyanis a szeretet misztikai tapasztalás, az Ösvénynek a Lét alapjában gyökerező kövezete, mert „túléli testünket, nem földi tájakra, tájakról is átsugárzik. És nemcsak van, hanem lesz is, semmi nem tüntetheti el. Időtlen.”
Aki az Ösvényre lép, nem szabadul meg életgondjaitól, betegségtől, hasraeséstől, földi haláltól, de biztos utat talál az örökkévalóságba.
 


2017-02-18 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.