Kádár György: A. Jászó Anna és Czakó Gábor vitájához

 

 
Azt hiszem, hogy az e hasábokon a magyarság nyelvéről, őstörténetéről nemrégiben megjelent két írás szerzője Czakó Gábor és az ő munkájára reagáló A. Jászó Anna egy fontos dologban egyetért: ”nemzeti öntudatunkkal baj van”. A szerzők e véleményében csakis osztozni tudok. S hozzátenném, talaját vesztettségében magyarságunkat már odáig süllyesztették, hogy az nem bízik még saját szofokráciájában (szellemi elitjében) sem, de nem csak a mindennapok politikai-gazdasági-jogi életét, hanem a bölcsészetet, a magyarságkutatást illetően sem. A dolog persze nem új keletű, hiszen az Akadémia már Arany Jánostól is megkapta a magáét 1861-ben:
 
Mi a nyelvet rontja, az a legfőbb veszély:
Hogy még a paraszt is mind magyarul beszél.
Grammatikát nem tud, hiába csináljuk,
Mégis egyre darál, egyre fecseg szájuk.
(...)
Törvény kell a nyelvnek, mert különben elvész
Törvényét ki szabja, mint az a sok nyelvész, (…)”

 
Napjainkra odáig jutottunk, hogy nemcsak, hogy nem hiszünk Akadémiánk tudósainak, hanem most már népünk maga fog hozzá (ős)történelmének újraírásához. Mintha neki ehhez megvolna a történészi, nyelvtudományos és egyéb fölkészültsége. Ilyen körülmények között nem volt nehéz újjáéleszteni az ugor-török háborút, mely egyrészt talán nem is magától jött létre, s mely aztán - a magyarságukban megsértett, de a hozzá mit sem értő „tudósok” tollán - a finnugor rokonság tényét vadul támadó, a lehető leglehetetlenebb és tudománytalanabb sumér, egyiptomi és „Jézus is magyar volt”-elméleteknél kötött ki. Czakó Gábornak az „Anyanyelv és hunfalvyzmus” című írása, ha nem is volt egészen indulatoktól mentes, de mértéktartó módon próbálta a dolgokat medrébe terelni. Röviden összefoglalva csak annyit mondott, hogy 1. a finnugor nyelvi rokonság, sőt a zenei is kétségtelen, de 2. őstörténetünket illetően a finnugrászat, kivált csak nyelvtudományként művelve, nem az egyetlen tudomány, hogy finnugor kapcsolatunk nem az egyetlen kapcsolatunk, amit kutatnunk kell, 3. a finnugor nyelvi történeti összehasonlító módszer nem az egyetlen lehetséges kutatási módszer, 4. a finnugor nyelvészet jelenlegi beszűkült szemlélete, más tudományokat, lehetőségeket meg nem tűrő jellege miatt hatalomtudománnyá vált, s mint ilyen, az iskoláinkban, fel az egyetemekig, lélekölő.
A magyarság jelenlegi lelki állapota idején nagyon sajnálatosnak tartom, hogy válaszában A. Jászó Anna nem vette észre Czakó Gábornak a finnugor tudományok felé kinyújtott jobbját, midőn írása elején azonnal leszögezte: „a finnugor nyelvrokonság (...) szerintem tény”. Így Jászó írása azok táborát erősítheti majd, akik - szemben Czakóval - a finnugor tudományok kétségtelenül igen precízen megalapozott eredményeiből semmit sem hisznek el, akik a finnugor rokonsággal foglalkozó tudósokat a magyarságtól idegeneknek tartják, olyanoknak, akik el akarják tagadni az „igazi” múltat. Pedig hát csak arról volna szó, mint Czakó írásából kiderül, hogy nem szabadna a finnugor rokonság ténye minden más kutatási irányt, a szkíta-, hun-, altáji-kapcsolatok stb. kutatását elnyomja. Mit tudna ezekről egy finnugor-szakos hallgató, ha megkérdeznénk?
A. Jászó Anna - sajnos finomabb szót nem használhatok - elvakultságában olyasmit állít, ami homlokegyenest ellenkezik Czakó állításaival, mint például, hogy az általa kritizált szerző szerint a problémát az okozza, hogy a finnugrisztika „nem hajlandó föladni a történeti-összehasonlító módszert”. Czakó ezt sehol sem állítja. A Hunfalvyról szóló részekből pedig már úgy tűnhet föl, hogy A. Jászó fölindultságában nem olvasta el Czakó írását rendesen.
Hunfalvy neve valóban negatívan szerepel Czakó írásának már a címében is. Bizonyítékai alapján azonban ez érthetőnek is tűnik, sőt nehéz volna a finnugrászat sok tudósát ezen vád alól felmenteni. Czakó azt írja ugyanis: a hunfalvyzmus „első lépésével a magyar nyelvet alárendelte a finnugor nyelveknek”.
S valóban: hol vannak azok az intézetek, egyetemek, akadémiai osztályok, melyek olyan szinten foglalkoznak népünk más, kínai, török, szibériai, szkíta, stb. kapcsolataival, mint a finnugor tanszékek és osztályok? A finnugor tanulmányok kötelezőek a magyar szakos hallgatók számára, de a többi nem, pedig Csokonaitól Kodályig és Lükő Gáborig, minden klasszikusunk azt mondja, hogy gyökereink egészen Ázsiáig, Kínáig nyúlnak.
Sajnos azt kell mondjuk, hogy finnugor tudományunk képviselőinek egy jó része, s leginkább éppen talán a vezetői kissé betokosodtak a tudományukba. Az élő kultúrát már nem látják, gyakran csak „szakmányban hangászkodnak”, ahogy azt Lükő Gábor mondta. A magam részéről például értetlenséggel állok az előtt, hogy a mai finnugrászok nem hajlandók a szógyökeink kérdésével foglalkozni. Pedig ezt nem Czakó Gábor találta ki (miként azt valaki Jászó cikkéből gondolhatná), hanem Teleki József, Kresznerics Ferenc, Czuczor Gergely és Fogarasi János voltak, akik e szerint kutatták a magyar nyelvet. Itt csak egy példa rá, hogy tudjuk, miről van szó:
kör-, körít, körítés,
ker-, kerít, kerítés,
gör-, gör-be, gör-cs, gör-dül, gör-nyed, gör-hes
gur-, gur-ba, gur-ul, gur-ít, gur-ít, gur-iga
gyür-, gyür-ü, gyür-ke, gyür-em-lik
gyúr-, gyúró, stb.
Ezek a szavaink tehát nyilvánvalóan közös gyökük révén összetartoznak, egy szócsaládként kell elemeznünk, tárgyalnunk őket.
Czakó hunfalvyzásáért pedig talán nem kellene haragudni, hiszen Hunfalvy Pál valóban elvágta a korábbi magyar nyelvtudomány gerincét, a Czuczor-Fogarasi-féle hatalmas szótárt, s olyan tudósok előmetelét, akikkel nem értett egyet. Arany ezt is megírta Szentkatolnai Bálint Gáborral kapcsolatosan:
 
(...), Igazi vasfejü székely a Bálint:
Nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int.
(1878)
 
Szegény Bálint Gábor
Boldogtalan góbé;
Amennyit te szenvedsz,
Mi ahhoz a Jóbé!
(1878)
 
S bizony azt kell mondanom, hogy a hunfalvyzmus ma is él: nem csak az említettek, de Lükő Gábor sem arra ment, „amerre a hunfalvyzmus intett”. Nem is jegyzik őt sehol, pedig hát az egyik legjelentősebb magyarságkutatónk, a finnugor összehasonlító kulturológia és néprajz (Gyökereink 1-7, 1991-1999; A magyar művészet évezredei /kiállítás/, 1995), a finnugor összehasonlító zenetudomány (Zenei anyanyelvünk, 2002) és filozófia (Az időtlen időben. Uralaltáji filozófiánk élő emlékei, 1998) megteremtője. Jó harminc évvel ezelőtt magam is rossz jegyet kaptam egy finnugor vizsgán, mert tudni mertem róla és munkáiról, mert Lükő Gábor messzebb látott a a finnugor népeken és tudományon, s annak módszerein. Elismervén, hogy „mindannyiunk közül a legnagyobb tudású szakember”, kikiáltották „romantikus”-nak.
 
 
A vállfő ábrázolása Perm környékén talált bronzleleten (Lükő A magyar művészet évezredei c. kiállításáról)
A finn kutató, Kalevi Wiik (Az európai népek eredete, 2008 Nap Kiadó) sem tudományos a budapesti finnugor körök nagy részében. Pedig megkerülhetetlen dolgokat mond: szerinte ma már nem tekinthetjük tudományosan megalapozottnak azt a fajta kérdésfeltevést, hogy honnan jött egy nép, hol volt annak az őshazája. Nem gondolhatjuk egy népről sem, hogy az ősidőktől fogva egyformán, ugyanazzal a nyelvvel, kultúrával és vérségi jellemzőkkel létezett volna, s tudósoknak csak annyi a feladata, hogy megállapítsák, honnan jött, s mikorra fejeződött be a vándorlása.
Nem gondolhatjuk azt, hogy a fésűskerámia kultúra által jellemzett tájakon egy nyelvet beszéltek, s azt se, hogy az az egész vidék vérségileg egységes lett volna, s az is maradt volna. Lásd a Római Birodalom latin nyelvét és antropológiailag sok-sok-féle népét, vagy a székely és palóc ember antropológiai jellemzőit, vagy azt a tényt, hogy a szlovák nép genetikailag közelebb áll a magyarhoz, mint a magyarral rokon nyelvet beszélő finn. A népek nem holmi űrben laknak, hanem más népek mellett, s megeshet, sőt megesik, hogy egy-egy népcsoport egyik része eltanulja szomszédja nyelvét, a másik fele nem, megeshet, hogy az egyik fele eltanul egy új földművelési technikát, a másik fele nem. A nyelvek, kultúrák, de még a gének is nép(ek)től, nyelvektől és kultúráktól függetlenül is tudnak vándorolni.
A Wiik-féle együttélési elmélet új szemléletet hozott a nemzet-fogalom számára is Szerinte egy nép sem volt örökké egynyelvű, egykultúrájú és azonos vérségű. Beszűkültségre vall ilyesmit nem tudomásul venni. Az a kérdés, hogy a magyarok finnugor, török vagy más eredetűek, tehát sokkal-sokkal bonyolultabb, mint ahogy az A. Jászó írásából kitűnhet. Rokonság ugyanis sokféle létezik: nyelvi, kulturális, vérségi, zenei, stb. sőt identitásbéli is. Wiik után a kérdést inkább olyasféleképpen kellene feltennünk, hogy hogyan lehet, hogy a kárpát-medencei magyarság némely közeli nyelvi rokonai genetikailag nem állnak vele közeli rokonságban? Hogyan lehetséges, hogy valamely, a magyarsághoz genetikailag közelálló népcsoport nem finnugor nyelven beszél? Hogyan lehetséges, hogy ez a millió gyökerű magyarság (Ady) a történelem viharában identitására nézve megmaradt egységes magyarságnak?
A finnugor nyelvtudománynak nem lesz más választása, mint hogy elfogadja a különféle tudományok együttműködésének követelményét.
 

2011-10-13 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.