Czuczorék nyomán Czakó Gábor – modellek nyelvünkből és kultúránkból magából

 

2009-ben a Beavatás a magyar észjárásba című kötettel kezdődött, 2010-ben a Beljebb a magyar észjárásba cíművel folytatódott, s a hírek szerint mindezt egy új típusú „zsebnyelvtan” követi majd. Czakó Gábor tehát a 2010-es könyvével folytatja az általa „nyelvrégészetnek” (másrészt szerves nyelvészetnek) nevezett kutatási irányt, célul tűzve ki a magyar nyelvből kiinduló nyelvtörténeti búvárlatot. Íróként merészebben és kötetlenebbül mozog a nyelvi terepen, mint például egy XX. századi magyar nyelvtörténeti iskolát kijárt nyelvész. Arany János jut eszünkbe: „nyelvész urak jobban tudják, a költő jobban érzi”. A Czakó-féle nyelvrégészet szemléleti-módszertani alapja a nyelvünkben meglévő jelentések összevetése néprajzi, művelődéstörténeti adatokkal. Például a szám szavunk és az első négy számmal kapcsolatos fogalmaink összehasonlítása az ún. püthagoreus vagy – Hamvas Béla szavaival – az „őskori” vagy „minőségi” számfölfogással, illetve a sütés-főzés szavaiból levont következtetés konyhánk keleti és nyugati kapcsolataira.

Szerves nyelvészete a nyelvészek többsége által meghaladottnak vélt XIX. századi „gyökelméletre” támaszkodik. Juhász Zoltán mérnök-népzenekutató segítségével a zenére is kiterjeszti a vizsgálódást. Azt a programot kívánja megvalósítani, amelyet a magyar tudományos közéletben sokan szorgalmaztak már (Kosztolányi, Karácsony és Hamvas is), hogy ne az indogermán (én pontosítanám: a görög–latin) nyelvtan „szemüvegén” át nézzük a magyar nyelvet, hanem önmagából, belülről, a maga természete szerint.

Czakó Gábor nyelvi esszéit azért érdemes olvasni, mert – bár az írónak van néhány rögeszméje és nyilván tévedése – alapvetően sokkal inkább kérdez, s új fölvetéseivel új válaszokra serkenti a kutatókat. Abban mindenképpen igaza van, hogy visszanyúl a Czuczor–Fogarasi-hagyományhoz, a XIX. század legnagyobb nyelvészeti vállalkozásához (A magyar nyelv szótára, 1862–1871). Nem hiba nélküli e mű, dőreség lenne tömkeleg nyelvi adatát kritika nélkül elfogadni, ám előítélet nélküli megközelítésmódja hasznos. Sokan és sokszor méltatlanul ítélték el (gyalázták), a mérsékeltebbek viszont mindig visszafogottan nyilatkoztak róla, nem feledve értékeit. A mai magyar szótárirodalom, így A magyar nyelv értelmező szótárának, valamint a történeti-etimológiai szótárnak egyik fő forrásműve.

Leginkább a magyar nyelvből, a történeti, népi, jelenkori magyar nyelvi kultúrából (folklór, irodalom, nevek világa stb.) való kiindulás a közös mozzanat, amelyben találkozik a két Cz., Czuczor és Fogarasi, valamint Czakó szemlélete. Előbbiek alapkoncepciója az ún. gyökelmélet, amelyet már a szótár megjelenésekor is vitattak, később pedig gyakorlatilag kiiktattak a magyar nyelvészeti gondolkodásból. Ám búvópatakként élt tovább, s a mai friss kutatások fényében (nyelvtörténet, nyelvtipológia, szemiotika, kognitív nyelvészet) felcsillannak erényei. Sőt, Otto Donner finnugor etimológiai szótára is említ gyököket. Czakó Gábor kiváló érzékkel folytatja a Czuczor–Fogarasi-utat. Mivel eleinte kevesen tartottak vele, szinte mindent egymagára vállalt. Ebből adódnak bizonytalanságai, tévedései. Egyes fölvetéseit, meglátásait nyelvészeti szempontból sokszor lehet cáfolni, de vitathatatlan, hogy olyan dolgokra derít fényt, amelyek tudományosan elgondolkodtatók, vagy éppen már kutatottak is – csakhogy sokan nem látják ennek a Czuczor–Fogarasi-szótárral való kapcsolatát.

Czakó Gábor egyébként nincs egyedül. Ösztönzésére békásmegyer-ófalui kertjében létrejött a Diófa Kör, nyelvészek is csatlakoztak hozzá (Juhász Zoltán is), s különféle megközelítésmódokkal elkezdték a Czuczor–Fogarasi-hagyomány újraértékelését.

Lépjünk „beljebb” a magyar észjárásba! Czakó Gábor célja: megérteni a magyar nyelvben kódolt észjárást (mondhatjuk: gondolkodást, világnézetet, néplelket), illetve ennél van konkrétabb is: megfejteni a nyelv szerkezetéből kiolvasható hálózatot, amely a magyar jelentésvilág összetartozását mutatja, s ha lehet, ennek alapján mondani valami újat a magyar nyelv történetéről, jelenéről, jövőjéről.

Szögezzük le: nincs szó itt semmiféle nyelveredet-képzelgésről. Arról viszont szó van, hogy ameddig a magyar nyelvből kimutatható, kutatható valami, azt az utat járjuk először végig.

A Czakó Gábor által művelt nyelvrégészet nem megy föltétlenül szembe a XX. századi magyar etimológiai (szótörténeti) kutatások elveivel, módszereivel, hanem helyesebb azt mondani, hogy továbbmegy, vagy némelykor vele párhuzamosan halad. A mai magyar etimológiai kutatások viszonyítási alapja ugyanis a finnugor kiindulópont (ami nyelvészetileg helyes, de bizonyos esetekben korlátozóan hat). Az „óvatos” etimológiák tabuként kezelik az első magyar írásos adatokat (az írásos előfordulás nagyon komoly bizonyíték, de mégiscsak esetleges, hogy mi maradt fenn leírva, illetve a leírás módja – helyessége – is adhat okot kételkedésre). Más finnugor nyelvek, illetve a rekonstruált finnugor, uráli alapnyelvek esetében viszont az akár sok ezer éves (kikövetkeztetett, többszörösen megcsillagozott) nyelvi formák bátor feltételezésével találkozunk. Bizonyos nem finnugor nyelvekben föllelhető párhuzamok esetében viszont ismét túlzott óvatosságot tapasztalunk. Az etimológiák fontos jellemzője az is, hogy fényükben a magyar mintha elsősorban „befogadó” nyelv lenne, s más nyelvekre alig ható. Czakó Gábor szerint különös módszertani hibának látszik, hogy ami magyarázhatónak látszik a nyelvből belülről, az a kutatók számára nem tűnik elegendő bizonyítéknak. De talán a legkomolyabb kétségeket fölvető módszertani probléma az, hogy korai (például ómagyar kori) magyar szavakat könnyűszerrel összefüggésbe hoznak, sőt levezetnek más finnugor nyelvek jóval később, önálló életükben lejegyzett szavaival. Itt a „szétfejlődés”, a külön úton való fejlődés 4-5000 év is lehet: hiszen a magyar ágon az első nyelvemlékektől vissza kell menni kb. kétezer évet (kb. Kr. u. 1000-től Kr. e. 1000-ig) a közös ugor nyelvig, onnan viszont az ugorok vonalán kb. háromezer évet kell máig végigjárni. Ez a 4-5000 éves „áthidalás” ráadásul aszimmetrikus, tehát óvatosságra int. Érdekes szempontot vet fel a szerző, amikor azt mondja, hogy a rokon nyelvek változékonysága gyors, míg a magyaré – legalábbis – az írásbeliségben belátható időig (ezer évig visszatekintve) nem. Azt eddig is tudtuk, hogy a nyelvek változásának sebessége nem ugyanaz, de ezzel nem tudott mit kezdeni az etimológia vagy a nyelvrokonság-elmélet. Azt pedig még csak nem is sejtjük, hogy milyen változási sebessége lehetett a magyar és más nyelveknek korábban. Mondjuk, 1000-től visszafelé…

Fontos törvényszerűségnek látszik, hogy ha egy szónak egy nyelvben családja van, akkor eredetét is leginkább ott kell keresni. Persze ezzel is óvatosnak kell lenni. Egy szócsalád megléte még nem jelent föltétlenül eredetet is. Lehet, hogy egy másik nyelvből átment, és sarjadzani kezdett, az eredeti (átadó) nyelven meg egy forma maradt meg, vagy akár ki is halt! Tehát a dolgok nem mindig egyszerűek.

Túlozva azt mondhatjuk, hogy Czuczorék igyekeztek a lehető legtöbbet a magyarból megmagyarázni, míg a későbbi nyelvészek a lehető legtöbbet vagy az ugor, finnugor, uráli rekonstruált alapnyelvekből, ha ez nem sikerült, akkor viszont más nyelvekből. Czuczorék „családokat” kerestek és találtak, a későbbi nyelvészek önálló szavakat kutattak. Nem volt döntő szempont, hogy egy szónak a magyarban családja van, másutt meg csak egyszeri előfordulása. Czakó Gábor „szétszerkesztésnek” nevezi ezt a módszert. Ennek szembeszökő következménye a magyar etimológiákban szereplő „ismeretlen eredetű szavak” nagy száma. Az így gyakorolt külhasonlítással szemben a belhasonlítást, a magyar nyelvből való magyarázatot javasolja. Összefoglalva – és némiképp kiegészítve – Czakó módszertani aszimmetriákról beszél, s igaza van, ezekre már egyes nyelvészek is kezdtek itt-ott rámutatni újabb és újabb etimológiai következtetésekkel. Van olyan elképzelés, hogy a szavak nagy része nem ismeretlen eredetű, hanem egyszerűen csak magyar…

Nyelvrégészkedjünk mi is egy kicsit! Létezik a régészetnek olyan ága, amely megpróbálja a tárgyak mellett rekonstruálni az egykori életmódot. Rekonstruáljunk mi is egy honfoglalás előtti magyar nyelvi élethelyzetet! A honfoglalás előtti vándorlások, sőt zsoldosként való szolgálatok, a más népekkel való folyamatos együttélés, kereskedelem, sőt földművelés tudatos szervezésre, kiterjedt kommunikációs kapcsolatokra és egy sokoldalúan alkalmazható nyelvre utalnak. Ha a magyaroknak számos dologról volt, lehetett ismeretük korábban is, vajon miért cserélték le a szókészletük egy részét a honfoglalás után a Kárpát-medencében? Miért vettek át százával alapvető szláv szavakat olyan dolgokra, jelenségekre, amelyekkel korábban is tisztában lehettek? Mi okozhatott ilyen forradalmi kulturális váltást? Lehet, hogy az átvétel mégiscsak (jóval) korábban történt? Nem lehet, hogy az átadás-átvétel fordított volt? Vagy keressünk pszichikai magyarázatot: őseinknek kisebbrendűségi érzésük volt, „fölnéztek” az általuk leigázott szlávokra, és lecserélték régi szavaikat, ahogy ma mi teszünk akkor, amikor csekkolunk, okézunk, lájkolunk…? Vagy esetleg annyira összekeveredtek más népekkel (összeházasodtak, nőket raboltak), hogy kvázi nyelvcserés állapotba kerültek? Azt ma már bizonyosan gondoljuk, hogy a magyarok hosszú évszázadokon (évezredeken?) át élhettek folyamatos többnyelvűségben. Ezekben az esetekben az interkulturális hatások a nyelvváltásig vezethetnek. Elég biztosan sejtjük ezt, modelljeinkben mégsem kezdünk vele semmit. A többnyelvűségi helyzet ma, a szemünk előtt is nagyon sokféle eredményre vezethet: gondoljunk csak a határon túli vagy amerikai magyarokra. És még hányféle dolog történhetett?

Ha a magyar nyelvről alkotott uráli-finnugor nyelvmodell tudományos alapokon áll is, a kérdés ettől még kérdés marad: vajon kik, hol és mikor beszélték azt a nyelvet, aminek mi itt örökösei vagyunk? A „nyelvrégészeti” rekonstrukció lényege, hogy a magyar nyelv és nép élete nem biztos, hogy párhuzamosan fejlődött, hanem lehet, hogy külön szálon futott, és valahol találkozott.

Czakó Gábor fölvetései szinte mindig érdekesek, azonban sokszor nyelvészetileg kiegészíthetők, vagy rögtön cáfolhatók. Nem szerencsés, hogy folyton a Tótfalusi István-féle etimológiai szótárra utal (ez a szótár a tudományos magyar etimológiákon alapul, de az etimológiák azóta továbbfejlődtek). Amikor Czakó elvont vagy holt gyökökről beszél (olyan gyökökről, amelyek ma csak származékaikból következtethetők ki), akkor érdemes lenne a Benkő Loránd által alaposan leírt fiktív (passzív, inaktív) igetövekről szóló munkáját figyelembe venni. A fiktív vagy passzív igető nem feltétlenül elvont vagy holt gyök, de az is lehet. A kétféle tudományos megközelítésmód összehozható. A szerző elfogadni látszik a XIX. századi hangmetafizikai elvet, hogy a hangoknak jelentésük (jelentésmagjuk, jelentéstulajdonító szerepük, jelentéshajlamuk) van. Erre valóban akadnak azóta tovább kutatott és bizonyított érdekes példák (a hangutánzó szavakon túl is), sőt sejthető, hogy a nyelveknek egy korai szakaszában komolyabb megfelelés lehetett a hangalak és a jelentés között. Fónagy Ivánnak az 1950-es években végzett hangmetafora-kutatásai újabb bizonyítékkal szolgáltak a jelenségre: igazolva Czuczorékat, és muníciót adva a további ilyen jellegű kutatásokhoz. Ennek ellenére csak nagyon óvatosan lehet arról beszélni, hogy a hangalakok meddig őrzik meg jelentésbefolyásoló szerepüket, s a továbbsarjaztatott gyökökben valójában benne vannak-e, avagy csak „belehalljuk” őket. Ezekre nincsenek tudományos bizonyítékaink. Azonban „helyből” elvetni sem érdemes őket. Abban lehet valami, hogy egyes nyelvek ezt a hangalak–jelentés kapcsolatot jobban megőrizték – s így jobban mutatják a nyelvkeletkezés mozzanatát. Sőt az is lehet, hogy a gyökrendszert felmutató (avagy arra hajazó) nyelvek általában ezek közé tartoznak.

Czakó Gábornak az is nagyon lényeges megállapítása, hogy a gyökrendszer lehet a magyar nyelv lassabb, kevésbé intenzív változásának egyik oka. Ráadásul a nyelvújítás sikerének is egyik oka az lehetett, hogy sok esetben figyelembe vették a gyököket – s ez a magyar nyelvi beszélők számára természetesnek hatott, ezért elfogadták a tudatos nyelvgyarapítást. Szép filológiai feladat lenne a nyelvújítást a gyökök szempontjából elemezni, értékelni!

A gyökfelfogást a XIX. század végétől követő nyelvtudományi kutatásban búvópatakként élt tovább ez a szemlélet. Idetartozik a Grétsy László által szóhasadásnak elnevezett jelenség. A szóhasadás – párhuzamos alak és jelentésmegoszlás – voltaképpen a gyökök működésére emlékeztető módon (vagy mondjuk úgy: a gyökműködésnek, gyöksarjadásnak, gyökcsaládosulásnak megfelelően) ágaztatja, szaporítja a jelentéseket. A klasszikus példa: család–cseléd. Meglátásom szerint a szóhasadás voltaképpen gyökműködés (Grétsy nem használja ezt a fogalmat): volt egy gyök, amely magas-mély alakpárra vált szét: dobban–döbben, dulakodik–tülekedik, vacak–vacok; esetleg hangzókiesés történik: perem–p(e)rém, éberen–ébren. Ráadásul idesorolhatjuk az ún. népetimológiát (szóértelmesítést) is, amely ugyancsak egyfajta szóhasadás, hiszen egy párhuzamos alakot, valami hasonlót, értelmeset hoz létre: mélföld–mérföld, kara katna – kárókatona. Vagyis Grétsy László szóhasadásról szóló monográfiájának (1964) gyökszempontú áttekintése is hasznos lenne. (A szerzőtől tudom, hogy monográfiájának nagyobbik, a példatárat tartalmazó részét nem is tudta kiadni, föltehetőleg óriási érték lehetett – de a Nyelvtudományi Intézetben elveszett.)

Czakó Gábor író, esszéket ír, ezért megengedhet magának bizonyos szubjektivitást. Elég gyakori nála a „hunfalvyzás” (a „hunfalvysta” jelző), amelyen leginkább idegen szemléletű és erőszakos, elnyomó nyelvészeti magatartást ért. A hunfalvyzmust másokat kizáró, elnyomó hatalomtudománynak tartja. Ha csak lábjegyzetben, de azért elmond olyan szóviccet: „Magyarország azért Hungária, mert a hunoktól származunk. Ha finnek volnának az őseink, akkor hazánkat Finngáriának hívnák.” Ha az addigiakkal még nem tette volna gyanakvóvá a finnugor és más nyelvészeket, ezzel még fel is bőszíti őket.

De – hangsúlyozom – Czakó nem nyelvész, ő esszéket ír, ezért megengedheti magának, hogy nem alkalmazza a bevett nyelvészeti tudományos módszereket. Nem vezet be világos, követhető rendszert a gyökök ábrázolására. Könyvének tudományos elfogadását csökkenti, hogy sok a tipográfiai hiba – például idézetek, rövidítések, pont, vessző, kis és nagy kötőjel következetlen használata –, ami egy nyelvi jelenségeket tárgyaló könyvben zavaró.

És persze nem is értek mindent. Nem nagyon értettem azokat a magyarázatokat, amelyekben a gyököket („nyelvkémiai” hasonlattal) hol molekulákhoz, hol atomokhoz hasonlítja. Az természetesen rokonszenves, hogy a nyelv működéséhez természettudományos párhuzamokat keres – nincs vele egyedül, számos nyelvész kísérletezett már ezzel (gondoljunk csak a német nyelvtudományban ma is virágzó valenciaelméletre, amely ugyanilyen kémiai hasonlatokkal dolgozik). Sőt, a gyökök mint molekulák vagy atomok egyfajta hálózatot is alkotnak – ezt pedig a mai, modern hálózattudomány tűzhetné zászlajára. Czakó is említ „hálószerű” viszonyt.

Eddig főleg Czakó Gábor fejezeteivel (belhasonlítás) foglalkoztam, de van itt „külhasonlítás” is, különösen más művelődési területek figyelembevételével. Már a korábbiakban is sok meglepetés ért, de ezek a fejezetek – a mérnök és népzenekutató Juhász Zoltántól – hol elbűvöltek, hol teljesen elbizonytalanítottak. Ha jól értem, itt egyrészt Shannon nyomán a nyelvi gyökök létének matematikai kimutatásáról, másrészt 59 nyelv tekintetében nyelvészeti-statisztikai összehasonlításról, harmadrészt zenei továbbgondolásáról van szó, és egy világszinten egyedülálló zeneirokonság-elméletről (A népzene gyökrendszere). Juhász Zoltán Czuczorék nyomán „gyökre” (dallammotívumokra) bontja a népzenéket. Hihetőnek tűnő álláspontja szerint a zenei gyökök valami mélyebb, szervesebb, nehezebben változót mutatnak, s ha ezeket vetjük össze, akkor egy kulturális-zenei rokonság körvonalazódhat. A konklúzió: az összevetett zenei gyököket tekintve a magyar legközelebb áll a hantikhoz (ezek szerint van „hanti–magyar zenerokonság”), a második legerősebb kapcsolat a Volga-vidék – cseremisz, csuvas, tatár, votják –, majd következik a kaukázusi karacsáj, az anatóliai török és az észak-amerikai dakota indián. De közvetlen ezután van még kínai, szlovák és norvég kapcsolat is. Ám hogy ebből mi következik, azt igazából magam se értem. A szerző által „önszerveződő hangyabolynak” nevezett térkép egy még elemzendő, bonyolult, sok összetevős hatásrendszert mutat.

A népzene gyökrendszerének elképzelése egy rendkívül nagy ívű, vonzó kulturális összevetési lehetőséget jelent. Annyit el tudok fogadni, hogy nyilvánvalóan a dallamok is kisebb egységekből épülnek föl, akárcsak a nyelv egységei, s ahogy a nyelvbeli hangok, úgy a zenei hangok is valamiféle rend, szervezettség, felépítés szerint követik egymást, s ezek elég stabilak lehetnek. Hogy ez a módszer mennyiben felel meg tudományos elveknek – nem tudom. Hogy itt interkulturális kapcsolatokról van szó, sejtem. És azt is, hogy esetleg a zenében is lehet univerzalizmus, ahogy a nyelvekben is van, s hogy ez esetleg árnyalhatja a képet.

Hogy mit mondanak ezek a zenetérképek, zenekapcsolatok a magyar nép történetéről, mit bizonyítanak, mit zárnak ki – mindenképpen további kutatások, magyarázatok tárgya. Azt azonban megjegyzem, hogy egy nép esetében a kulturális szférák elcsúszhatnak egymás mellett: tehát lehet egy népnek más (eredetű) a nyelve, mint a zenéje vagy az étkezési szokásai. Persze lehetnek párhuzamot mutató kulturális vonások is. (Amikor a tulipán, a paprika vagy a gulyás kapcsán próbáltak meg kapcsolatot, netalán rokonságot keresni, mosolyogtam. Érezhető, hogy a zenei gyökök esetében sokkal többről van szó.)

És az sem véletlen, hogy a zenei gyökök kutatása összekapcsolódik a nyelvvel. Zene és nyelv között mély kapcsolat rejlik. Nincs dallam nélküli nyelv, a nyelvek mintha ősi dallamokat vinnének tovább. A gyermek először zeneileg formálja a nyelvet, s csak azután képez artikulált szavakat. Úgy véljük, előbb volt dallam (zene), és azután lett a nyelv. Tehát a dallamok talán valami ősibbet is megőriztek. Ezért ez az új zenegyök-kutatás mindenképpen üdvözlendő.

Belhasonlításban a nyelvvel magával, külhasonlításban más nyelvekkel, sőt más (a nyelvhez szorosan kapcsolódó) kulturális szférákkal találkoztunk; a kérdés ezek után, hogy mindez miért: vajon jelent-e ez valami újat a magyarság története szempontjából? A továbbgondolás nagyon helyesen az olvasóra és a további vizsgálódásokra van bízva. Annyi kiderül, hogy a most fölelevenített gyökelmélet és -módszer gyümölcsözőnek látszik, és más kulturális területekre is átvihető. Erősödik az az elképzelés, hogy a magyar kultúra nemcsak sokszínű, de sokgyökerű. Nyelvünk – nyelvészeti módszerekkel bizonyítva – beletartozik a finnugor nyelvcsaládba, de sok területen mutat különösséget. Nemcsak a rokonságoknak, rokonsági fokoknak, hanem a nyelv és kultúra közötti kapcsolatoknak is vannak fokozati különbségei. S ezekről nem sokat tudunk még. Alapvető nyelvészeti problémát vet föl a nyelvek közötti genetikus (leszármazási) és areális (területi) kapcsolatok kérdése, ezek fokozatai. Ha két nyelv között vannak szóhasonlóságok, azok nem bizonyítékok a rokonságra – ekkor interkulturális vagy areális kapcsolatokról van szó. Ha szabályos, rendszerszerű hangváltozások (hangátalakulások) és nyelvtani párhuzamok, továbbfejlődések vannak, akkor már gyanakodhatunk, voltaképpen ezeken alapulnak a nyelvrokonsági elméletek. De ez esetben is lehet szó tipológiai vagy areális viszonyokról. (Például van magyar–török nyelvtani párhuzam, ezt tipológiainak vagy areálisnak tartják, a finnugort rokonságinak.) A mennyiség nem föltétlenül dönt az egyik oldal javára. A magyar nyelv történetében mintha idegenkednénk az areális magyarázatoktól, különösen az általános nyelvészeti (nyelvfejlődési), szociolingvisztikai elgondolásoktól (nyelvkeveredések, közvetítő nyelvek). A problémát a belső (szerkezeti) és külső (a nyelv életét, kultúráját figyelembe vevő) nyelvészet párbeszédének hiányában látom. A nyelvet pusztán matériaként tekintő nyelvész nem veszi figyelembe a kulturális hatásokat.

Itt már elrugaszkodunk a recenzeált könyvtől. A magyar nép eredetéről a nyelvtudomány (re)konstrukcióit korábban kritika nélkül elfogadták a társtudományok. Ma már nem gondoljuk, hogy a nyelv és a nép története mindig párhuzamos lehet. Először is vegyük figyelembe, hogy a Kr. e. több ezer éve használt nyelvek vagy sokkal bonyolultabbak voltak (van arra adat, hogy a kezdeti, természeti nyelvek bonyolultabbak, s a történelem folyamán mintha egyszerűsödnének), vagy sokkal egyszerűbbek (nem volt szükség annyi minden kifejezésére). Vagy esetleg mindkettő: voltak ilyen és voltak olyan nyelvek.

Egészen biztos, hogy a nyelvek történetében a két- és többnyelvűség, illetve a két- vagy többkultúrájúság (inter- és transzkulturalitás) természetes állapot volt. Ezért a nyelvek, kultúrák keveredhettek, átmenetek alakulhattak ki közöttük.

Lehet, hogy az egy nyelvcsaládba tartozó népek elődei együtt éltek, de az is lehet, hogy nem. Nyelvük rokon, de nem is ismerték egymást. Egészen biztosan létezett a nyelvcsere, amelyről a régészeti-történeti adatok nem tudnak mit mondani. Általában a leigázott nép veszi át a hódítók nyelvét, nyelvében is azonosulni akar, de ez sem biztos. Például a nők szerepe itt döntő lehet. A leigázott férfiakat megölik, nőket zsákmányolnak, a nők továbbadhatják saját nyelvüket, sőt: a hódítóknak is megtaníthatják.

A nyelvészek tudják, hogy a tárgyak és szavak (Wörter und Sachen) sem élnek mindig párhuzamosan együtt. Lehet, hogy van tárgy, és nincs rá szó. Lehet, hogy már nincs is tárgy, de még van rá szó. Lehet, hogy nem arra a tárgyra használták a szót. A szavak tehát önmagukban nem bizonyítják egy tárgy létét, ismeretét, használatát.

Van azután néplélektan is. Melyik nép mit vesz át, és mit nem vesz át? Ma is vannak tabuk, régen is voltak; az ember ezekben a dolgokban nem változik. Néha öntudatlanul mindent átveszünk, néha akarattal semmit. Gondoljunk az orosz nyelv kötelező tanulására.

És még sorolhatnám a fölvetődő nyelvváltozási modelleket, amelyekről nem szól semmit a magyar nyelv- és néptörténet. Egyelőre.

Czakó Gábor és Juhász Zoltán könyvében több fölvetés, ötlet, kérdés van, mint a vonatkozó tudományágakban az elmúlt évtizedekben együttvéve. Nem bontakozik ki valami tiszta rendszer, de egy lépés „beljebb”, elgondolkodtat, vitára serkent. (Cz. Simon Bt., 2010)

 


2012-01-02 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.