Kodolányi Gyula

Czakó Gábor: Aranykapu
igen, 2000

 


Czakó Gábor az utóbbi évtizedben - egyetlen kirándulástól eltekintve - hátat fordított a regénynek, és groteszk, kétperces "magyar rémmeséivel" teremtett saját, eredeti műfajt. Ezekben a darabokban, amelyekhez külön dimenziót adnak Banga Ferenc borzas, kormos, áttetsző figurái, a késő kádári korszak és a belőle hagyományozódott bomlás és formátlanság elegáns, utánozhatatlan tömörséggel bontakozott ki. Míg az önmagával elfoglalt irodalomkritika alig méltatta őket figyelemre, az olvasókat meghódították e rövid remekek, és bizonyára így lesz ezzel az utókor is, ha érdekelni fogja e két magyar évtized. Torz önzés, slampos dekadencia, bizánciasultság, kíméletlenség - korunk valódi képe. Hasonló népszerűséget szerzett magának Czakó az olvasók között a fogyasztói társadalomról - az ő szavával élve: a barbi-kultúráról és a konzumidiotizmusról - írt esszékönyveivel. E két műfaj voltaképpen egy tőről fakad - csakhogy a publicisztikában a savonarolai indulat, a rémmesékben az éles szem és a humorérzék uralkodik. Sokan nézték rendszeresen az elmúlt két évben a Duna Televízióban Czakó Beavatás című sorozatát is, amelyben egy koherens, Hamvas Béla hagyományán alapuló világkép kulcsszavait próbálja körüljárni. Ezek első gyűjteménye most jelent meg, a könyvhétre.
Ezúttal azonban a Téli Könyvvásárra megjelent történelmi regényről, az Aranykapuról szólnék, amely - úgy érzem - összegzés, de kezdet is Czakó regényírói pályáján. Az Aranykapu az 1062-1074 közt uralkodott Árpád-házi Salamon király története. Czakó egy véres, tragikus fordulatokban kavargó, mégis emelkedett korszak legtitokzatosabb királyát szemelte ki hőséül. Ha - játsszunk el egy pillanatra a gondolattal - lett volna nagy színjátszásunk a reneszánszban és barokkban, s ha lett volna magyar Shakespeare, de legalább egy John Webster, semmi kétség, hogy erről a 11. századról írta volna meg a magyar királydrámákat. Szent István utód nélküli halála a belháborúk, megvakíttatások, rokongyilkosságok szörnyű sorát indította el.
Salamonról a személyiségét és sorsát övező ellentmondások s a kereszteződő dinasztikus érdekek miatt sokat írnak a történeti források és krónikák, többet, mint nem egy sikeres uralkodónkról. Eltűnéséről is legalább két változat ismert - Czakó ezek közül azt választotta, amelyikből egy spirituális zarándoklat megkapó képe bontakozik ki. Meglehet, éppen e megvilágosodás motívumában kell keresnünk Czakó regényének égő középpontját.
Salamon Vazul, más néven Vászoly unokája, I. András fia volt, aki elkeseredetten küzdött királyi jussáért unokatestvéreivel, a Bélafiakkal, Gézával és Lászlóval. Noha jogos örököse Szent István koronájának, országát, hatalmát s végül címét is elveszíti. Népszerűtlen lesz a magyarok közt, mert bajor sógora, Henrik császár katonái segítik trónra. De féktelen hatalomvágya, indulatai és kicsapongásai is egyre lejjebb sodorják a lejtőn ezt a tehetséges és bátor embert. Nem ismeri fel, hogy Szent István koronája és trónja mértékletességet kíván, és nem tudja elfogadni, hogy csodált és irigyelt unokatestvére, László személyében nála méltóbb embert szemelt ki a trónra a sors.
Keserűségében bosszút esküszik ellenfelei s az Isten ellen, s csak sokéves hadakozás végső kudarca után, puszta életét mentve ismeri fel, hogy Istennek vele is mindvégig terve volt. Azért óvta őt nyílzápor, dörömbölő kopják és saját féktelensége ellen, hogy megtanítsa neki a legnagyobb tudást, a legnagyobb győzelmet: a boldog lemondást a világi hatalomról. Salamon maroknyi hű emberét s utolsó királyi és lovagi relikviáit hátrahagyva, gyalog menekül múltja, régi önmaga elől. Hosszú bolyongás után senkiként érkezik Bulgáriából az isztriai Pólába. Gyógyító füves emberként hal meg itt élete delelőjén, és alakjának, nevének azóta is kultusza él a dalmát városban, ereklyetartóján boldognak (beatus) nevezi a felirat. Salamon egyszer még visszatér Fehérvárra koldusruhában, hogy megnézze, méltón uralkodik-e rajongott s egykor gyűlölt Lackója, azaz László király.
Czakó Gábor mindig mestere volt annak, hogy szatirikus, komikus regényekben, vaskos képekben mutassa meg az emberek gyengéit, sarát, szennyét, de éppígy az életszeretetet és az érzékek örömeit is. Az Aranykapuban azonban új írói attitűd jelenik meg: Czakó, aki eddig valahogy mindig kívül maradt regényeinek figuráin, a kíváncsiság, a gyönyörködés és az undor magasából szemlélve a mindennapok bolhacirkuszát, most rátalált arra a hősére, akinek nem ereszti el a kezét a végső elesettségben sem, akivel, ha kell, "meg tudna halni". Ebben a könyvben a hatalom - a világi és a lelki hatalom - természetét mutatja be, s a sok gyarlósággal szemben sok felemelő pillanatot: a szerelem, a barátság, a bátorság, a lelki sugárzás szép rajzait. Az új írói attitűd talán a tűzpróbák hozama. Czakó az elmúlt évtizedben tiszta szándékkal s magát nem kímélve állt oda egy-egy ügy mellé. E vállalásokért jobbára pofon, árulás, látszólagos vereség, gyomorszorító magány jutott osztályrészéül. Ő hosszú évek után mindebből - úgy látszik - nemcsak épen, de győztesként, érettebben került ki.
Lakomák, vadászatok, párviadalok, misék, ünnepek, hentergések, csaták könnyedén felrajzolt jelenetein vezet végig a könyv. A valódi témák azonban mögöttük, rajtuk át bukkannak fel: a misztikum, a szerelem, a spiritualitás, a külső és belső királyság kérdésein át vezet Salamon életútja. Álmok, visszapergetett emlékek, önsanyargató tépelődések, csodás fordulatok viszik a végkifejlet felé. A kort mentalitásában igyekszik megragadni Czakó, a kultúrtörténeti részletek: a nyelv, a tárgyak, az étkek korhűsége kevésbé érdekli. A kedvvel megrajzolt helyszínekben - mint a tolnai domboldalban, ahol Salamon decsi bort iszik idillbe menekült öccsével, Dáviddal - inkább az író életének kedves színhelyeire ismerünk. Kevés archaizálással rajzolta meg őket Czakó, s meglehet, éppen ilyenek voltak akkor, meglehet, nem. De a könyvben teremtett világból nem ütnek ki. A nyelv is alig archaizált, de mívesen megmunkált, belülről kibomló, szép, többrétegű.
A korhűségnél sokkal fontosabb Czakó számára mindezek - a helyek, tárgyak s nem utolsósorban az emberek - sugallata, misztikuma. Az Árpádok esztergomi trónszékének sugallata, a tizennégy festett oroszlánnal, akik közé gondolkodni vonul el Pozsonyból Salamon, valahányszor útvesztőbe kerül. Lovagi sisakjáé, amelyen ugyanez a tizennégy oroszlán ül körben. A trónszékbe leülni ilyenkor - maga is gyötrő vívódásokat indít el. Hiszen István úr ült valamikor ebben a székben - de István volt az is, aki megvakíttatta nagyapját, Vazult. Gyilkos volt-e István? Akkor ő, Salamon miért ne gyilkolhatna büntetlenül? Miért kíván tőle István koronája és trónja mérsékletet? Miért jelenik meg álmaiban újra és újra a szilvát szedő kerlési parasztfiú, akit a csata ártatlan bámulójaként ölt meg, csak azért, hogy elmondhassa, ő is vágott le fejet első lovagi tűzkeresztsége alkalmából? S miért nem álmodik a hóhérkézre adott számtalan későbbi áldozatával? Aztán ott van a leendő lovagkirály, László misztikuma, varázsa. Ő úgy második - amíg második - a bátyja, Géza herceg mellett, hogy a döntő pillanatokban mindig előlép a háttérből, nyilvánvalóan, de rejtelmesen. Amikor Salamon párviadalban már-már legyőzné, László mögött angyal jelenik meg, s kiüti kezéből a kardot. Salamon bezárkózik a várkápolnába, s az oltárral szemközt, napokon át önkívületben átkozza az Istent részrehajlásáért. Már királyként László miért nem vakíttatja meg, miért nem öleti meg, mivégre tartja őt fogva a visegrádi toronyban? Ki az a titokzatos apáca, a somlói Caritas, akinek álma nyomán László kihozatja őt a visegrádi toronyból, hogy egymás mellett ünnepeljék a néppel István szentté avatását? Egykori szeretője talán, Filiberta, az egyetlen asszony, akit valóban szeretett, bár őt sem jól?
Mindezek a kérdések akkor kapnak feleletet benne, amikor a hatalom esélyét már végleg elvesztette. Sok kitérő után egy átszakadás felé tart Salamon, a megvilágosodás felé. A ködben elveszve, éber önkívületben, a fákat, cserjéket, köveket kerülgeti valahol a Dinári-Alpokban, s ekkor sorsa verméből hirtelen átszakad, fel a fénybe, egy másik létsíkra. Tulajdonképpen semmi sem történik, csak annyi, hogy életében először észreveszi a világot: a fákat, a cserjéket, a füveket, mind egyenként a maga páratlan, szívszorító, isteni szépségében. Ennyi a megvilágosodás: az, hogy ő erre rendeltetett, bennük gyönyörködni, az ő erőikkel élni, feledve a hatalmi dühöt, a hidegen parázsló rögeszméket. Semmi nem változik meg körülötte, csak ő látja most már egészen máskép a világot, alulról, a teremtés szerény szereplőjeként.
"Két lába boldogan botladozott a kövek, a liánok és a gyökerek között. akárha édesanyja méhében bukfencezne." Rádöbben: "ha egyszer kinyitotta volna a szemét, örülhetett volna. Ennek az örömnek az elmulasztása az ő valódi és a legnagyobb bűne. Talán maga a Szentlélek elleni bűntett, amit az Úr sem tud megbocsátani. Annyit tehet, hogy időt ad a megfordulásra. Lám, megtette."
Íme, ez a nagy megfordulás. Eddigi életét átaludta, de most felébredt. És ebből a felismerésből következik, hogy Salamon nem megy szerzetesnek sem. "Nem vezekelni, örülni", mondja kicsivel később, ugyanebben a belső monológban. Majd később: "Isten végtelenül jó és kegyelmes, a megbánt bűnöket megbocsátja, ámde az elherdálni szánt jövőt nem." Tenni kell tehát, s örülni.
Éles szeme mostantól már nem politikusként, hanem gyógyítóként figyeli a természetet, a külsőt s a belsőt is. A növényeket, az állatokat és az az emberi jellemet. A hagyomány s a neveltetés szerint a gyógyítás is a királyok hivatása, jut eszébe - s ekkor ér el a belső királyságba.
Ez a könyv - éppen a millennium évében - megérdemli a magyar szellemi élet komoly figyelmét. Miközben élelmes érvényesülők az égvilágon mindent rá próbálnak fűzni az ezredév ünnepére, csendben, csekély támogatással született egy jelentős regény az Árpádok szellemiségéről. Pogányságról, istenkáromló dühről és egy Szent Ferenc-i megtérésről. Arról, hogyan jut érvényre, hogyan győzedelmeskedik kapzsiság, hiúság, árulás, zabolátlanság, kegyetlenség, ölés közepette a magyar 11. században Szent István spirituális öröksége.
Mégsem történelmi tabló az Aranykapu, hanem kísérlet a lét értelmezésére a mának. A szellemi út, a belső keresés állomása. Szintézis, amelyben szerencsésen, magas színvonalon találnak egymásra az író elmúlt évtizedének legjobb erényei. Ha Czakó dacosan kivonult is a magyar irodalmi életből, a magyar irodalmi élet nem olyan gazdag valódi produktumokban, hogy hasonló daccal fordítson Czakónak hátat. Annál kevésbé, mert az olvasók már előbbre tartanak, és elvégezték ezt a korrekciót.


0000-00-00 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.