Butella János: Műelemzés

A mű:

Czakó Gábor: Éva Szótár

Én → Te.

Te → Én.

***

A műelemzés leghelyesebb első lépése az aritmetikai alapok föltárása. Ha ilyenek nincsenek, akkor élvezkedhetünk világszínvonalú irodalmi technikákon, csillogó mondatokon, szellemes bon mot buborékokon, száz meg száz lápi virágon, de alattuk mocsár. Esetleg megrekedhetünk annál az elmés észrevételnél, hogy Szótárunkban nem csupán egyetlen szerelem szótárszerű leírásáról van szó, hanem valamennyiéről, hiszen a történet hősnője az Éva nevet viseli, így ő valamennyi asszonyt képviseli. Párja, nyilván a szerző, a műben nem nevezi meg magát, tehát helye nyitott minden férfi számára.

Hanem miféle írás az, amit összesen négy szó, közelebbről kettő, és azok megismétlése, valamint egy-egy utalást jelentő nyíl képez?

Martin Buber remeke, a Te és Én, ugyan karcsú, de mégis könyvnyi mű. Hozzá képest az Éva Szótár nem tömör, hanem ösztövér. Talán csak pukkanó sziporka?

Aritmetikai szemlénket talán azzal kell kezdeni, hogy az Éva Szótár Czakó Gábor Szótárkönyv c. műve három darabjának középső tagja, így mintegy az a mű, amely a másik kettőnek a szembenállását – polaritását – egységbe vonja. Erre a pozíciója önmagában nyilván csupán ajánlja; az aritmetika ugyanis azt jelenti, hogy amit számba veszünk, az nem csupán mennyiség, de minőség is. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy a mennyiség leválasztása a minőségről és önállósítása Gazdaságkor példátlan embertelenségeinek forrása. Ezért abszurd és törvénytelen, pl. az emberek megszámolása: mintha bárki megfelelne egy absztrakt, minőségtelen számnak – persze, miután ez jó ideje így megy, szép számmal akad, aki helyzetét elfogadja, s megpróbál lealacsonyodni a mércéhez. A klónozás matematikája pontosan ez: minőségtelen – hogy jobban értsük: személytelen – lényeket gyártani. De visszatérve tárgyunkhoz, az Éva Szótárnak olyan minőséggel kell rendelkeznie, ami a Hamvas Szótár és a Magyar-Magyar Nagyszótár közti közös áthatást lehetővé teszi, sőt megnyitja.

E minőség azonnal szembeötlik, hiszen a könyv összesen négy szóból áll, a Négy pedig a teljesség, az örök, az isteni minőség száma, egyúttal az emberiség egységét is jelenti. A létezés – nem csupán a tér és az idő – egységét a Négyben látták a régiek, függetlenül attól, hogy kapcsolódtak-e a kabbalisztikus hagyományhoz, a számelmélet legalaposabb kifejtéséhez. Lásd: négy évszak, négy égtáj, négy elem stb. A Négy a legnagyobb haladvány: magába foglalja az Egyet, a Kettőt, a Hármat. Lényegében nincs is több szám, csupán az említettek kombinációi. A Négy ezért az emberi fejlődés végpontja. Mi ez a végpont? A Négy minősége megmondja: istenülésünk. De istenülhet az ember? Ráadásul egy keresztény, mi több, katolikus ember?

Magányos ember nehezen, sőt, valószínűleg nem, de kettőnek már, talán, lehetséges. Ez az evangéliumi ígéret, az Újszövetség értelme: Isten, az Úr, félelmetes, büntető hatalomból a mi atyánkká lesz – ezért imádkozzuk bizalommal a Miatyánkot – és az Istenemberben, Jézus Krisztusban testvérünkké is. Ez a megváltásban rejlő új teremtés misztikája. A misztika nem varázslás, nincsen benne semmi hókusz-pókusz, okkult vajákosság. Sajgó Szabolcs, a kiváló költő megfogalmazása szerint a misztika annyi, mint tisztában lenni azzal, hogy Isten közelebb áll hozzánk, mint mi saját magunkhoz. Vagyis ennek az atyai, testvéri viszonynak a fölismerése és megélése, mégpedig nem föltétlenül, és még kevésbé kizárólagosan ún. vallási rítusok révén, hanem életünk összes pillanataiban; gyújtós aprítás közben, amikor főzünk, szerelmeskedünk. Amikor Jézus azt parancsolta, hogy imádkozzatok szüntelen, nem azt írta elő, hogy a Miatyánkot mormoljuk bevásárlás közben, matekórán, ha előadunk, vagy felelünk, hanem azt, hogy minden pillanatunkat Mi-ben rejlő Isten-Én egységben éljük meg. Vagyis a Sajgó Szabolcs által leírt közelségben.

*

A misztikusok azonban azt tanítják évezredek óta, Keleten éppen úgy, mint Nyugaton, hogy az Én ennek az egyesülésnek a legfőbb akadálya. Az önmagára irányuló ego vágyakat kelt, kívánságokat, önzést, nem riad vissza az erőszaktól, a hazugságtól, még a gyilkosságtól sem, hogy érdekeit, Hamvas Béla szavával: életéhségét kiszolgálja. Hogyan léphet akkor bárki az isteni közelségbe-közösségbe, ha egója önmagát akarja, nem pedig a másik embert, még kevésbé Istent?

*

Az Éva Szótár két lapján két-két szó áll az Én és a Te, a két antipólus, az a két szó, melyek között a világon a lehető legnagyobb a feszültség. Ezt a feszültséget a múlt század egyik legsötétebb gondolkodója, aki éppen ezért a legtöbbet tudta a lélek elhomályosulásáról – J. P. Sartre – így írta le: az ember számára a másik ember a pokol. Vagyis az Én pokla a Te. A Te-be átjutni csak az Én föláldozása útján lehetséges, ami J. P. Sartre számára elfogadhatatlan volt, mert távol állt tőle az áldozat theoriája – theoria itt az eredeti, istenlátás értelmében.

Ezt a helyzetet tükrözi a szavak száma is, a kettő. Kettő az első lapon és kettő a másodikon. A kettőről tudjuk, hogy az első tört, mert a legnagyobb szám, az Egy meghasadásából keletkezett. Éppen ezért az ellentét, a meghasonlás, a feszültség, a gonosz száma. A kettőben válik szét, aminek egynek kellene lennie: a tartalom és a forma, a mennyiség és a minőség, a jog és az erkölcs, a szív és az értelem, a férfi és a nő, Én és a világ, a többi ember, az Isten. Az Én e megosztottságban úgynevezett javakat szerez, tulajdont és tulajdonságokat növeszt magának, sikerre tör. Fejleszti erejét, eszét, erényeit. De minél kegyesebb lesz, minél jobb, minél üdvszomjasabb, annál mélyebben ássa el magát a Kettő reá eső Felében. Egyre szétszórtabb lesz, s mind inkább hajlamos összetéveszteni magát javaival, s annál távolabb kerül a másik Féltől, a másik embertől, Istentől.

Önmagától?

A valóságtól? Hiszen szemlátomást látszatok ködébe burkolózik, és személytelenné válik, hiszen ami benne megismételhetetlenül örök, azt elborítja a tömérdek, rajta élősködő tucatbóvli.

A keleti és a nyugati misztikusok egyaránt azt tanítják, hogy tulajdonságaim megakadályoznak abban, hogy a bennem lakó Istent fölismerjem. Ezért az Ént le kell bontani, föl kell áldozni, hogy ne gátolja a Valósággal való egyesülést. De hogyan és meddig? Meddig bontható le az ego? Hogy nem a teljes megsemmisítésig, az bizonyos, hiszen akkor meghalnánk. Talán segít, ha azt kérdezzük, mit vessünk el? Nyilván a „látszatok ködét” kell elfújni, azt, ami fölösleges? Mi a fölösleges? Ami nélkül megvagyunk. Mi az, ami nélkül megvagyunk? Amit, ha eldobunk, személyünk még megmarad. De nem csupán megmarad, de annál tisztább, áttetszőbb és valódibb lesz. Amilyen nehéz, olyan könnyűnek látszik a kezdet: hát persze: pénz, paripa, fegyver. Szóval, amit föntebb soroltunk, ami a szétválasztás hozadéka, ami csupán anyagi. De ami anyagi, az azért látszik csak annak, mert a Kettő átkát szenvedi. Ezért tűnik föl olybá előttünk, mintha minőségét vesztett mennyiség volna – ennyi pénz és annyi siker. Mintha szellemünk a testünktől különválna, holott az anyag tömény szellem. A ceruzánk, a szobánk, az autónk pezseg a szellemünktől. Az ember metafizikai helyzete: középen állni az Ég és a Föld között, az egyik erőit közvetíteni a másiknak, megvalósítani ezt amabban.

A misztikus meditációba merülő, de mondhatjuk úgy is, hogy az imádságos ember fokról-fokra fejti le magáról, azt, ami külső, látsszék bár az – úgymond – anyaginak vagy szelleminek. Nem én vagyok. Ez se, az se. Epiktétosszal szólva, nem én vagyok a vagyonom, a hírnevem, a sikerem, társadalmi állásom, a családom, a lovam, de még a kezem sem és a lábam sem. Ha elvesztem őket, még maradtam, aki vagyok. A határ talán ott van, ahol a halál, mert a misztikus tapasztalás, a beavatás, valójában halál. Azt tarthatom meg énemből, amit a halálomon átvihetek. A többi nem én vagyok. S ami átmegy, az vagyok én. Ez az én az Istentől kapott lélek, tehát Ő. Az, hogy az Ő hasonmása vagyok, tehát nem Ő, csak tükröződése, egyetlen, összetéveszthetetlen arcmása az Úrnak? Nemlétező, mert csak visszfény? Mégis valóság, mert fontosnak tartotta önmagát éppen az én vonásaimban megörökíteni? Megjeleníteni csupán? Vagy mégis örökíteni? Mindenesetre teremtetésem az Ő szeretetében történt, a nekem szólóban, ami ugyan mindenkire kiárad, de valamennyiünk számára személyes, mert egyszeri, megismételhetetlen és összetéveszthetetlen. Ezt, az ő szeretetét, az ő vonásait forgattuk meg a mi sorsunkban, a mi szeretetünkben, a mi vonásainkban, s visszük vissza Hozzá.

A Te-hez. Én viszem őt neked, amikor magamat adom, a látszatoktól lemeztelenített valómat. Te hozod Őt nekem, ugyanígy. Ő, a szeretet, az utunk, a hidunk, rajta keresztül kapcsolódunk össze; valódi, örök énünk lényege Ő. Mert amíg a külsőt, a tulajdont és a tulajdonságot adjuk, addig viszonyunk is külső – tehát lényegileg korrupció, vagy mondjuk ki nyíltan: prostitúció. Addig mindketten összetévesztjük magunkat azzal, ami szerzeményünk csupán, de nem mi vagyunk, köztünk valódi Én → Te viszony nem keletkezik. Kapcsolatunk a külső dolgok mulandóságával együtt porlik.

A látszatoktól, az öncsalástól megtisztított Én, aki valójában vagyok, a bennem lakó isteni, az képes az egybekelésre, mert egyetlen vágya maradt, a másik tiszta személy, a Te. A vágy abból a fölismerésből ered, hogy ő önmagában nem Egy, hanem Fél. Ahogyan fél a jobb kéz és a bal, a jobb part és a bal, a jobb agyféltekénk és a bal. Önmagában mindegyik értékek millióiból áll, de egyik sem teljes, hasonlít a másikra, de mégsem azonos vele. Pár – magyarázza anyanyelvünk, a pár, az egymást kiegészítő, a kölcsönös áthatásban lévő különbözőség képes csak egységre.

A → mutatja, hogy nem =-ről van szó. Az = először is lezárt, befejezett, megdermedt helyzetet jelent, a → pedig történetet, egy kapcsolat szakadatlan alakulását, a föntebb és a következőkben leírtak szerint, tehát sóvárgást, úton létet, célt és elérhetetlenséget, amiben nyilvánvalóan akadályok is fölmerülnek, buktatók és megtorpanások. Ezért mondhatta Alexa Károly az Éva Szótárról, hogy az valójában regény, két életsors összekapcsolódásának drámája és idillje.

Az egyenlőség továbbá minőségtelen: a minőségüktől megfosztott számok viszonya. Álkötelék. Az egyenlőségben nincs kapcsolat, nincsen mi fogjon, és nincsen fogás; csupa neutronból ugyan miféle elem állhat össze? Az egyenlőség a társadalomban atomizálódáshoz vezet, a szexusban promiszkuitáshoz, a gondolkodásban a teljes relativizmushoz, az ízlésben a giccs uralmához; a rendet minden ponton fölmorzsolja, és káosszá alakítja.

A magyar tökéletesen fejezi ki az egybekelés szóval a házasság misztériumát: a két Fél a nászban Egy lesz. A Kettőből így Egy válik, vagyis Három. Az Egy a legnagyobb szám, amiben minden rész és töredék, vágy és remény, bukás és újrakezdés képes Egy-esülni – miként azt nyelvünk oly szemléletesen mutatja – az Isten száma, az istenülésünk száma, a Három a személy, a közösség, az egység, a szellem száma. Amikor a Kettőből az Egybe lépünk, akkor föloldódik a poláris feszültség, megszűnik a széttörtség, a verseny, az önzés, és föltárul az Egy szerkezete a Háromban. Az Egy hármas architektúrája a Szentháromság, a hinduizmus Isvara Trimurtinak nevezi, a házasságban, az Ő áldásában egyesült férfi és a nő, a család. Az Egy teszi lehetővé a Kettő Egy-ségét. Rajtunk múlik, de nélküle nem megy, hogy a házaspár tagjai többé ne Felek legyenek, számuk többé ne a Kettő, hanem az Egy legyen, szerkezetében a Három.

*

A házasság a legtermészetesebb emberi kapcsolat. Arról szól, hogy a misztikánál nincsen egyszerűbb tény a világon. Erről szól az Éva Szótár négyesében – tetraktysában – megnyilvánuló, s a négyig vezető teljes haladvány.

Hamvas a Scientia sacra Kereszténység kötetében azt mondja, hogy Jézus úgy szól a másik emberhez, mint egy másik Istenhez. Az Én → Te, Te → Én beszéd pontosan ugyanez.


0000-00-00 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.