Sószóló

Szeretettel köszöntöm a Beavatás nézőit. Hölgyeim és uraim. Jézus tanításának lényege Ő maga. Természetesen használt mozdulatokat, szavakat, sőt, idézeteket is, miként a tudósok, de három esztendős tanítói pályájának lényege személyessége volt: mintegy elénk élte az üdvös magatartást, gondolkodást, viselkedést. Éppen ezért sosem mondta, hogy előre! Annál többször azt, hogy utánam! – az Ő szavával: kövessetek!
A jó tanítónak és tanítványnak tehát Mesterünkre kell hasonlítania, mégpedig szíve gyökeréig, lénye legbelsejében. Ugyanakkor nem föltétlenül látványos módon, mégis érzékletesen, mert a fogalmi nyelv alkalmatlan szellemi ügyek tárgyalására.
Az élethez nélkülözhetetlen íz a sóé. Sós az izzadságunk és a sós a vérünk… A só, a nátriumklorid, a gyomorsav alapanyaga, ha hiányzik, vagy nincs belőle elegendő a szervezetünkben, éhen halunk. Elég közismert, hogy a világháború végén Tito partizánjai a magyar falvak férfilakosságát válogatott kínzási módszerekkel megtizedelték, a nőket, az öregeket és a gyermekeket pedig lágerré alakított falvakba gyűjtötték, ahol csak kukoricakását adtak nekik enni – só nélkül. A Temerin mellett lévő Bački Jarak haláltáborában 1944. december 3-ától 1946. április 15-éig összesen 6429 személy pusztult el: sváb és magyar, köztük 800 gyermek. A fönnmaradt anyakönyvek tanúsága szerint jobbára „végelgyengülésben”. Több tucat ilyen „lóger” működött Jugoszlávia-szerte, a „fölszabadulás” után. Egy rokonunk 10 évesen 12 kilós volt, amikor a bátyja szerencsésen megszöktette… (Bevágás Mihály filmjéből)
A magyar az üres beszédről úgy vélekedik, hogy nincs sava-borsa, és sótlannak nevezi az unalmas embert, mert hiányzik belőle valami, mégpedig a lényeg.
Gazdaságkor mai szakaszában igen sokan a beszéd csodálatos, és az élővilágban páratlan adományát arra használják, hogy a semmiről társalogjanak. Tucatfilmekről, autókról, pénzről, különféle dolgokról, melyek jönnek-mennek, pár pillanatig csillognak, aztán kifakulnak a világból, s átadják helyüket egy másik semminek. Némelyek olyan hevülettel mesélnek, sőt, vitáznak filmtrükkökről, gépelemekről, divatnótákról, mintha sorskérdéseikről szólnának. Ezeknek a témáknak a közös vonásuk a sótlanság. Semmi közük a fecsegők üdvösségéhez. Értelmi színvonaluk sem haladja meg a hangyák, vagy majmok üzeneteinek színvonalát. Éppen ezért természetes, hogy sokan keresetük jelentős részét arra költik, hogy úton-útfélen locsoghassanak, üzengethessenek egymásnak – ismét csak a semmiről. Tragikomikus, amikor kamaszcsapat megy az ódon, falusi utcán, s mindegyik pittyegteti a maga kis készülékét, és esze ágában sincs szót váltani a mellette ballagóval a közös séta közös élményeiről, vagy bármiről. Minden pénzt megér nekik, hogy a leváltott valóság rabjai legyenek. Ennek a helyzetnek a legfőbb izgalma, hogy – hátha, talán! – a Nagy Testvér őket is lehallgatja…
Ha ennek, az immár embermilliárdokat (!) sújtó járványnak az okát keressük, akkor tettesként a sóhiány jelentkezik. Az ember lelkes lény, nem élhet só nélkül. A lélek sava-borsa nélkül. Márpedig aki ebbe a skorbut-szerű hiánybetegségbe esik, az léleksorvadást kap. Ez kór számunkra elviselhetetlen, mert emberek vagyunk. Lelkünk van, és lényünk lényege éppen a lélek. Általa különbözünk az állatoktól és az egész teremtett világtól, ugyanakkor éppen általa értjük meg a mindenséget, és általa kapcsolódunk Teremtőnk Szent Lelkéhez, aki a lét sava-borsa.
A sorvadó lelkű beteg ezért ontja a szót, vagy miként divatosan mondják: kommunikál szüntelen. Belefecsegi magát a földgolyót körülfolyó locsogásözönbe, mint a hajdani vécéköltő a klotyóirodalomba. Nem is tudja szegény, hogy igazi kommunikálás csak kommunióban lehetséges, magyarul közösségben. Emberi közösségben és természettel való közösségben és a Szentlélekkel való közösségben.
E hármas közösség az élet, sőt, a Lét maga.
A Só.
Jézus többször beszél a sóról. Márknál így: „A só hasznos. De ha a só elveszti ízét, ugyan mivel ízesítitek meg? Legyen só bennetek." (Mk 9, 50) Ne a sótartónkban, ne a tarisznyánkban hordjuk, hanem lényünkbe oldjuk; benső tulajdonságunkká tegyük ízünket, sósságunkat, mert csak belülről lehet hatni a világra. Ha az Evangélium sava-borsa nem járja át testem-lelkem, akkor hiába prédikálok róla, csak hamis, repedt-fazék hangok konganak a számban, nem a „szívemből szólok.” A bennünk lévő jézusi só teszi lehetővé a tanítás és a világ egybe-emésztését.
Igen tanulságos, hogy nyelvünkben az íz részecskét is jelent, mivel Nyelvédesanyánk tudja, hogy a rész magában hordja az egész lény vonásait, sőt a családjáét is, „hetedíziglen”, mi több, jelenti a lelket is…
A Megváltó a Hegyi beszédben elmagyarázza tanítványainak, s mindazoknak, akik be akarják fogadni tanítását, hogy „Ti vagytok a föld sója.” Ő sózza be híveit, hogy azok az egész Földet, a világot, a Létet megízesítsék. Egyúttal figyelmeztet felelősségünkre is: „Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való már egyébre, mint hogy kidobja és széttapossa az ember.”
Ha megőrizzük a mennyei tudást a lényünkbe-lelkünkbe oldva, hogy átjárja minden ízünket-porcikánkat, akkor átalakulunk Hozzá méltó emberré, akit egy másik képpel különös rangra emel: „Ti vagytok a világ világossága.” A világosság és a só itt egyet jelent, az igazság ragyogását, a splendor veritast, és ugyanakkor a sót, e ragyogás ízét. Mindkettő áthatja a Létet. Ha bárhol akadály merül föl, azaz sótlannak találjuk társainkat, a világot, a közéletet, saját magunkkal kell megsóznunk.
Lukácsnál ez a jézusi ige így hangzik (14, 34-35) „A só hasznos. De ha a só ízét veszti, ugyan mivel fűszerezik? Sem a földre, sem trágyának nem való. Kidobják.” Bennünket dobnak ki. Mi nem üdvözülhetünk, ha evangéliumi ízünket elveszítjük…
Pál apostol saját tapasztalatából kiindulva oktatja a kolosszeieket: „Beszédetek legyen mindig szíves, sóval ízes, s akkor helyesen tudtok majd megfelelni mindenkinek.” (Kol 4,5) Tőle tudjuk meg, hogy a Pünkösd utáni világot a Vigasztaló, a Szentlélek ereje hatja át, ezért emlékeztet Pál tanítása Jézuséra: „Mikor bíróság elé állítanak, ne töprengjetek, hogyan és mit mondjatok. Abban az órában majd megtudjátok, mit szóljatok. Hiszen nem ti beszéltek, hanem Atyátok lelke szól belőletek.” (Mt 10,19-20)
Ha sóhiányt érzünk magunkban, kérjük a Szentlélek Úristent, Atyánk lelkét!
 


2015-10-21 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.