A szent, a profán meg a káromló

A szent, a profán meg a káromló

Mircea Eliade híres könyve, A szent és a profán,1957-ben jelent meg Hamburgban, majd kerek harminc év késéssel nálunk. Akkoriban ilyen idők jártak. A szocialista agyfagyás a nyolcvanas évek végére olvadozni kezdett, mert a nagy fagyasztó élmunkásai a dermesztés ügyet sutba vágva átértek az eredeti tőkefölhalmozásra.

Mi pedig térjünk a műre.

A szerző szerint „A szent első meghatározása pedig a következő: a profán ellentéte.”

Nem gondolom.

Ha körültekintünk az ezredforduló idejében, és a lényeget akarjuk megfogni, akkor először a szentséget kellene tisztán látnunk. A XXI. század embere eszi-e, vagy issza? Érdeklődésének 0-fokától lejjebb tartja-e, vagy följebb? Netán a kommunista propaganda mondatát szajkózza: ma már nincsenek szentek, és nem sejti, hogy az iszlám roham holnap az ő fejét ékesíti majd a mártíromság koronájával?

Az Ószövetség szava világos, bár kissé távoli: „Legyetek szentek, mert én, az Úr, szent vagyok.” (Lev 11,44; 19,2; 20,26) Tehát a szentség mértéke maga Isten, minden ember példaképe. Ezt Jézus is hangsúlyozza: Ti olyan tökéletesek legyetek tehát, mint mennyei Atyátok.” (Mt 5, 48) „Legyetek tehát irgalmasok, amint a ti Atyátok is irgalmas.” (Luk 6, 38) A Jelenések könyvében olvassuk: „Uram, te szent és igaz, meddig vársz még az ítélettel?”

Tehát a szent valóban ellentéte a profánnak, de ennél mérhetetlenül több. Boldog! Boldog, mert a Lét örömmel tölti el, s fölismeri legcsekélyebb ajándékait is. Mint Sebestyén fiam, aki kiskorában talált egy fél óraszíjat. Fölemelte az árokpartról: „Nézd, apa, majdnem találtam egy órát!”

A boldog létet élőket a Hegyi beszédben a Megváltó egyenként megnevezi.

Boldogok lélekben szegények: övék a mennyek országa.

4. Boldogok a szomorkodók; majd megvigasztalják őket.

5. Boldogok a szelídek: övék lesz a föld.

6. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot: majd kielégítik őket.

7. Boldogok az irgalmasok: majd nekik is irgalmaznak.

8. Boldogok a tisztaszívűek: ők meglátják Istent.

9. Boldogok a békességesek: ők Isten fiai.

10. Boldogok, akiket az igazságért üldöznek: övék a mennyek országa.

11.Boldogok vagytok, ha miattam szidalmaznak és üldöznek titeket és hazudozva minden rosszat fognak rátok.”

 Tehát a nyolc boldogság valójában kilenc, mert szentjei közé tartoznak Krisztus igaz hívei, akiket a Megváltó iránti hűségükért gyűlöltek, rágalmaztak és üldöztek. Másként fogalmazva, a nyolc boldogság megélése miatt. (A boldogságokról bővebben: Cz. G.:Isten családja – A Nyolc Boldogságról)

A vallásos ember hisz a teremtésben, a Világ és az élet szent eredetében. Életét nem alább, állatként, termelési és fogyasztási viszonyként, hanem a lehető legmagasabb szinten vágyik élni. Tehát a létezés annyiban teljes, annyiban emberi, amennyiben vallási létezés. A vallása nem holmi hétvégi ájtatossági csuklógyakorlat, hisz az ember az anyagi világ egyetlen lakója, aki a valláson keresztül képes bekapcsolódni a Valóságba. A Valóság nem étel, ruha, biztonság: ezek mind csak részek. A létezés a Szenttel való egység, ez a Teljesség.

A szentet elhagyva először a „nem szent”-hez jutunk, a teljesség helyett a részhez, az esendő emberhez, aki olyan, mint mi: igyekszik, mégis sűrűn elhasal a pályán. Profánnak is nevezhetjük Eliade kedvéért, de ettől még nem ellentéte a szentnek. Rest a jóra, de nem gyűlöli. Ha hibázik, röstelli, néha helyre hozza vétkét. Mégis rendre visszaesik, mert lusta az önfegyelemre, és éppen ezért bizony el-, elcsábul, mert mi tagadás, szeret torkoskodni a földi világ javaiból – a bűnöket is beleértve. Hallomásból ismer még Istent, Szentet, és nagy ünnepeken tiszteletét teszi nála a templomban, sőt, élete szorultságában könyörög is hozzá. Ilyenkor úgy érzi, hogy „hisz” benne, mert „hit nélkül nem élhet az ember.” Hanem amikor tele a hasa és a zsebe, szóval földet érez a talpa alatt, akkor menten rendben lévőnek érzi a dolgokat, mármint testi élete és jószágai ügyeit, akkor már nem gondol forrón az éggel, s a Szentet elfelejti a következő életválságáig…

A Szent nélküli világban Mozart helyére Salieri lopózik, Shakespeare Hamletje Mary Dog rendezői példánya alapján kerül színre… Az isteni, a teremtő zene kísérleti lesz, könnyű, avagy szórakoztató.

A profán pályájának célja a siker, szellemi értelemben pedig az ún. arany középút – az arany szó szerint értendő! –, a sorson való nyereséges keresztülslisszolás reménybeli ösvénye.

A megúszó ember megszenteletlen életre törekszik, mert nem akar elköteleződni. Okoskodó fajtája rendszerint meg is magyarázza, hogy mi, miért volt szükségszerű. Ő a barbi, a fogyasztóember, akit leginkább altesti ábrándok vezérelnek. Korunk hőse.

*

Mircea Eliade azt is írja A szent és a profánban, hogy „Az istenek teremtettek az embert és a világot, a kultúrateremtő hősök fejezték be a teremtés aktusát, s mindezen isteni és félisteni művek történetét a mítoszok tartalmazzak. Az ember, ha utánozza az istenek viselkedését, akkor közel jut hozzájuk, és újra jelenvalóvá teszi a szentség történetét, tehát ezáltal a valóság és a jelentőség birodalmának részese lesz.”

Igaz és mély bölcsesség. Az emberiség politikai- és kultúrtörténete nagyjából ennek az eszmének az útját járta. Olyannyira, hogy a fölvilágosodás, majd a XIX-XX. századfő lázadói is még állandóan Istennel voltak elfoglalva: dühödten tagadták, üldözték, mintha a bajuszát cibálnák.

Banga Béla írja (Istentagadók a halálos ágyon): „Micsoda pokoli gyűlölettel viselte Voltaire az ő irtóháborúját a katolikus Egyház ellen, mindenki előtt ismeretes. Már ifjúkorában verseket írt a hit ellen és tanulótársait nyíltan gúnyolta hitükért.

„Az élvezet az ember végcélja” – hirdette, s mivel a szabad kéjelgésnek a vallás és az Egyház ellent áll, hozzátette világhírűvé vált jelszavát: „Tiporjátok el a gyalázatost!” (t. i. az Egyházat). Oly fokra hevült gyűlölete,(…) hogy folytonosan Mózesre, Krisztusra, a bibliára stb. terelte a beszédet; és azután úgy dőlt belőle a szitok és káromlás, hogy egészségét féltették. Színdarabjaiban s egyéb irataiban egyre izgatott a hit és erkölcs ellen. Barátait biztatta, hogy fáradhatatlanul dolgozzanak a vallás kiirtásán; húsz év alatt – írta 1768-ban d'Alembertnek– az Úristen nyugalomba mehet…

(…) 1778-bán, ott feküdt Voltaire a halálos ágyon. Voltaire egy Gaultier nevű kórházi papnak akart gyónni s már vissza is vonta istenkáromlásait, midőn ismét jobban lett s megtérését elnapolta. A „Comédie Française”-ben ünnepélyesen megkoszorúzták, diadalmenettel vitték haza — március 30-án. „Ma Páris olyan valakit koszorúzott meg — írta e napról de Maistre —, akit Szodoma is megkövezett volna.”

 Betegségébe visszaesvén, ismét elhívatta Gaultiert. De midőn ez szobájába lépett, Voltaire elvesztette eszméletét, a jelenlevő szabadkőművesek pedig hazaküldték a papot. Voltaire néhány perc múlva újra magához tért s folytonosan Istent és papot emlegetett. A szabadkőműves társak azonban makacsul nem engedtek könyörgéseinek, s Voltaire papot nem kapva, kétségbeesve készült a halálra. Életírója hiteles források alapján így írja le Voltaire végét: „El vagyok hagyatva Isten- és az emberektől!” — kiáltozá keserű hangon s a körülállókhoz fordulva így folytatá: „El! El innen! Ti vagytok okai, hogy ide jutottam! El! Nem én szorultam rátok, hanem ti szorultatok énrám. Szép dicsőséget szereztetek nekem!” Aztán jajgatva hánykolódott ágyában s majd káromolva, majd esdekelve fordult Istenhez. Borzadva vették észre barátai, hogy félig elfojtott hangon kiáltozta: „Jézus Krisztus! Jézus Krisztus!” Amint Louis François Armand Richelieu herceg(1696-1788) hallotta, mily dühvel és mily kétségbeesetten kiáltozza ez az ajk a legszentebb nevet, e szavakra fakadt: „Ez igazán sok, ezt senki sem bírja el!” s elhagyta a szobát.

A megrendítő látvány tovább tartott. Mint valami letaposott féreg, úgy forgott s hánykolódott ágyában a haldokló s körmeivel a saját testét szaggatta. Gaultier abbéért jajgatott — de hiába; barátai nem engedték be az áldozópapot. Voltaire utolsó pillanata pedig elközelgett. Kétségbeesése tetőpontra hágott. „Érzem, kiáltott a szerencsétlen, érzem, hogyan fog meg a kéz, mely Isten ítélőszéke elé vonszol!” Aztán az ágy végére tekintve felordított: „Ni, ott a sátán — meg akar ragadni — látom — látom a poklot is — ah, takarjátok el!” Végre; kétségbeesésének és lázas szomjúságának tetőpontján edényt ragadott, ajkaihoz emelte s kiürítette. Erre utolsó, iszonyú kiáltással hátradőlt — vér és szenny tört elő orrából, szájából — és Voltaire meghalt.”

Az istentagadók által szervezett profán társadalmak élénálló vezérek sorra magukat kiáltották ki istennek, mintSztálin, Mao, Hitler, Pol Pot, Titó, Ahmed Sékou Touré, F. Castro és társaik. A történészek vitáznak arról, hogy melyikük mennyire akart eföldi, házilagosan eszkábált menny trónjára ülni, vagy inkább rákényszerült, mert alattvalóik nem akarták, de nem is bírták az üres eget bámulni…

E kérdést nem részletezve folytassuk ott, hogy a Mindenható – általuk elképzelt – tartásába igyekeztek helyezkedni, s nekifogtak jellegzetesen teokratikus külsőségekbe burkolthatalmuk kiépítéséhez.

Ennek lényege: 1. leninisten a mennyben – legjobb, ha holt, mert akkor bármilyen igazítást végre lehet hajtani múmiáján, tanain, stb.;

2. az eszme tökéletes, ezért vitathatatlan, mindazonáltal; – ha van ideje – fejlődik az éppen hivatalban lévő utód igényei szerint;

3. a rendszer, akár az ég, örökkévaló és hat az alattvalókra, de azok rá soha;

4. leninisten rövid szerepét eljátssza bármelyik tetszőleges álomcucc.

Már a jakobinusok, sőt, előttük a reformáció anabaptistái,rájöttek, hogy szakralizálni kell a hatalmat, ezért a maguk uralmához igazították a Lét óráját saját időszámítás bevezetésével. Ebben a fönt említett, leghírhedtebb baloldali forradalmárok utánozták őket, bár a naptárreformig kevesen jutottak el, csak a tömegdalokban, himnuszokban, tankönyvekben harsogták a „az új világot”, „új korszakot”, a „századok új rendjét”, amit a világ legelterjedtebb politikai kiadványa, az amerikai egydolláros bankjegy is hirdet: „Novus ordo seclorum” – a ’korszak új rendje’. Általában így fordítják, bár a seclorum magyar megfelelője hiányzik az általam megnézett öt latin szótárból, köztükFinály és Györkösy művéből is, ahol a korszak inkább saeculum, vagy aetas…

Ez a rend, helyesebben tán rendszer, azaz Gazdaságkor világa, annyiban új, hogy nem kötődik személyekhez, csak egyénekhez, barbikhoz, akik föltűnnek, kölcsönfényben ideig-óráig villognak, majd kihunynak. A mai húszéves rajongók közül ki emlékszik a szüleik ifjúságának filmcsillagaira, együtteseire, Sartre-jaira, bármilyen hajdani híresekre? Ceausescura, Enver Hodzsára? A rövid emlékezetűek is érzik májukban és veséjükben, hogy rájuk is feledés vár, ezért üvöltenek, ugrálnak, kergetik a fényt, a szentjánosbogarakat – hátha.

Eliade úgy vélte, hogy a vallás az ember lényege, s ezáltal antropológiai sajátja. „A nem vallásos ember elveti a transzcendenciát, elfogadja a "valóság"  viszonylagosságát, sőt talán még a létezés értelmében is kételkedik. (…)Fél, örökké fél, például attól, hogy „a szakrális áll közte és szabadsága között.” A profán ember  „Úgy érzi, hogy nem képes önmagává válni, amíg teljesen meg nem fosztja magát a misztikumtól. Nem lehetvalóban szabad, amíg meg nem ölte a legutolsó istent is.”

Ha sikerül, akkor kiderül, hogy a profán állapot emberi tudattal tarthatatlan, mivel teljes benső jelentéktelenséghez vezet. Az ilyen ember tömegjelenséggé változik, élő porrá. Karinthy szavával bullok lesz, Hamvaséval plankton, csirihua, lemur, hunyász. Mai szóval barbikonzumidióta, régivel szórakozó. Nyelvünk gyökrendje most is megvilágítja a lényeget: a szórakozó szór. Szétszórakozza, szétszórja magát – hol másutt, mint a semmiben. Ezt persze emberi lélekkel lehetetlen elviselni, ezért nőtt korunk leghatalmasabb üzletévé a szórakoztatás, s lett egyre nélkülözhetetlenebbé a kábítószer. S hogy véletlenül se jussanak szóhoz benső hangjaink, a tömeg-film, zene és társaik alaphangja a bömbölés, mozgása a tombolás, színvilága a rikítás, fénye a villogás, értelme a részegség – szétrombolt külső-benső világunkat csak részegen, részként, jobbik részünket kiiktatva bírjuk elviselni.

*

A kikapcsolt ember őrülete a káromlás – vagyis a megtagadott Isten felelősségre vonása.

Ezért a profán végállapota a káromló.

 

Vagy a megtérő…


2016-05-18 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.