A hiúság Néróvá tesz


Ki mennyire hiú, annyi esze hiányzik.
Miért? Mert a hiúság én-teltség, manapság önteltségnek ejtjük. Az a lelkiállapot, életvitel, alapállás, melynek középpontja az illető énje. Nem csak központja, lényének, tudatának határa is. Ami fontos, az e határon belül van, ahol az öntelt csordultig telik önmagával. Véletlenül sem tud másról beszélni, csak önmagáról, ötleteiről. Ugyanis az összes többi dolog, ha jól megnézzük, az egész világ, a határon túl fekszik, a lényegtelenben, a szóra sem érdemesben, vagyis: sehol. Nincsen. Semmi. Egyetlen föladata, hogy az éntelt visszhangja legyen. Lám: ez a szerencsétlen ember hiúságának őrülete: éppen attól várja az elismerést, amin keresztülnéz, amit semmibe vesz.
A semmi rabja?
Suetonius Néró életrajzából tudhatjuk, hogy az ifjú császár – 17 éves korában lépett trónra – kitűnő neveltetésben részesült. A sztoikus bölcs, Seneca volt az oktatója. Nyilván ilyesmit tanult tőle: Az Ész vezessen vágyak, érzelmek, gyűlölet, harag és félelem helyett, mivel ezek leigázzák a lelket és szellemet. A helyes alapállás a szenvedélymentesség, az apatheia. A négy alapvető sztoikus erény Platóntól ered: bölcsesség, bátorság, igazságszeretet, mértéktartás.
Néró próbálta követni Senecát, ám hiúsága legyűrte: inkább önmagát akarta megmutatni. Tornagyakorlatozásához beengedte a népet a pályára, a színházban énekelt, szónokolt, szavalt – a közönség nagy örömére. Amikor föllépett, még szükségére sem mehetett ki senki a színházból. Állítólag némelyik asszony előadás alatt szülte meg gyermekét; akik pedig megunták hallgatni, kiszöktek még a városból is.
Ő pedig erősen szorongott fellépései előtt, féltékenykedett vetélytársaira, figyelmes volt, igyekezett megnyerni őket, és ha nála többet tudtak, meg is vesztegette őket. Rettegett a versenybíráktól: verseny közben oly engedelmesen megtartotta a szabályokat, hogy még köpni sem merészelt soha. Idő múltával ő jelentette be győztesnek magamagát; ezért a kikiáltók versenyében is részt vett…
A gladiátori játékokon eleinte még a bűnözők közül sem öletett meg senkit. Ha törvényt ült, a hazudozó ügyvédeket leintve gondosan vizsgálta a tényeket: ítéletét másnap, írásban adta át a peres feleknek. Ezért tisztelték, amitől hiúsága egyre gyarapodott. Úgy találta, hogy bármit megtehet az ártatlan keresztények lemészárlásától, az őt trónra segítő édesanyja meggyilkolásáig. "Egyetlen uralkodó sem tudta eddig, mi mindent megtehet" - mondta.
Hiúsága odáig fejlődött, hogy fölgyújtotta Rómát. A város égését a Maecenas-toronyból szemlélte, "a lángok szépségében gyönyörködve" - miközben színpadi jelmezében a Trója elfoglalásáról szóló dalt énekelte. Gyújtogató szolgáit tetten érték, de senki sem mert se szólni, se cselekedni.
Suetonius szavával egyre nagyobb „sikereket” ért el. Beszélgetés közben ezt a sort idézte egyszer valaki: Ha meghalok, a földet tűz eméssze el. "Sőt - mondta Néró -, még életemben!" Senkivel sem volt olyan szelíd, mint azokkal, akik szellemes kiszólásokkal, gúnyversekkel sértegették. Pályatársnak tekintette, s legrosszabb esetben kitiltotta őket Róma és Itália területéről.
Mindennél jobban fájt neki, hogy a Galliában ellene lázadó Julius Vindex „gyarló énekesnek” nevezte. Úgy tervezte, hogy Galliába vonul, és fegyvertelenül áll a hadsereg színe elé. Sírni fog, majd miután a lázadók megbánják tettüket, lakoma közben maga szerzette vidám győzelmi dalokat énekel nekik. Ekkor már úgy érezte, hogy amit ő gondol, az leképeződik a külvilágban. Előképe volt a Robespierreknek, Maóknak, Hitlereknek, Sorosoknak.
Az öntelt énképe bálvánnyá merevedik tudatában, s az egész hitvány világ imádatát követeli.
Megjövendölték Nérónak, hogy egyszer megfosztják a hatalomtól. Erre ő: "művészetünk eltart bennünket." Végórájában megrettent nyilvános kivégeztetésétől. Nem tudta a nyakába döfni a tőrt. Titkára fogta a kezét. Így sóhajtott: "Micsoda művész pusztul el bennem!"


 


2016-11-07 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.