Vitacikk a hunfalvyzmusról

 

 
Közoktatásunk, sőt, kultúránk, nemzettudatunk egyik állatorvosi lova a magyar nyelvtan, s vele nyelvünk helyzete. Személyes és sokszori, számos iskolában végzett kérdezősködésem szerint a tanulók többségét nem érdekli az anyanyelve, ha éppen nem utálja. A tanárok jelentős része meg sem tartja a nyelvtanórákat. Csodálkozhatunk, ha nem olvasnak a gyerekek, ha nem érdeklődnek irodalmunk iránt, ha kerékbe törik nyelvédesanyánkat a tévések, a rádiósok, a nyelvészek, a politikusok? Nyilván ők sem olvasnak; fehér holló az a könyvbemutatóra tévedő politikus, aki belelapozna a bemutatott könyvbe, vagy ne adj’Isten, megvenné…
Nagyobb baj az, hogy ők sem ismerik anyanyelvüket, és ez biz’ pártfüggetlen. A most zajló, örvendetes politikai fordulat nem járt a hivatali bükkfanyelv tűzre vetésével. Ennek bizonyára neveltetési, társadalmi s miegyéb okai vannak, köztük nyilván oktatásiak is.
Nagy vihart keltett hunfalvysta-nyelvész körökben Szőcs Géza kulturális államtitkár egyik nyilatkozata, mi szerint a nemzeti tudatot még ma is egy szerencsétlen – mert kizárólagos – finnugrista elmélet dogmái közé próbálják beszorítani – az idézet nem szószerinti. Fölhorgadtak szittya honfitársaink is: vége a finnugrálásnak!
Hunfalvysta nyelvtársaink szerint a finnugor nyelvrokonság tény – szerintem is. Erről, sőt, a hantikhoz fűződő igen közeli zenei rokonságról szóló adatok is bőven találhatók Juhász Zoltánnal közösen írt könyvemben: Beljebb a magyar észjárásba (2010). Kb. félszáz nyelv szavai és huszonnégy nép dalai közti viszonyokat térképeztük föl számítógép segítségével. Kiderült, hogy a rokonságok köre térben, népben, időben tágasabb, és más irányú, miként a finnugor elmélet hunfalvysta hívei vallják. Bebizonyosodott az is, hogy e népzenék, akár a magyar nyelv, gyökökre épülnek. Lássunk példát. Legközelebbi zenei rokonunk, a hanti (250 dal), a kaukázusi karacsáj (1100), a volga-vidéki (1100), az anatóliai török (2200) valamint a dakota (1000)! A vizsgált magyar dallamok száma 2500. Kiderült – a kottapéldákban olvasható, a CD-n hallható –, hogy a hanti zenei gyökök mind a hat rokon zenei nyelvben szépen kimutathatók. Ámde a hantik dalai megrekedtek a gyökök a szintjén, a többiekben egymáshoz közeli strófák alakultak ki. Mikor? A dakoták legkésőbb 10-12-ezer évvel ezelőtt keltek át Amerikába, tehát a közös zenei ősnyelv csakis ezt megelőzően alakulhatott ki. Sőt, a hantik még ennél korábban kiszakadtak a közösségből: akkor, amikor az még csak a gyököket-motívumokat énekelte! Másként a mai állapot aligha állhatott elő, pl. úgy semmiképp, hogy a többi öt nép strófikus dallamai egymástól távol fejlődjenek egybevágóvá.
Hasonló jelenségek tömegét mutatják a nyelvi összehasonlítások is. Például a magyarban a ’nyel’, ’nyelv’, ’nyal’, ’nyál’ gyökszósor család: hangalaki és jelentési egysége kétségtelen. A rokon nyelvekben itt-ott föltalálható az említett szavak némelyike, de e család sehol. Mivel más szócsaládjaink sincsenek meg a finnugoroknál, még a kb. ezres létszámú kor-ker-kör-gör szócsalád sem, a hunfalvysták magyarból is törölték gyökeink családjait, de nem csak a ’nyel’ honi rokonságát, hanem a többiekét is, ily módon anyanyelvünk természetes összefüggésrendszerét szétszerkesztették a finnugor és egyéb rokonítások kedvéért.
Vajon lehetséges-e, hogy a különböző finnugor nyelvek mára meglehetősen szétszórtan hangzó és eltávolodott jelentésű szavai a magyarban négy, negyven, vagy négyszáz fős családdá verődjenek össze! Heisenberg megkérdezte az ateista biológust: bonyolultabb-e a sejt a háznál? Hogyne, nagyságrendekkel! Elképzelhetőnek tartja, hogy ez a ház az évmilliók során, a véletlenek különös összjátékából alakult ki?
Semmi baj nem vó’na a finnugrizmussal, ha megmaradt volna tisztes, összehasonlító nyelvészeti irányzatnak. Sajnos, hatalomtudomány (Hamvas) lett, amely első lépésével a magyar nyelvet alárendelte a finnugor rokonításnak: csak azt a szót tekinti magyarnak, amely föllelhető valamely finnugor nyelvben (Hunfalvy). E törekvése érdekében a logikát hatályon kívül helyezte: középkorban adatolt magyar szavakat legújabb kori finnugorokból vezet le, s ezekből kohol „ősnyelvet”. Vajon a különböző finnugor nyelvek összlete úgy viszonyulna a magyarhoz, mint pl. a latin az olaszhoz? Hatalmas, esetenként több tucat, vagy akár több száz tagú magyar szócsaládok szavait utalja más nyelvekbe, ezáltal szétrombolja a nyelvet, mint gondolkodási egységet. Pl. Kapál szavunkat kiszakította a hatalmas kap gyökcsaládból, hogy szláv lelencbe adhassa, mert szerbül kapál: okopati. Ámde! Kapar: izrovariti vagy ćešati, kaparás: grebanje, kaparó fn.: strugac, mn.: grub, kap ige: dobiti, primiti, kapocs: spajilca, stega, spona, kopča. Hab a tortán, hogy a kapa Belgrádban: motika. A szalmából szlovákot csináltak, noha a mi szál-szár gyökünk és családja nincs meg náluk.
A nyelvrokonításból hatalomtudománnyá fajult hunfalvyzmus. „Leszorította a tudományosság teréről” a magyar nyelv belső szerkezetének, gyökrendjének, a gondolkodásunkkal való kapcsolatának kutatását, kicenzúrázta a tudományból és a köztudatból a korábbi eredményeket, a műveket hozzáférhetetlenné tette, a tudósokat pedig kitaszította. Lásd Kresznerics Ferenc, Czuczor Gergely, Fogarasi János, Bolyai János, Lugossy József, Szentkatolnai Bálint Gábor, Karácsony Sándor stb. művének és olykor személyének sorsát. Terrorja visszaütött: nevezéktani válságba került. A szógyök fogalmának betiltása miatt még azt is képtelen meghatározni, hogy ragasztó nyelv lévén mi a túrót ragozgatunk. Nem tudhatja, hogy a magyar szó mivel kezdődik, és miért az hangsúlyos. Holott ezt már 180 éve kimutatta – a mondathangsúllyal együtt – Fogarasi János. Nyelvünk belső összefüggéseit, szerkezetét, észjárását eltagadó nyelvtanával megutáltatja az anyanyelv-oktatást. Szakmai közleményeiben undorodva és megvetően kerüli a magyar nyelvet.
Terjeszkedésében nem állt meg: jogtalanul maga alá rendelte a magyarságtudományokat: a régészetet, a történettudományt, néprajzot, a zeneelméletet stb. Ezeken keresztül a nemzettudatot! Egyetlen példa: Mahmud Terdzsümán török tolmács a Székesfehérvárott zsákmányolt, ma már ismeretlen latin kódexekből szerkesztett Nagy Szulejmánnak egy Tárih-i Ungurusz – A magyarok története – c. művet. Ez az Akadémia könyvtárába került. 1860-ben Budenz József – aki nem volt a középkori török irodalom és nyelv tudora, sem történész! – tudománytalannak minősítette, s a mű alámerült. Bűne, hogy a „hun eredethagyomány” alapján áll. Csak száz év múlva, 1961-ben jelenhetett meg! Életveszélyes fenyegetések közepette, külföldön élő fordító, Blaskovics József segítségével, nem szakkiadónál. Tudományos földolgozása azóta sem történt meg!
Ezt a hatalomtudományi, gondolkodásölő túltengést nevezzük hunfalvyzmusnak. A nagy vonalakban jelzett föntebbi hibák és bűnök miatt a hunfalvysta nyelvészet immár a finnugor nyelvrokonság helyes levezetésébe is belegabalyodott, ezért párbeszédképtelenné vált. Legföljebb sértegető kirohanásokra futja erejéből. Mára oda jutott, hogy még a helyes állításai nem tekinthetők „társadalmilag igazoltnak” (Philip Davis), olyannyira szembekerült a magyar társadalommal. Valószínűleg sehol a világon nincs ekkora szakadék egy „nyelvében élő nemzet”, és hangadó nyelvészei között.
Szerencsére újra indult a magyar nyelv szerkezetének, a belőle fakadó észjárásnak a kutatása, sőt, már az iskolákban is megjelent: a gyermekek és tanítók örömére. A magyar oktatásügynek ezt kell fölkarolnia. A finnugor rokonság meg majd szépen a helyére fog kerülni.
 

2010-08-09 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.