Nyelvédesanyánk és a hunfalvyzmus 2

 

Negyedik tanú a nyelvújítás.
A nemzeti ébredés évtizedeiben vívott nyelvi harc Mondolatostul a magyar nyelvtörténet [1]remek fejezete. Természetesen sokan támadták az újítókat, némelyek labancozzák őket mindmáig, de a mozgalom többet javított, mint ártott. Először is azért, mert tényleg népi volt, vagyis a magyarul beszélők véleményét fejezte ki. Mivel akkor nem létezett nyelvi egyeduralom, már csak ezért sem torkollott tudománytalan diktatúrába. Másodszor azért, mert az erőszakosok ellenében Nyelvédesanyánkra bízatott a döntés, ő pedig jó királynőként az észjárása szerinti leleményeket tartotta meg. A magyar észjárás alapja a gyökrend, ebből fakad az egységlogika, a gyökhangsúly, a hálószerűség, az egyszerűség, a lényeglátó-levezető/deduktív gondolatmenet, a rokonítás/analógia, a mellérendelés, a szemléletesség és a két-féltekés gondolkodás. Ezekre épül nyelvünk máig eleven önépítő rendszere.
Könnyedén elhajtotta pl.: a gyökérhiszem-et, s vele szemben megtartotta az alapelv-et. Kidobta a hadroncot, s megmaradt az újonc, az átkupidolni sem ejtett szerelembe senkit, viszont a bökkenő hódított. Az ősi elme annakidején is elmélkedett, de elméletet csak az újkor divatjával kezdett alkotni, 1813-ban.
A nyelvújítók maradandó alkotásaikban – józan magyar ésszel és ép nyelvérzékkel – a gyökrendből indultak ki. Jóval a CzF előtt! Legsikeresebb alkotásaikban a fölfrissített régi- és tájszavak mellett rendre ódon gyökszavakat vettek elő, és toldalékoltak az új igények számára. Nem feledkeztek meg a gyökök jó részében még eleven szemléletességéről sem! Az észjárásunk szerint alkotott szavak azért terjedtek el oly gyorsan, mert nyelvtársaink rögtön, mindenütt értették őket. Ez a magyarság egyik különös adottsága. A gyökrendnek köszönhetően nálunk nincsenek nyelvükben szegények. Utazgatók és néprajzosok a megmondhatói, hogy iskolázatlan pásztorok, parasztok mennyivel választékosabban finomabban és magyarosabban fejezik ki magukat számos akadémikusnál.
Lássunk példákat! Ő személynévmásunk már a középkorban családot nevelt: önnön, önmaga, stb. Ebből lett Széchenyi javaslatára az ön megszólítás, és a kortársak szinte lubickoltak a lehetőségben. Ontották a leleményeiket: önző, önzetlen, önérzet, önálló, öngyilkos és vagy száz más szavunk, egészen mostanáig: öngól, öngyújtó, stb. Ősrégi al gyökszavunk fönnállása során sok száz szót virágzott. Lehetőségei azonban évezredek során sem merültek ki. A nyelvújításban szárnyakat kapott, s ontotta a sarjakat az alkonytól az alagúton át az alapítványig, s mind a lentiség, az alsóság képére támaszkodik. Év szavunk kétszáz esztendeje jobbára már csak toldalékaiban élt. Ezekből bontották vissza a gyököt – a műveletet szándékolt pontatlansággal gyökrebontás helyett szóelvonásnak[2] szokás nevezni –. s toldalékolták új szavakká: évkönyv, évszak, évelő. Szakkönyveink szerint hasonló esett meg a szintén bámulatosan termékeny gyökünkkel, a körrel is. Vizsgálandó csoda, hogy ezek az aludni látszó gyökök szunyókálva is folyamatosan sarjasztottak új töveket és törzseket – a kör és alakváltozatai – ker, kar, gur stb. – meghaladják az ötszázat! Így megy ez a mai napig, lásd: önkakaó, önadózó, alvószámla, alapszerződés, körbetartozás, környezetszennyezés. Vagy a számítógép világában: merevlemez, tárhely, villámlevél, háló, újabban a pendrive helyett adatszipacs, vagy röviden: szipacs
A TESz szerint a szörny (1777) szavunk is szóelvonással keletkezett a szörnyűből (1372), nyilván azért, mert a szörnyű személyi igazolványának keltezése korábbi a szörnyénél. Hiába nyilvánvaló, hogy az előbbinek melléknévképzős alakja, tehát származéka az utóbbi. Érdemes közbevetni, hogy legkorábbi nyelvemlékeink nem nyelvtankönyvek voltak, tehát nem gyököket, hanem zömmel személy-, méltóság és helyneveket rögzítettek, tehát képzett vagy éppen összetett szavakat – Levedi, Álmos, Árpád, törzsnevek, karcha, jila, Etelköz stb. (Bíborbanszületett Konstantin, 950) 
*
Szókeletkeztetésünk elevensége ékes bizonyítéka annak, hogy nyelvünk önszervező rendszer.
Igen érdekes elgondolkodni azon, hogy az áltudományos nyelvészeti diktatúrában milyen lett volna a nyelvújítás? Ha megnézzük pl. a románt, akkor láthatjuk, hogy nyelvújítása roppant természetes módon vett át nyelvcsaládi szavakat, kifejezéseket, pl. a franciából, s azok könnyedén illeszkedtek a korszerűsödni kívánó román nyelvbe. Hanem a „visszakövetkeztetett ugor ősszavakból” kik teremtettek volna műszót a kórházra, a mozdonyra? E kérdés nem mi lett volna ha? – csacskaság, mert biz’ a hunfalvysta álság ötnegyed évszázad alatt nem termett egyetlen szógyümölcsöt sem!
*
Ötödik tanú szójátékaink sokasága.
Ezek alapja szintén a gyökrend, részletesen az, hogy gyöknek tekintjük a szókezdeteket és illetlen toldalékokat ragasztunk hozzájuk. Így képződik a szeniális, a pirhonya, a türedelmes, Romhányi a rímhányó és a többi egy adott pillanatban és helyzetben kiviruló, majd elhervadó szóötlet. Ide kívánkozik Karinthy pompás Babits álirata, melynek humora abban áll, hogy az erőltetett alliteráció hatását gyökfacsarással fokozza: „Nyersei nyőleg a Nyugatban nyelentek nyeg.”[3]A gyermekek szóteremtő kedve sem az „ugor ősszavakból” indul ki, hanem a gyökök gyakran még eleven őseleméből, képből, az érzékletességből. Ők mintha elölről kezdenék… Sebestyén fiam négy évesként sem jött zavarba soha, ha valaminek a nevét nem ismerte. Honnan is tudhatta volna óvodásként a bérletszelvény nevét? Habozás nélkül nevezte bérleti beteszőnek, leírva a jelenséget, ugyanígy lemegyőnek a lépcsőt, féllátónak a monoklit, ebédi főzőkének a lábast.
*
Hatodik tanúnk a gyökrendre épülő szószaporodás.
Ennek módjait részletesen leírja a CzF. A részletek a róla szóló fejezetben olvashatók.
*
Hetedik tanúnk a becézésünk.
A gyökrendet követi. A kedves Erzsébet nálunk leginkább Erzsi, az angolban Betty: ők a szó végével gyöngédkednek. A keresztnevek nemzetközisége persze befolyásolja a becenevek alakulását, de a magyar keresztnevek közt nem találtam kivételt: Szabi, Piri, Csabi, Boti, Ali, stb. A szombathelyiek kedvenc csapatukat, a Haladást Halinak becézik, a ferencvárosiak – régen franzstadtiak – a magukét Fradinak, a debreceniek a Lokomotívjukat Lokinak. Velük szemben az FC. Liverpool rajongói Pool-t kiabálnak a mérkőzésen.
A Fradi példa arra is, hogy a magyar nyelvérzék az idegen szavakat is próbálja gyökösíteni.
*
Nyolcadik tanúnk egy matematikus marslakó.
A gyökrend létének utána néztünk az ő szemével is. Megfigyelései kötetünk A gyökök, a marslakók és az entrópia című fejezetében olvashatók.
*
Kilencedik tanúnk a hunfalvyzmus. Ha igaz úton járt volna, akkor a gyökrendet –helytelennek találva – nem elvetette, hanem megcáfolta volna. A lehetetlennel azonban meg sem próbálkozott. Inkább a kirekesztést, a sértegetést, a terrort és a cenzúrát választotta harci módszerül. Elsőnek kicenzúrázta az alapfogalmat, a gyök – latin radix[4] – szót – melynek eszméje a nemzetközi nyelvészetben a szegletkövek közé tartozik –, vállalva a módszertani hibákat és a fogalmi zűrzavart. A gyök helyére szuszakolta a szótövet, ami egészen más. Származék. A CzF-ben jól meghatározott törzsre hasonlítana, ha nem volna olyan képlékeny, amilyen. Ha gyök a szó atomja, a törzs a molekulája.
*
Tizedik tanúnk Nyelvédesanyánk személyesen. A gyökrend nélkül már nem élne, vagy a fölismerhetetlenségig eltorzult volna. A nyelvtársaihoz viszonyított elképesztő állékonysága abból ered, hogy nyelvünk szóbokrokból áll, mindegyik közepén-egy egy gyökkel. A gyököt nem lehet önkényesen változtatgatni, mert pl. „ha a kör gyök változna, összes származékát is magával kellene rángatnia. Mindenestől legalább ezer szót.” (Varga, 2003) És ha mégis módosul a gyök, mert megesik olykor, pl. a tájbeszéd hatására – ker>kör, fel>föl stb. – akkor a módosulat megőrzi eredeti jelentés- és hangzáskapcsolatát, mindkét nyelvjárás számára érthető marad, miközben a közös szókincset gyarapítja: kerül – körül, felé – fölé, stb. (Czakó, 2008).
*
A gyökrend elutasításából eredő zavaros fogalomhasználat összezagyválja a szószármaztatásokat.
Vegyünk két szláv példát.
Lapályos szavunk töve a lapály, gyöke a lap, lep. Ebből sarjad a család: lapos, lapít, lappang, lapát, lepedő, lepény stb. Az l hang gyökelem, rendszeres alkotója a lapos, lenti, alul, le stb., tehát hasonló jelentésű szavaknak[5]. Ám a TESz – mint előbb már igazoltuk – szétszerkeszti a szócsaládokat. Szerinte a lapát szláv eredetű, (Budenz) mert előfordul hasonló alakokban és jelentésekben szláv nyelvekben. Ezért hiába a népes honi rokonság, a kiterjedt, egyalakú és értelmi közösséget alkotó szócsalád, szegény lapát hiába „tiszta anyja” hangalakban és jelentésben, lapátra kerül, s megy a lelencbe:„finnugor egyeztetése, valamint a lapos rokonságába való sorolása téves.”
Hanem kapa (1138/1395) szavunk is „elvonással” keletkezett a kapálból (1456). Ez egyenesen tüneményes! Föntebb, a szörny esetében még az a logika járta, hogy a korábban adatolt szóból ered a későbbi, függetlenül attól, hogy a ször/ny tő, helyesebben törzs, a szörnyű meg képződmény. No, de a kapa korábbi is, „tő” is a kapálhoz képest, oszt’ mégse? Fordul az észkerék? Ezúttal nem lehet érvényes a szörnyű-szörny esetében elfogadott „időrendi ésszerűség”? Vajh miért? Mert „A szócsalád valódi alapja a kapál ige, amely szláv eredetű: szerb-horvát, szlovén kopati, szlovák kopa»; az átadó nyelv akármelyik lehetett.” Írja a MESz. Kezdjük érteni: ha egy szavunknak akad szláv rokona, akkor térdre, imához: az ettől fogva az magyar aligha lehet. Kár, hogy elfelejtette hozzátenni a szótáríró, hogy a magyar szócsalád „valódi alapja”, azaz gyöke a kap-kop, amiből sok tucat szavunk eredt, kifogástalan hangzás- és jelentéskapcsolatokkal. Mondani se merem, hogy tán szándékosan feledkezett meg arról, hogy pl. a szerbben a kap családtalan. Néhány példa: kapál: okopati, kapar: izrovariti vagy ćešati, kaparás: grebanje, kaparó fn.: strugac, mn.: grub, kap ige: dobiti, primiti, kapocs: spajilca, stega, spona, kopča[6]. Kopča? Csodák, csodája, kapocs szavunk mégis maradhatott magyar, ha nem is a kap fiaként, hanem mint „elvonás a kap ige kapcsol származékából”. S végre nem árt tudni, hogyaz eszköz, amivel szerbül és horvátul kapálnak, a motika névre hallgat… [7]
*
Mivel a gyökrend a finnugor nyelvekben nem találtatott, a gyök fogalmát is ki kellett irtani a magyar nyelvészetből. Sok évtizedes kemény munka és ezer hasonló tudománytalanság következett, fogalomzavarok, módszertani hibák garmadája, aminek következtében nem Nyelvédesanyánk, hanem a hunfalvysta professzor hitele ingott meg, ő pottyant ki a tudományból és népe bizalmából, mert nem gondolkodhat többé értelmesen. Nem ismerheti az alapokat, jelesül a magyar gyökrendszert, a szóhangsúlyt, nem tudhatja szabatosan meghatározni, hogy mit toldalékolunk. Szótárai tanúsága szerint oda jutott, hogy kimondani ugyan nem meri, de lényegében tagadni kényszerül, hogy a magyar ragasztó nyelv volna! A föntebbi esetekhez hasonló példák tömege – az ESz-ben 253! – bizonyítja, hogy toldalékoló helyett valójában elvonó nyelvben gondolkodik! Mintha bármely nyelvben kezdődhettek volna a szavak ragozott-képzett alakokkal, s azokból vonódtak volna el a rövidebb formák, pl. a „tövek”. Ilyen állat bizony-bizony még Szemadám György igen alapos Apokrif lények enciklopédiájában[8] sem lelhető…
Ilyenformán a magyar nyelv alapszerkezetével sincs tisztában, és nem világosíthatja föl a jövendő tanárokat, azok pedig a tanuló ifjúságot.
Aki pedig ismeri Nyelvédesanyánk természetét, az dilettánsnak minősíttetik, délibábosnak és hasonlónak, és kirekesztetik a tudományos életből. Így megy ez a mai napig. Jó tudni, hogy meghatározásuk szerint délibábos az a nyelvész, aki nem publikál szakmai lapokban. A szakmai lapok pedig, na, kinek a kezében vannak Hunfalvy Pál óta?
Természetesen a CzF is délibábosnak minősül. Nem egyes tévedései, hanem az egész mű, és vele a magyar nyelvérzék szőröstül-bőröstül. Ha az ember barátságos társaságban, némi decsi bor mellett jó magyar nyelvésszel beszélget, kiderül, hogy szerinte a „TESz-ben egyedül az évszámok pontosak”, hibás ez szórokonítása, ama a nyelvtani elemzése, és így tovább. Gyarlóságát gyerekjáték volna kimutatni, csak hát életveszélyes… Okos ember messze elkerüli a finnugor nyelvtudomány jégbefagyott tetemének még az árnyékát is, inkább retorikával, lexikonszerkesztéssel és hasonlókkal foglalkozik. Homokba dugott fejjel is cidriznek szegények a számukra lassan másfél százada tartó „ötvenes években”, amikor ugyanígy rettegtek a pszichológusok, genetikusok, Einstein és Heisenberg követő fizikusok, a sztalini tudományosságtól. Emlékezzünk: elvileg az is megdönthetetlen volt, a gyakorlatról pedig gondoskodtak, amíg bírtak…
Őrület?
*
Ha összefoglaljuk a hunfalvyzmus lényegét, akkor a következők jönnek elő.
1. logikai és módszertani hibák tömege; a hangsúlyt a belhasonlítás, anyanyelvünk benső természetének elemzése helyett a külhasonlításra teszi; a finnugor rokonság igaz tényét félreértve az évszázada, vagy akár ezer éve följegyzett magyar szavakat sokkal későbbi és töredékes rokon nyelvek szavaiból vezeti le;
2. anyanyelvünk „természeti rendét” elvetve, a magyart nem toldalékoló nyelvként, hanem szerkezet nélküli romhalmazként kezeli; megtagadja a nyelv alapzatát, a gyökrendet tudományos cáfolat nélkül, ily módon szétszerkeszti, elhazudja nyelvünk benső összefüggéseit;
3. tautologikus okoskodással ugor ősnépet és „ősnyelvet” kohol a rokon népek jobbára újkori szavaiból, és „süteményeit” nyelvünk alapszókincsének nyilvánítja; kirekeszti a magyar szókincsből azokat a szavakat, melyek a gyökrendből kifogástalanul levezethetők, ám kivesztek a rokon nyelvekből; ugyanígy jár el azokkal a magyar szavakkal, melyek itthon hatalmas szócsaládok tagjai, ám idegen nyelvekben is előfordulnak;
4. párbeszédképtelen, áltudományos zsarnokságot szervezett, mely a nyelvészeket rettegésben tartja, sőt a társtudományok művelőit is gúzsba köti; bírálóit tudományon kívüli, elsősorban hatalmi eszközökkel küzdi le; szakmai közleményeiben betegesen irtózik a magyaros okfejtés és a magyar szavak használatától – ebben tettestársa a posztmodern irodalomtudomány;
5. olyan nyelvtan-tantárgyat kényszerít az iskolákra, melyből sem a tanítók, sem a tanulók nem ismerik meg anyanyelvük igazi természetét, összefüggéseit, amely nem találkozik alapvető nyelvi élményeikkel, és amelyet így joggal utálnak.
Hogy mit jelent a hunfalvyzmus Magyarország népe, nyelve és tudománya számára, azt döntse el a Kedves Olvasó!
*
Nyelvédesanyánk a gyökrend természetes önépítő rendszere alkotta csodás és ősrégi palotájából szemléli a hunfalvysta gulág omladozását. Biztos abban, hogy nyelvészeink java és népünk alig várja a szabadulást.


[1] A könyv megjelenése után Fogarasi János nyelvtanát olvasva tudtam meg, hogy a magyar mondathangsúly mellett a szóhangsúlyt is Fogarasi fedezte föl. Igen jellemző, hogy a „Fogarasi törvényt” tanítják ugyan a nyelvész-jelölteknek, de megcsonkítva, a szóhangsúly nélkül. Ezért kellett fölfedeznem a melegvizet. Bocsánat! – czg.
[2] Lásd e kötet És a füstből fölszállt a kemence c. írását
[3] Így írtok ti.
[4] A Bakos-féle Idegen szavak szótárában, Gyökössy Alajos Latin szótárában – mindkettő Akadémia kiadó – a radix szónak csak orvosi, kémiai, növénytani, matematikai stb. értelemben van gyök értelme, nyelvtanilag nincs.
[5] A gyökelemekkel a magyar nyelvészet nem foglalkozik, sőt, tagadja, hogy egy hang lehetne szótő. Ez persze igaz, mert szótő tényleg nem lehet, de gyök igen.
Tudtommal a CzF óta a gyökelem kérdést csak Kiss Dénes költő és a Molnár házaspár (Molnár-Molnár, 2009) vizsgálta alaposabban.
[6] Kirzen-szótár, Világháló.
[7] Tősgyökeres, nagycsaládos szavaink tömeges kitaszítása nyelvünkből folyamatos december 5-e. És a füstből fölszállt a kemence, valamint Egy s más szavaink atyafiságairól c. fejezetben számos hasonló eset olvasható.
[8] Szemadám, 1997, Csokonai Kiadó, h. n.

2010-11-08 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.