Szabir szó és szolga - MN

 

 
 
A hunfalvysta nyelvészet alighanem a világon egyedülálló módon vizsgálta a magyar nyelvet a maga ugyancsak páratlan „történeti-összehasonlító” módszerével. Valószínűleg semelyik ország tudományosságában sem fordult elő, hogy nem magából a helyi nyelvből indultak volna ki a kutatók. Arra meg végképp nem tudok példát, hogy a második lépés sem a „belhasonlítás” volt.
Nos, a magyarral megesett ez a tréfa. Hunfalvyék abból indultak ki, hogy a magyar finnugor nyelv, ezért elvetették a magyar nyelv kutatásában elért addigi eredményeket, különösen annak máig kikezdhetetlen csúcsteljesítményét, a Czuczor Gergely és Fogarasi János akadémikusok készítette A magyar nyelv szótárát[1] – CzF. – s a magyart a finnugorok származékának, mi több függvényének tekintették. Elsőnek megállapították, hogy 2000 magyar szó a finnugoroktól származott. Később ez a szám ezerre csökkent, majd hatszáz alá.
A történeti összehasonlító módszer születési hibáját tilos szóba hozni. Nevezetesen a féllábúságát, azt, hogy a magyarnak a múlt évezred első feléből hatalmas szövegtestei maradtak fönn a Halotti Beszédtől a majdnem teljes négy evangéliumokig, viszont a finnektől és az ugoroktól e korból semmi. Tehát az egyik oldalon nincs történetileg összehasonlítható adat. Erre kitalálták a hangtörvényeket és a belőlük kikövetkezetett finnugor ősszavakat. Ily módon pl. a hal (fn.) ősi örökség az uráli korból, eredeti ősalakja *kale volt, egyezően a mai finn ’hal’ szóval: kale.
Elég sokat bújtam a hivatalosnak tekintett A magyar nyelv történeti- etimológiai szótárát (TESz.), anélkül, hogy a mi nyelvünkből, vagy annak jelentős közrehatásával levezetett *ősszóval találkoztam volna.
A finnugorok által meghagyott szókészletet pedig elkezdték cincálni abból a szempontból, hogy milyen más nyelvből érkezhetett. Mit ne mondjak, a maradékon veszekedhettek a germanisták, a szlavisták és többiek – a rossz nyelvek szerint a politikai széljárásokat kihasználva.
A maradék szemete ment az „ismeretlen szavak” levesébe. Ez ismét egyedülálló az európai nyelvtársak között, a szókészletnek kb. 19 %-a!
*
Nos, nézzünk egy, a tudományos körökben szlávnak tekintett jövevényt.
Szolga szavunkról a Czuczor-Fogarasi Szótár ezt írja: „… egyezik a különféle szláv nyelvekben divatozó szluga v. szluha szókkal. Mongol nyelven a szolga boghol, mely összeüt a magyar fogoly szóval (a mongolban nincs f hang). (…) Vannak kik a ,szolga’ szót a török-tatár oghlan v. oglan szóval rokonítják, mely am. fiú, legény szolga (Sohn, Knabe, Jüngling, Bursche, Diener. Zenker szótára). Egyébiránt a törökben eléjön még kul am. szolga, rabszolga; és: katona.
A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára – TESz. – különféle szláv nyelvek ’szolga’ szavait részletesen fölsorolva a szláv származás híve, a mongol és a török kapcsolat lehetőségét nem említi.
*
’Szolga’ szavunk jellegzetes őrzője az őskori eurázsiai műveltség egyik fontos eszméjének, az ellentétek kölcsönös áthatásának, amit Hermész Triszmegisztosz híres mondat-párjával szoktak szemléltetni: „Ami fönt van, az van lent is, ami lent van, az van fönt is.” Ikerszavaink százai tudják ugyanezt: jön-megy, esik-kel, körülbelül, stb. Ugyanez egy szóval: bánbánt, el/bán/ik, meg/bán, szabszab/ály, szab/adság stb. Az ellentétek együtt, egymásban élnek. Ami mély, az egyszersmind magas és fordítva. Szolga szavunk ősbölcseleti beavatottsága különösen igekötős, pontosabban: igeirányítós és egyéb toldott alakjaiból tűnik elő: szolga>szolgál, kiszolgál, kiszolgáltatott, leszolgál, megszolgál, rászolgál, beszolgáltat, fölszolgál, visszaszolgál/tat, ellenszolgál/tat, jószolgálat stb.
Ide vág, hogy népmeséinkben a hős általában természetfölötti erőhöz – például táltos lóhoz – szeretne jutni szolgálata által. Mi sem természetesebb, hogy szolgálatát ugyancsak magasabbrendű lénynél, például boszorkánynál teljesíti.
Az utóbbi szó is megér egy gondolatot. A szolgálatot nem csináljuk, hanem teljesítjük, vagyis hiánytalanná, tökéletessé tesszük – különben a századik karóra kerül a fejünk…
*
Hanem miféle szó a szolga?
Nyilvánvalóan magyar az a szó, ami magyar gyökre épül. A CzF. nem állítja, hogy a ’szolgának’ volna gyöke, inkább megengedi a szláv, mongol, török származás lehetőségét.
Ha belegondolunk a szó jelentésébe, akkor nyilvánvaló, hogy a szolga lényege, hogy nem szabad akaratából cselekszik, hanem parancsra. Másképpen: szóval irányítják.
Ha magyarként elemezzük, a sz általában a légmozgás hangját utánozza: szél, szív, szuszog, szól. Szól+-ga/-ge névképző= szolga – l. fürge, ürge, hanga, banga stb. A szolgát szó tereli, mert szófogadó. Ugye mennyire érdekes, hogy milyen közel áll a 'szó, szolga' kettős hangalakja és esetleges alapjelentése sok szláv nyelvben? Például az oroszban a ’szolga’ слуга, ’szolgálat’ служба, a ’szó’ – слово. „A szerb sluga, ’szolga’ – a te észjárásod mentén haladva, írja nekem Csorba Béla Délvidékről – levezethető a slog-ból is, ami a szerbben közönségesen szótagot jelent a sloga pedig egyetértést, ami már nincs messze a szófogadástól.” Oroszul ’engedelmes, szófogadó’ послушный, ’engedelmeskedni’ слушаться, mert ’hallani’ слышать. A jó szolga ugyanis meghallja a parancsot. A dologban az a legérdekesebb, hogy a szavakon túlmenően egy eszmét, egy gondolati összefüggést is fölismertek és eltanultak a szlávok! Ők a szabirok színrelépése után[2] bő kétezer évvel jelentek meg. Elődeik a Baltikumig és a Fekete-tengerig vezető szabir kereskedő-útvonalak mentén éltek. Nem ellenőrzött értesüléseim szerint az oroszok legközelebbi genetikai rokonai – hogy, hogynem – a finnugorok, közelebbről a finnségi népek. Még kevésbé tudom, hogy e „vérrokonság” milyen nyelvi és egyéb kulturális hatásokkal járt.
A hivatalos nyelvtudomány alapműve, a már említett TESz.[3], azt állítja, hogy szó szavunk „ősi örökség az ugor korból”, továbbá a török sab, sav átvétele. Hivatalos nyelvészeink Kr. e.1300 tájékára becsülik az ugor nyelvi egység felbomlását, viszont a törökök csak a Kr. u. 5-6. században bukkantak föl az írott történelem színpadán. Addig bizonyára lappangtak valahol, de pajkosságból nyilván előreküldtek néhány szó-előörsöt…
Bíborbanszületett Konstantintól tudjuk, hogy a türköket, azaz Árpád magyarjait, régen „szabirnak nevezték” – szabartoiaszfaloi. ’Erős szabiroknak’ értelmezi a kifejezést Szabados György történész[4].  Szabir titok c. könyvemben sok példával igazoltam, hogy az obi ugorok és a szamojédok emlékezetébe mélyen beivódott, hogy ők valamikor szoros közelségben éltek a szibir, szabar, szabir, tapar stb. neveken emlegetett néppel, amely példaképük volt: lovon járt, kereskedett, fémeszközöket csinált, zablisztet adott nekik, páncél-átlövő íjat, sőt, méhsört! Szóbeli hagyományuk legtöbbet emlegetett népe. Az ugorok és szamojédok hűségesen őrzik a tőlük-tőlünk tanult népdal-, népmese és nyelvi elemeket – lásd Reguly Antal, Pápay József, Munkácsy Bernát, Juhász Zoltán és mások kutatásait.
„A szabirok háromszögletű földvárai, a szabolcsira hajazó csud-várak, ma is láthatók. „Az oroszok némely finn népséget csudok-nak neveznek. Azt gondolták s gondolják, hogy e csud név azonos a régi sküth (szittya) névvel. A csud kifejezés az Enari, vagy Anara körül lakó lappoknál azt teszi, mint a finn sota, s magyar csata; csud tehát am. csatanép, hadi nép, a csudeh (mely többes = csudok) pedig jelent nálok csatanépet, vagy csatározó, száguldó hadnépet. Közel az Enári egyházhoz magas hegy van: csudvár, melyen hajdan a lappokat bántó csatanép tartózkodott. S ezen nevezés legjobban illik azon népekre, kiket az orosz krónikák csudoknak neveztek, illenék egy szóval a hellén által nevezett sküth-ekre. A lapp csud jelentését, melyet a skuth-ekre hajlandók vagyunk érteni, nagyon találólag kifejezi a magyar csatangol ige szó is.” (Sjögrén után Hunfalvy Pál, CzF. CSUD szócikke).
A régészek azt derítették ki, hogy az íjfeszítő szabir az andronovói kultúracsalád egyik népeként Kr. e. 1800 körül telepedett meg az északi sztyeppe és a Dél-Ural vidékén. Elterjedt az Altájig, majd ment Nyugatra a népvándorlás hullámaival. Egy része lemaradt; kik mások, ha nem ők voltak azok, akikkel Juliánus remekül szót érett magyarul 1236-ban a Volga-könyök tájékán!?
Tehát írott történeti forrásokból és maguktól a nyelvrokon ugoroktól tudjuk, hogy „régi nevünk szabir” volt, nyelvünk és műveltségünk pedig magyar! A szabir titok tehát rég nem titok, csak éppen nem tudhat róla a magyar.
*
Meglehet, hogy szó és szolga szavunk nem vendég, hanem tőlünk indulva tett egy nagy kört a szláv nyelvekben?


[1] A mű az MTA megbízásából és állandó ellenőrzése mellett készült. Soha tudományos testület nem állapította meg „tudománytalanságát.”
[2] Czakó Gábor: A szabir titok, CzSimon könyvek, Bp. 2013
[3] A TESz legtöbbet hivatkozott forrása CzF.
[4] Szabados György: Magyar államalapítások a IX.-XI. században, Szegedi Középkorász Műhely, 2011
 

2013-07-23 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.