A magyarok nyelvének elrablása

 

 
 
A magyarság hét legsúlyosabb gondjának egyike, hogy a nép nem ismerheti meg saját anyanyelvét. Ez rontja gondolkodását, a világ megértését, akadályozza tehetsége kibontását. A baj nem a finnugrizmus, hanem a hunfalvyzmus hatalomra jutásával kezdődött, ami az említett rokonítás hivatalos értelmezéséért nem rajongókat a tudományon, sőt, a homo sapiensek körén kívül helyezte. Néhai Engel Pál igazi hunfalvysta átkot szórt sok magyarra Népszabadságban: „A tudomány ott végződik, ahol a magyar nyelv finnugor eredetételkezdik kétségbevonni. Eddig a pontig tart a tudomány. (…). "Ami ezen túl van, az a szellemi és politikai alvilág". (2001. május 12.)
Természetesen létezett korábban is magyar nyelvtudomány, amely óriási eredményekre jutott. Elég a nyelvújítást említeni, ami néhány évtized alatt elkészítette a politikai, gazdasági, műszaki változások által igényelt korszerű szókincset, és az szinte azonnal el is terjedt az egész magyar nyelvterületen! Miért? Mert megfelelt „a magyar nyelv természeti rendének”, miként Kresznerics Ferenc sági plébános fogalmazott Magyar szótár gyökérrenddel és deákozattal c. kulcsművében (1831-32), mely az első és máig megkerülhetetlen akadémiai nagyszótár, a Czuczor-Fogarasi (CzF. 1862-74) alapjául szolgált.
Milyen „a magyar nyelv természeti rende”? Ezt a XIX. század közepén minden gondolkodó magyar ember tudta, még Hunfalvy Pál is.
A magyar toldalékoló nyelv. Mit toldalékolunk? A szó képző nélküli részét. Ezt nevezték tudósaink, pl. Teleki József gyökérnek, később gyöknek. Főbb tulajdonságai: 1-3 hangból áll a szó elején. A szó lelke, ezért adja a szóhangsúlyt. Érteményét beleoltja összes származékába: kör/be, kör/ül. Akkor is, ha alvó, önmagában nem használatos: ker/ing, ker/ge, ker/ít stb., sőt, teszi ezt rendületlenül szabályos hangváltozások után is: kor/ong, vagy gur/ul, gör/dül, gyúr stb. Az apró módosulások miatt a szócsaládokból olykor több száz tagra menő szónemzetségek támadnak, melyek egy jelentéskörbe tartoznak, esetünkben a hajlás, kerekség, körmozgás szemléletes tartományába. A 2306 magyar szógyököt mindannyian ismerjük, származékait is, sőt, az újakat is. Ezért minden magyar értette 1846-ban a szerelvény vonat nevét, a mozdonyét is, sőt a vonalzóét, vontatóét is. Ezért nem szakadt egymást nem értő tájbeszédekre a nyelvünk, így érthetett szót könnyen Juliánus a 4-500 éve elhagyott magyarokkal. Ezért mondhatta Szent-Györgyi Albert külföldi ismerőseinek: „Mi is ugyanazt látjuk, mint önök, csak mást is észreveszünk”. Például: a szabály és a szabadság, a bánat és a bántás, az érték, az érdek, az értelem, az érzelem és még millió ellentét összefüggéseit. Mi magyarázunk: a nyelvünket bocsátjuk a homályosra.
A gyök tudományos neve radix, minden ország nyelvészei használják.
Kivéve a magyarokat.
A CzF. szerkesztését országos szó- és gyökgyűjtés segítette: az egész értelmiség buzgólkodott. A győztes Engel József, Bolyai háziorvosa lett. Legnagyobb matematikusunk is az elszánt gyökerészek közé tartozott – följegyzései tanúsítják.
A CzF. szép rendben közölte az eredményt. Egyik-másik gyököt persze lehet vitatni; vajon nem csupán tájnyelvi változatról van-e szó, de maga az egész roppant gránittömb.
Az Akadémia a szabadságharc után tíz évig nem ülésezett. Ekkor került Hunfalvy Pál az egyetlen létező beosztásba, a könyvtárosiba, mintegy az intézmény élére. Ő cáfolat és vita helyett követelte, hogy „Azért vesse is el egészen a képzelt szógyökerek tanát, mivel eddig a tudomány tekintélyét nem bírja.” Miféle tudományét? Az övét. Mintha a nyelvtudomány ő maga, a késmárki jogtanár, volna, akinek addigi egyetlen közleménye Arisztotelész Poétikájáról szóló dolgozat vala. Fütyült az MTA Nagy- és Kisgyűléseinek – a gr. Teleki József és Vörösmarty Mihály félék! – döntéseire, amelyek meghatározták a gyök fogalmát és előírták Czuczoréknak a gyökrend szerinti nyelvészkedést, és eltagadta, hogy a nemzetközi nyelvészetben a gyöktan igenis bírta és bírja a tudomány tekintélyét. Olyannyira, hogy a CzF. három szakmabélire: Franz Bopp, Theodor Benfey, Frédéric G. Einchhoff tudorokra hivatkozva közölte az utóbbi 550 darabos szanszkrit gyökjegyzékéből a magyarral kapcsolatba hozható százötvenet!
1834-ben jelent meg Fogarasi Jánostól A Magyar nyelv metaphysicája, melyben kimutatta a hangértemények létét és működését. A frissen kinevezett nyelvtudós itt sem mondott igazat: Fogarasi nem tulajdonított a hangoknak pontos jelentést, csak megfigyelte, amit minden magyar ajkú tudott, és amit a CzF. később minden betűnél kimerítően adatolt! Pl. a ’k előszeretettel működik közre hajló, kerek, kemény, kedélyes – összesen vagy hétféle jelentés formálásában. Újabban Kari E. Turunen finn nyelvész értekezett a ’k’ finn keménységgel kapcsolatos jelentéshajlamáról. Erről persze Hunfalvy nem tudhatott, bár a szabadságharc bukása után rögtön finn tanulmányokba kezdett. A lényegre visszatérve: a magas hangzók általában a kicsiség, közelség érteményét segítik: itt, erre, pici a mélyek és ajakkerekítők a nagyobb távolibb jelentés kialakítását támogatják: ott, úgy, arra stb.
Az egyes hangok jelentéshajlama általában öt-nyolc körüli.
Ha a tudomány módszer, akkor adatokat adatokkal kell összevetni!
Ilyesmi a Czuczor-Fogarasi és a hunfalvysta nyelvészet között soha nem történt meg. Erővel, a magyar nyelv „természeti rende” elvetésével kezdődött a magyarországi „történeti-összehasonlító nyelvtudomány”. Nem is tudom hirtelenjében, hogy a mérendő, vagy a mérték elvetésével-e? Ugyanis a magyar az idő tájt és máig az ún. finnugor nyelvcsalád egyetlen, meglehetősen régtől adatolt nyelve! A ’magyar’ szót Jóannész Malalasz 530 körül Muager(is) írásképpel próbálta rögzíteni, mint egy hun király nevét (Moravcsik Gyula olvasata).
De a másik oldalon nem volt komoly történeti anyag! Egyedül a zürjén, azaz komi rendelkezik két XIV. sz. végi ikon-fölirattal és egy 12 szavas szöveggel. A többi nyelv gyakorlatilag nyelvemléktelen, sőt, zömében ismeretlen volt: a keleti finn és az ugor nyelvekről és beszélőikről 1851-ben leginkább csak kósza hírek szállongtak. Reguly gyűjtéséből az első kötet, A vogul föld és nép csak 1864-65-ben jelent meg Hunfalvy kiadásában. Márpedig annak, aki történeti-összehasonlító tudományt űz, annak adatokból, tehát nyelvemlékekből kellene kiindulnia. Ám 1851-ben még a „rokon nyelvek” listája sem állt össze, és nem volt tudható, hogy a magyar milyen sajátosságokkal bíró nyelvekkel hasonlítandó össze! Pápay Józseftől tudjuk, hogy manysi tolmácsa, Mikolka, már alig értette a Reguly ötven évvel korábban gyűjtött szövegeit!
Ennek ellenére Hunfalvy meghirdette, hogy „Valamely nyelvnek szógyökeiről egyedül a rokon nyelvek vizsgálatával együtt lehet okosan beszélni.” (u. o.). Figyeljünk! A magyar tehát nem kutatható, belső alkata majd a „rokon nyelvekből” fog kiderülni. Mintha a puli csakis a pincsik, agarak és egyéb kutyanépség tulajdonságaiból volna megismerhető.
A jövendő rokonnyelvek szógyökeiről akkor még semmit sem tudtunk! Ráadásul a finnek sajátossága, hogy szavai önhangzóra végződnek – pl. kala - ’hal’ –, tehát a rövid finn szavak sem gyökszerűek.
No, itt az újabb bibi.
Az indoeurópai nyelvkutatók a réges-rég leírt latin, görög, sőt szanszkrit forrásokból ún. ősszavakra következtettek. Hunfalvy és jobb keze, Budenz József a nyomukba eredtek! Az esetek zömében a mai finn szót nevezték ki ősszónak, így a ’hal’ őse a mai finn *kala lett, a ’jel’-é * jälke ’nyom, folt’, finnül jälki, ’lábnyom’. Kitaláltak ún. hangtörvényeket, melyekkel a magyart csűrték-csavarták, miközben a finnt sőt, a manysit kevéssé befolyásolták.
Mi ennek az oka?
Titok. Viszont a finnugor nyelvrokonságot néprokonságként is értelmezték. Tehát nem csak a nyelvünket, bennünket is a finnugoroktól származtattak, amire semmiféle bizonyítékot nem tudtak szerezni. Hiába tologatták ide-oda az őshazákat, hiába rajzolgatták át a családfákat, hiába léptették elő élő ősnyelvvé a finnt.
A modern természettudományok a maguk elfogulatlan matematikai, statisztikai, embertani, régészeti, genetikai stb. módszereikkel elfújták a hunfalvyzmus kártyavárát. Ebben óriási a szerepe a világhálónak: a Czuczor-Fogarasi szótárt kiszöktette a sötétzárkából. Egyre többen olvassák: nicsak! Nyelvédesanyánk csöppet sem hasonlít a nyelvtankönyvek torzképére. Suttyomban kiszivárgott a gének árulása: nincs magyar-finnugor néprokonság. Ez egyébként szabad szemmel is látható. Akkor honnan „a nyelvi leszármazás”?  
A népes magyar szócsaládok tagjai a finnugoroknál szétszórva lelhetők, meséink, népzenénk elemei náluk mind töredékesek (Juhász Zoltán). Jankovics Marcell Ének a Csodaszarvasról c. rajzfilmjében a manysi rege története, még inkább szelleme csak foszlánya a magyarnak. A kenyérből lesz-e a morzsa, vagy a morzsából a kenyér?
Isten bölcs: a nagyszerű – egyszerű. A keleti finnugorok, különösen az ugorok híven őrizték mondakincsükben példakép népük emlék-darabkáit. E nép lovon járt, „páncél-átlövő íjat” használt, fémeket készített, ezüstje volt, méhsöre stb. Nevét, viselt dolgait énekeikben, helyneveikben megörökítették. Ez a név azonos a Bíborbanszületett Konstantin által Bulcsú és Tormás hercegektől hallott szabirral, a magyarok „régi nevével”. Az ő maradékukkal társalgott Juliánus barát 1236-ban nem két, hanem vagy húsz emberöltőnyi távolságból teljes megértésben…

2013-08-06 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.