Nyelvünk néhány ősnyelvi eleméről

„A nyelvben benne rejlik az egész kultúra, annak története és jövője!" (XVI. Benedek)

Nem tudjuk, hogy milyen nyelven beszéltünk akkor, amikor az Úrral jártunk az Édenben. Ott bizonyára nem léteztek sem szófajok, sem elméletek, de még nyelvészek sem. Magunkra voltunk utalva. Alighanem természetük szerint választottunk jeleket a Lét hangjaiból, s szerveztük őket képi-érzékletes gyököcskékké, amelyek a dolgot magát igyekeztek megjeleníteni, s nem a dologról való beszédet. Lássunk példát: á – váratlan, jó, vagy kellemetlen érzés miatt eltátott száj – á-sít, á-mul, á-hít… Szinte látjuk, s érezzük.
Em/ik igénkben a csecsemő emése képlik meg. Éhes szájtátás: e, ajakzárás a cicin: m! A ragozás jól mutatja a gyökhangot: e-szem, e-ttem. A bácskai Temerinben, a XIX. században világra jött Szülém így mondta: „Rozi pogácsát ett!”
Elemi életesemény nyelvi megvalósulása a szintén e származék éh , melyben az e-hez a mohó lihegés h-ja kapcsolódik. Ugyanez a h sejlik a szomjúhozomban is.
A szoptatás régebben néha évekig is eltartott, nem csak Fehérlófia esetében, hanem mindközönségesen. Ezért az anya-mama a világ minden sarkában a legfontosabb és legközérthetőbb szavak egyike. Alig akad eurázsiai nyelv, melyben az anya értelmű szó alkotó hangjai közt ne szerepelne az m vagy az n, az a-á, vagy az e kíséretében .
Az anyához hasonlóan világszerte használatos ősszó az apa: aba, abba, papa, ata, atya, tata, dade stb.
Az e szemlátomást gyöke a fönt említetteken kívül az emészt, ehül igéknek is.
A CzF. az ebet is ide sorolja: „Eb am. ev, azaz evő vagyis nagy ehető.” Régi hű barátunk nyilván az ennivaló, az étel miatt csatlakozott eleinkhez.
Szógyökeinkben derengő ősszó emlékek indították Bolyai Jánost arra, hogy a magyarban ősnyelvet keressen .
A gyökök alakot váltva, vagy toldalékolva finomítják-módosítják a jelentést és beláthatatlanul sok tény megjelenítésére, leírására képesek. Közben minden magyar számára érthetőek maradnak, hiszen végső fokon dologlenyomatok. Pl.: csosz-csisz-csász-csusz gyökcsaládunkat és származékait sorra véve szinte látjuk-halljuk a jelentéseket: csoszog, csisz>csiszál, csiszol, csiszolt – pl. drágakő – csiszolat, csiszár, csusz>csuszka – madár – csúszka, csúszik, csúszda, császkál, stb. Megszámolták, hogy szavaink 2/3-a hang és jelenségutánzó.
Nyelvünk roppant régiségére mutat gyökrendje és természetisége . Az innen fakadó bámulatos tömörsége és egyszerűsége. A tömörségre kiváló nyelvtani példa a tárgyas ragozás is: szeretek – szeretem, szeretlek, stb. A mordvinok és obi ugorok ismerik, a balti finnek nem. A tömörség egyúttal egyszerűség is.
Az ős-egyszerűségre utal a nyelvtani nemek hiánya: ugyan miért lenne nemi különbség a Nap csillag és a nap időegység között?
A nyelvtani nemek igen gyakran önkényesnek látszanak . Talán a nő- és férfiuralmi berendezkedések viszálya szülte őket, és az alárendeltség lassan a szófajokra is kiterjedt?
*
Nyelvünk szívélyességéhez tartozik, hogy a legegyszerűbb közlések egyikét, a mutatást természetes önhangzókkal, az e-vel és az a-val kezdtük. Az élettelen tényleg ez, az, de az eleven gomba, áfonya vagy kecske szintén! Ha megkaparjuk a dolgot, mintha nyelvrégészeti lelet körvonala sejlene elénk. Mintha bizonyos létezők mutatására eleink nem találták volna megfelelőnek az a-e-re épülő szavacskákat. Az ő ugyanis nem egyszerűen az élők, hanem kizárólag az ember s mellette Isten, angyal, ördög, tündér mutatására szolgál! Tehát a szellemi lényeket választja el a nem szellemiektől! Vagyis oly lényeges volt ez a különbségtétel, hogy a nyelvünkben is rögzült?
A CzF. szerint az ő „eredetére nézve alig kételkedhetünk, hogy az nem más, mint a mutató a szócska.” Ha így van, akkor miért nincsen az e, ez-nek szellemi párja? Talán azért, mert az e és az ez, a föld körére, az itt-re illetékes, az a és az az a távolira, köztük az égire is, ám oda alsóbb rendbe tartozó nem, csak az ő, az ember léphet be…
Mi következik ebből? Először is az, hogy az „ősmagyar” beszélő önmagát a szellemi lények közé sorolta. Másodszor: az állatokat, növényeket stb. finom vallási-bölcseleti művelettel – és egy kecses nyelvtani mozdulattal – külön választotta önmagától meg az égiektől. Harmadszor ez a nyelvtani tény állítja, hogy nem lehettünk természetimádók, fák, kövek, hegyek, és más bálványok tisztelői. Ha egyáltalán létezett valaha ennyire alacsony szellemi szinten élő ember – Gazdaságkor konzumidiótája, a barbi előtt…
Negyedszer: népmeséink segítő állatai, dalaink ég s föld között járó csodafiú szarvasa, sárkányai, táltos paripái szellemlények, nem állatok. A Márton Szép Ilona című balladánk fejér báránykája magyarán meg is mondja.

S itt is ereszkedik
Egy arany ösvényke
Azon növelkedik
Egy fejér bárányka

Jobb oldalán vala
Cifra fényes napfény
Bal oldalán vala
Cifra fényes holdfény

A homlokán vala
Cifra fényes csillag
S a fejibe vala
Nyolcvan mise gyertya

Meg ne jidj meg ne jidj
Márton szép Ilona
Mert mi hozzád jöttünk
Isten parancsolta

A régészet alapelvei közé tartozik, hogy az embert a kultusz különbözteti meg az előembertől, a kultusz pedig a szellemi fölismerése és tisztelete .
*
Szavaink alak szerint nem rostálhatók szét szófajokra; végződések, névelők s egyéb jelek nem utalnak ilyesmire. A hoz-húz ige, határozó és rag. Továbbá tömérdek szavunk jelent egyszerre igét is, nevet is: ég, ér, fagy, fing, fos, fűz, lak, les, nyom, szív, vész, stb. Az Etimológiai szótár kerek 70 szóról állítja ezt.
„Sőt… az első és második igeszemély is név gyanánt használtatik pl. Eszem-iszom ember. Jönnek a fogdmegek. Bántja a félsz.” (CzF.) Tegyük hozzá: húzd meg, ereszd meg kapcsolatban éltek. Teljesen friss: szakadj meg szatyor, ugyanakkor névszói összetétel is játszhat igei szerepet: köd előttem, köd mögöttem.
*
Mondhatja valaki, hogy az ő nyelvében is léteznek hasonló jelenségek. Örvendünk: az emberiség egy vérből van és hatalmas és szellemi.
 


2015-10-08 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.