A civilizációs vonal kunkora

Amióta bedeszkázták az eget, azóta izmusok korát éljük. Nem csoda, hogy alkotástechnikai sémák terjednek eszmék, tények és logika helyett. Például vannak okos déliek és buta északiak. Harmat Árpád Péter írja a http://tortenelemtanulas.blog.hu/2014/09/20/ oldalon – nyilván – a magyar tanuló ifjúságnak, hogy „… őseink nem ismerték az írásbeliséget, vagyis nem rögzítették eseményeiket, nem dokumentálták vándorlásaikat és nem jegyezték fel életük mozzanatait sem. Ez azt jelenti, hogy csakis olyan írott anyag maradhatott fenn a magyarokról, melyet MÁSOK ÍRTAK rólunk. (…) Ha az 5. és 10. század közti Eurázsia térképét tanulmányozni kezdjük, rájöhetünk arra, hogy egy sajátos civilizációs vonal fedezhető fel a 40-42. szélességi kör mentén, mely kettéválasztja az akkori világ írásbeliséget használó, magas kultúrájú népeit, a tőlük északabbra elhelyezkedő, írásbeliség nélküli, elmaradottabb etnikumoktól.”
Ó, ó! Bizony az említett szélességi körtől északra (!), Mongóliában vésték kőbe türk betűkkel a híres orkhoni föliratokat (VIII. sz.), melyeket a dán VilhelmThomsen fejtett meg 1893-ban kínai betűs átiratok segítségével. Tehát nemcsak a saját türk, hanem a kínai írás is elterjedt a 42. szélességi körtől északra! Mi több, a rúna-írás bölcsője éppen az 50. szélességi körtől északra ringott Gotland szigetén a II. században.
E határon túlról, az oroszországi Kurgán körzetben, az északi szélesség 52. fokán is túl, föltételezett őshazánk vidékén, „magyar gyanús leletek” közelében találtak egy kis bronztáblát öt sornyi rovásírással (VI.-VIII. sz.). Híre és képe 2013-ban bejárta az egész magyar sajtót.
*
A régi magyarok tán nem írtak történelmi műveket tanár-utódaiknak, ám az bizonyos, hogy ismerték a betűvetést. Tanú erre számos kora-középkori lelet, pl. a szarvasi tűtartó, vagy a bodrogbűi fúvóka.
A fúvóka éppenséggel IX. századi, honfoglalás kori kohó-telepen maradt fönn, mert vasat is gyártottak eleink. Jellemző, hogy a fúvókát nem értelmiségiek hagyták ránk, hanem kovácsok, azaz tárkányok, akik közt eszerint nem csak róvók, azaz írók, hanem olvasók is akadtak…
A bizonytalan időben keletkezett, de a fúvókánál jóval korábbi szarvasi tűtartóra meg talán éppen egy varrogató háziasszony rótta a betűket. Vagy egy pásztor, aki az általa faragott tárgyat babájának szánta? A kedves nyilván ismerhette a rovásírás furmányait, máskülönben értelmetlen lett volna az ajándék gondos és hosszadalmas karcolgatása.
Vékony Gábor régész olvasatában a következőképpen hangzik a fölirat: „Üngür démon ellen ím a vas; tű szúródjon a démonba, tű, tű, szúrj, bökj, varrj (el)! (ki) szétfejtesz, egybeöltesz. …Üngür, ne egyen (meg engem), űzd, emészd (el) őt én Istenem!”
Vásáry István történészünk szerint „Kétségtelen, hogy az ún. nagyszentmiklósi aranykincs feliratai és a szarvasi felirat egy ábécével készült, amely tehát a késő avar népesség írásának tekinthető.” A helyes megfejtést hagyjuk a szakemberekre, maradjunk a „civilizációs vonal” fölötti népek írástudásánál.
Bálint Csanád régész szerint a nagyszentmiklósi tárgyak legidősebb darabja VII. század közepén, a legkésőbbi a VIII. század végén készült. Tehát a kincs legkorábban a hétszázas évek végén, vagyis a későavar- korban került a földbe.
László Gyula kettős honfoglalás fölismerésének hozadéka volt a 670 körül betelepült ún. „késő avarok”, „onogurok” magyar voltának megállapítása. Ez megfelel a Képes Krónika, Kézai Krónikája és Akadémiánk könyvtárában egy évszázadon át zár alatt tartott török nyelvű krónika, a Tárih-i Üngürüsz adatainak.
A IX. sz. derekáról, tehát Árpádék bejövetele előttről való az Olajos Teréz fölkutatta későavar határnév: marcha uengeriorum. Erre, az onugur szóra épül a Nyugaton használatos „ungarn, hungarus” nevünk. A kitűnő szegedi professzor asszony még számos honfoglalás előtti avar-magyar emléket tárt föl!
Tudtak írni azok az asszonyok is, akik a Nikolsburgi ábécéből is ismert tprus, ’tapar/szabir ős’ jelet és más rovásbetűk százait szőtték-varrták párnahuzatokra, kendőkre, terítőkre, miegyebekre.
Hanem, ha ők behatoltak a betűvetés titkaiba, akkor ezt a maguk örömére tették, vagy az utókorra sandítottak: lesznek majd, akik elolvassák, mi több, fontosnak tartják jeleiket?
*
Az eddigi leletek legnagyobb tanulsága, hogy az írás-olvasás ismerete már a VII. századi honfoglalás magyarjainak igen széles körében elterjedt. Népi tudás volt és nem valamely különleges csoport, netán a sámánok, vagyis a papi osztály kiváltsága. Akadt író-olvasó a köznépben, pásztorok és asszonyok között is, csak úgy, mint az aranykanállal lakomázók asztalánál.
A középkorból származó rovásemlékeink mind az említett „civilizációs vonal” fölötti nép/népek írástudásának bizonyítékai, hiszen eleink az andronovói kultúrkörben éltek. Ez pedig nagyjából az 55. szélességi kör fölött húzódotta Dél-Urál és az Altáj között, tehát messze a bűvös 40-42-es határvonal fölött!
*
A rovásírás sokáig a magyar kultúra része maradt. A vargyasi szenteltvíztartó fölirata: Mihály Isten szentje ugyan XI. századi, de léte föltételezi olvasóközönségét, vagyis a hívek rovásírás-ismeretét. A számadó, a kocsmáros is fölrótta a legelőre hajtott juhok, a kiürített boroskupák számát, ahogy a kántor is tette, midőn a templomban őrzött pálca négy oldalára véste a naptárt az ünnepekkel. Nem magának, hanem olvasóinak, a híveknek. Sajnálatos módon a reformáció idején ezek a népi naptárak jobbára szemétre kerültek, az elhagyott pápista ünnepekkel együtt.
Szentkatolnai Bálint Gábor az Akadémiának ajándékozta híres rovásbot-gyűjteményét…
Rákosi és Kádár alatt a rovásírás kitiltatott a közműveltségből, sőt, soviniszta bélyeget kapott. Sutyiban a mai napig legénykedik ez a vélemény. Ha letűnt volna, akkor a rovástudás a jövendő nyelvészek, történelem- és magyartanárok alapképzettségéhez tartozna.
*
Gyerekkoromban a régi decsi öregek még pontosan számon tartották, hogy ki, milyen ágon és hányad fokon kicsodája valakinek. Pedig akkor már léteztek anyakönyvek. A sok százezer dalt, mesét, mondát meg minek írták volna le? A rege, a mese, ének, csak addig él, amíg szájról-szájra jár.
Platón Phaidroszából tudjuk, hogy amikor Thot isten a fáraónak jelentette, hogy föltalálta az írást, az „emlékezet és a tudomány varázseszközét”, isten-kollégája azonnal lehűtötte lelkesedését: „Épp az ellenkezőjét mondtad annak, mint ami a valódi hatása. Mert épp a feledést fogod oltani azok lelkébe, akik megtanulják, mert nem gyakorolják emlékezőtehetségüket – kívülről, idegen jelek segítségével, és nem belülről, a maguk erejéből fognak emlékezni. Tehát nem az emlékezésnek, hanem az emlékeztetésnek a varázsszerét találtad csak fel. S a tudásnak is csak a látszatát, nem pedig valóságát nyújtod tanítványaidnak, akik csak látszólag lesznek bölcsek.”

 


2016-06-27 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.