Szavaink aranyágya…

Némelyek a szemére vetik a XIX. század első felében dolgozott nyelvészeinknek, hogy elhanyagolták a mondattant, holott a mai, korszerű nyelvészetnek az a kulcsterülete. Igazuk is van, különösen, ha átengedjük nekik a „korszerű” meghatározását. Ha nem, akkor is megnézhetjük magunkat.
Föl a fejjel, érdemes!
Már csak azért is, mert a magyar szó és mondattan két egytestvér, két dalia. Vagy miként Arany írta vala: „Vadat űzni feljövének/Hős fiai szép Enéhnek:/Hunor s Magor, két dalia,/Két egytestvér, Ménrót fia.” Egy vadat űznek és testvérpárt szeretnek.
A magyar szavak és mondatok természete szinte tükörképe egymásnak.
Mindkettő szabir, vagy mondjuk inkább a szabir szab gyökét használva: szabad. Szóalkotásunkat nem korlátozzák lelketlen nyelvtani nemek, s mondatszerkesztésünket sem nyűgözik gépies szabályok, melyek szerint az állítmánynak csakis itt a helye, a jelzőnek ott, az alanynak amott. A mondatrészek beosztásuk által nem kapnak rangot, hogy én előre, a többi meg hátra, hanem a gondolat, egyedül a gondolat, a beszélő szándéka, a mondanivaló dönti el, hogy minek hol a helye. A részeket úgy helyezzük el, ahogy mondandónk kívánja.
Helyesebben az ember mondanivalója. Tehát a mondat ura nem holmi szabály, hanem a gondolat, a szóló gondolata. Ez a mondatban magában nyilvánul meg, éppen ezért a mondat is eszerint alakul. A hosszadalmas mondatoknak több alkatrészük van: alany, tárgy, határozó, jelző, s persze állítmány is akad köztük, ám ezek sorrendje váltogatható, ám sosem valamely érdektelen, éppen ezért hideg nyelvtani elem vagyszabály füttyszavára, hanem a lényeg szerint.
Mi a lényeg?
A szóban, tudjuk, ha akarjuk, a gyök. Az a szótag, ami általában a szó elején áll, s hozzá kapcsolódnak a toldalékok, melyek a gyökben rejlő mondanivaló kifejeződését serkentik és árnyalják. Tehát az egész szó a gyök szolgálatában áll: szerelmes, csodálkozik, rettenetes stb. Innen szóejtésünk ereszkedő lejtése. Kivétel persze akad, mégpedig egy sajátos magyar kivétel, latinosan szólva egy hungaricum, ami európai nyelvtársaink zöméből hiányzik. Ez pedig az igekötő. Szentkatolnai Bálint Gábor pontosabb, ezért helyesebb szavával az igeirányító, ami szavunkat, immár tudható: igénket, egy másik, alapjelentésével ellentétes tartományba viszi. Éppenséggel nem köti, nem rögzíti, hanem megmozdítja, küldi. Például a lényege szerint helyben maradást is jelentő igéinket megmozgatja. Például: átáll, kiül, elül, beül. Van, amikor benső mozgásra serkenti: nekiül. Vagy fölül valami csalafintaságnak. Ilyenkor átveszi a hangsúlyt is, hiszen a szó tartalma, a mondanivaló, gyökeresen megváltozott.
A magyar mondat nem követi a sokfelé gyakori, unalmas szövegben nálunk sem ritka alany, állítmány, tárgy, határozó mintát. Ottó ütött öt legyet a moziban. Mi ezt az öt szót tetszőlegesen cserélgethetjük, persze nem következmények nélkül. A példában a hangsúly most Ottóé. De ha a moziban névelős határozóval kezdünk, akkor az kapja a nyomatékot. Ha az öt legyet akarjuk kiemelni, akkor azt tesszük előre.
A magyarban gyakori az egyszavas mondat, ugyanis a beszélőt nem szorongatják alaki előírások. Példa:
– Jön? – kérdezte a halál.
– Megyek, – felelt Urunk Jézus Krisztus.

 

 


2017-08-01 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.