Világfasírt

A Világfasírt a Mi a helyzet? problémáinak továbbgondolása. Mondhatnánk úgy is, hogy mi a helyzet a világfasírtban? Gazdaságkorban, melynek társadalma a Dolgokat uralja, s a Dolgokhoz igazodik az élet. Mi a helyzet a nagy kísérletben, mely Gazdaság­kor kibomlása óta folyik velünk? Folytatják velünk azok, akik hatalmasoknak képzelik magukat, mert bank-, multicég-, állam- és maffiavezérségükben elfeledték, hogy épp­oly nyulak, akár a közbarbik, a csavargók, a hippik és egyéb versenyzők. A kísérletvezető maga a Másik. A sötét angyal, aki Fényhordozónak is mondja magát, s akivel folyamatosan kötődik a világtörténelmi szerződés, melynek értelmében megnyílik előttünk a Hénokh-korabeli angyallázadás óta példátlan fejlődés: a társadalmi, a gazdasági-tudományos-technikai, valamint a morális-egyéni "forradalmak" révén. Cserébe nem kell mást adnunk, mint az üdvös­ségünket, szellemi kapcsolatainkat és törekvéseinket - no meg a Földet.
A Világfasírt esszéiben Czakó Gábor - a maga ironikus, derűsen élénk stílusában - mélyebben elemzi a föntebb jelzett és részben az előző könyveiben is föltett kérdéseket korunk működése kapcsán. Eredeti nézőpontjának szintézisét ajánlja a könyv gondos jegyzetanyaga, midőn rámutat A Teremtő mosolya és a Mi a helyzet? c. művek gondolatainak összefüggéseire.

Tartalom

Benső kilátó - diszko
Léptek a szélben - mitosz
A verseny és a kék lepkeszárny - verseny
Forradalmak kora - forradal
Világfasírt - fasirt
A szóda - hazugsag
A kopasz lány - ordit
Ateista - ateista
Mefisztó utca 24. mefiszt2
A kommunikációról - kommuni2.
Egy kulcsszó - avagy a szekularizáció semlegessége - semleges
A háború korfejleményei - haboruk
Liberális a fagyöngy - rlib
Kaligulácska - grafiti
Penitencia - penitenc
Demokrácia és bukfenc - ellentet
A misera plebs és a remény - magasabb
Na és? - mefinaes
Képzelt interjú Magyarország miniszterelnökével - mineln
A kupilobby és a cenzúra - kupi
Magyar Szemle - maszem
Március, idus - satjti
Harang, szól - halottak
A világhegy - Hamvasról, a Patmoszról - hamvas
Szent Magyarország - maria
Egy pár szó nyelvünk bölcsességéről - magyarul
Dodó Üdvözítője - udvozito
A harmadik út és a cinke - harmadik
Humusz és harmat - vitkonz
Lét és létminimum - letegyh
Sátánmentes övezet - satan
Zakeus - zakeus

 

Benső kilátó

A kíváncsi megkeresi azt a kilátópontot, ahonnan érdeklődése tárgya a legélesebben szemlélhető. Akit, tegyük föl, az európai 14. század érdekel, annak leghelyesebb templomba mennie. Be­ülni egy gótikus istenházába: a dijoni Notre Dame katedrálisba, vagy az öles derekú hársak közt hűsölő velemi temp­lomba és vé­gigimádni ott rorátét, litániát, püspöki nagymisét, bérmálást, vecsernyét, nagyszombati virrasztást. Tanulmányozni a vízköpő szörnyeket, a freskókon, a napút szerint fölra­gyogó-elhomályosuló üvegablakokon viaskodó Szent Györgyöt, Mihály ar­kangyalt, Szent László királyt, mint mérkőznek sárkánnyal, ördögfajzatokkal, sötétség­fia kunnal. Az ógörög világ leginkább a színházban tárul elénk, a napfényes márvány karéj­ban, melyre alkonyatkor úgy tenyerelnek a pineák nyúlánk árny ujjai, mintha az idő keze simogatná a tájat. A görög színház agora is volt, küzdőtere élő és halott vargáknak meg isteneknek és királyoknak, mítosznak és realitásnak: mert van-e erősebb realitás a mí­tosznál? Hol mélyebb élet, mint a mítosz és a köznapi lét egységében?
Magas kilátópont általában a konyha. Persze nem elég végigenni mondjuk egy kínai vendéglő étlapját. A beavatottak tudják, hogy jobb helyeken három figura van: kí­nai szakács főz kínainak, kínai szakács főz európainak, európai szakács főz európainak - kínai recept után. És még nem vagyunk Kínában, Pekingben vagy Szecsuánban - mintha Dániából ugranánk Szicíliába! - s itt csípősebb a zeller, ott lágyabb, itt békalencsén hízott meg a kacsa, amott kölesen, a víz íze pedig - ajaj! Mégis, talán ennyiből is legalább sejthető ennek a rafinált, gazdag és mély kultúrának az árnyaltsága. Praktikum és anyagtisztelet, szellem és hagyomány, bőség és tudás. Aki kóstolt Beregben káposztás paszulyt füstölt csülök­kel, az előtt föllebbent legalább egy fátyol a magyar szegénység mohó, önpusztító természeté­ről. Halászlét enni szegediesen, majd tokaji, győri, bajai módon annyi, mint bejárni az orszá­got. Végighallgatni egy szentesi halfőző vitáját egy fajszival? Bepillantást nyerni a ku­ruc-labanc kérdés lényegébe. A kínai és a magyar konyha egyaránt arisztokratikus: íny kell hozzá, ami érti és értékeli a nyersanyagok, különösképpen a fűszerek ritmusát és harmóniáját.
Hamburger,  hót-dog, csirkés szendvics kólával? Salátabár? Pontos látlelet Gaz­daságkor materialista és demokratikus civilizációjáról. Azonos, szolid minőség Alasz­kától Moszkván át Japánig. Az íz, a higiéné, a mennyiség, a buborékok pezsgése és sta­tisztikai eloszlása oly korrekt, akár az általános és titkos választójog a többpártrendszer­ben. Méghogy a főzés az anyag átszellemítése, az étkezés kultikus áldozat: Isten földi hajlékának építése volna? Kenyérrel és borral Krisztus örök életet jelentő testét és vérét vehetnénk magunkhoz, vagy ugyanazt az iste­nek barackjával, mint tette azt Kínában Szun vu kung, vagy Amerikában a kukorica­tészta-istenemberkék fogyasztásával a ma­ják? Nem tilos így gondolni, csupán, hm, ne­vetséges.
Ajánlhatná valaki, hogy korunk lelkét a tőzsdén figyeljük meg, ahol a nyakkendős, dezodor felhőben röpködő alkusz-angyalok a külső jelek szerint magasabb misztérium részesei. Végtére az anyagok-áruk ígérvény-párlatával kereskednek, az adott szó szentségét igazolják má­sodpercről másodpercre, a jogrend szilárdságát, és a fényes tényt, hogy a kor vére a pénz, amely az árukat e lüktető helyre szívja s pumpálja szerte a vi­lágba. Szóval a tőzsde volna a kor szíve?
Én mégis inkább a diszkót javaslom kilátópontul. Ez a tőzsdével ellentétben mindenki számára nyitott hely, tehát ide valamennyien beléphetünk, vagyis éppoly de­mokratikus, mint egy gyorsétterem.
Nem tudom, ki töltött már el - legalább - néhány percet egy diszkóban. Aki nem, az föltétlenül pótolja mulasztását, mert e tapasztalat manapság nélkülözhetetlen. Méginkább a holnap megértése szempontjából. A jövő ugyanis a diszkóban, mint a ne­velés legáltalánosabb központjában készül. Itt alakul, formálódik a holnap művésze, munkása, politikusa, választópolgára, hazafija és kozmopolitája. Már messziről, mondjuk a folyó innenső partjáról észlelhetjük, hogy igen, ott túl, a napközben oly barátságos tiszaparti fürdőhe­lyen most megszilárdul a sarokpont, összesűrűsödik a kor lelke. Aki nem először hall zenét, az még a hídon sem haladt át, máris tudhatja, hogy ami ezen a "zenés-táncos szórakozó­helyen" szól, az alig hasonlít a zenére, inkább az orgazmus pillanatának lükte­tését idézi föl valamennyi szám, ha szabad így nevezni őket. Ugyanaz a szimmetrikus ritmus dü­bögi át az összeset. A dob, a basszusgitár és a bőgő mögött a többi hangszer és az ének egyként és teljesen alárendelt. Amikor megérkezünk a helyszínre, kiderül, hogy egymás­tól pár lépésnyi távolságra, öt fészerben, öt betonplaccon üzemel öt hanggyár. Egyik a másikat fölöttébb zavarná, ha zenéről volna szó. Öt szám, öt zenekar egy fél focipályán őrület volna, ha. Belépve valamelyik  négyszögbe, ahová a hangszórók hullámcsóváját irányozták a tervezők, gyanúnk végleg bebizonyosodik. Varjúkárogásnyi szó sincsen a zenéről. Ami a gépekből árad, az hajszálra olyan demokratikus, mint a hamburger, a hot dog vagy a gyülekezési jog. Érteni nem kell a szöveget, ha van egyáltalán, nem is lehet, főképpen nem az ötöt egyszerre. Fölösleges a kifinomult, arisztokratikus ízlés, a hallás, és egyáltalán bármilyen cenzus - a beugrón kívül. Az erősítőkből zuhogót nem füllel kell befogadni. Sőt, fül nem is igényeltetik hozzá. Kísérletileg igazolható, hogy a diszkó a született süketekre alig hat kevésbé, mint a hallókra. A hangvihar gyorsan meggyőz er­ről. A célpont a fül helyett a zsigerek. Egy-két perc múlva máris remeg a gyomrunk, mellhártyánk, a szívünk, a májunk. A száz decibel fölötti harsogásban, az ezer wattok hullámörvényében az énekesnő legvércsébb sikolytása pukkanó, gyönge tajték. A fül? Aligha áll gyöngébb próbát a szemnél, melybe négy felől csapnak éles vallatófények. Talán korábban nyilallik a többi szervünknél. De berezonál, megszakadni készül és fáj, fáj, akár az élet. Elfog az érzés: az a jó, ami rossz. Mintha szerelmesek volnánk abba a meztelenfenekű lányba, akinek tőlünk jobbra sajog. Hajának olcsó, bolti vörösére le-lesújt a mennyezeten tébolygó UV-lámpa fénye. Magányosan ropja szegényke a nevet­sé­gesen magas parafa talpú cipőjében. Egy álltó helyben vonaglik; jól teszi, mert bizonyára fölbukna, ha forognia, vagy szökdécselnie kellene, mint a divatjamúltakban - a táncokban. De szerencsére nem kell, a diszkónál a "tánc" szempontjából sincsen legdemokratikusabb hely, maga a posztmodern tökély: nem kizáró ok a faláb, a bükkfagatya. Elég jelen lenni, mint művésznek a műcsarnokban, máris lehet fájni és kacagni a fáj­dalmon. Sikítani, csápolni, hujjogatni is szabad, sírni, vagy akár elhasalni, ha úgy esik jobban a rossz. Elterülni, például a sukkfejű skinhed lába előtt, aki ostoba közönyös­séggel teker­geti csípőjét a hangrobbanások viharában.
Nem tudni Istenről, mégis Őt kísértve imbolyogni. A Semmi peremén? A szerelemben?
A szerelem az érzések vihara. Az érzések vihara pedig akár szerelem is lehet. A vihar előállítható. Lenin után szabadon: a barbiszerelem = demokrácia + villamosítás. Szinte mindegy, hogy a zsongás kitől ered, mitől, lényeg, hogy van és a megszólalásig ha­sonlít. Ha az ember belemerül, ha hagyja magát, ha elringatja magát szépen, a nóta bíztatására, akkor majdnem olyan. Hamisítatlan kvázi és ebben is oly tökéletesen korszerű mint a pornó, az akciófilm vagy a velük egyívású posztmodern szöveg-regény.  Bensőnk háborgását vétek volna leállítani, ezért nem szokás a szünet, mert nem szokás a fölkérés, a helyrekísérés meg a többi, holt időre való avatagság sem. Csevegés, ne adj' Isten, udvarlás? Ebben az őrült zajban? A diszkó ismét tapintatos és demokratikus: gü­gye? jó fej? lúd? bárgyú? szellemes? mind összemosatik. No és remekül lehet közben cigizni, füvet szívni, inni sört, kólát, kólában oldott tablettát. A szerek ismét demokrati­kusak, hiszen Dolgok. Róluk értékítélet nem alkotható. És a szerelem, vagy az ahhoz ha­sonló, amit koholnak, megint az egyenlőség jegyében áll. Nem igazodik elméhez, szív­hez, ízléshez vagy más kitüntető mozzanatokhoz, mint a lejárt költészet és muzsika, mivel az összes emberekben, szentek­ben, édesanyákban, esettekben egyaránt közös alhasi zsigerekben gerjed az elekt­romos hullámok szakszerűen kiszámított ütemére. A Szentivánéji álom receptjét követik a tízperces szerelmek: ki-ki azért lobban lángra, akit először megpillant bájitalos bódu­latában. Idő kérdése, hogy a magányosan fájdoklókban mikor bozsdul föl olyasféle zsigeri izgalom, amilyent a szerelem szokott kelteni, és máris lehet szaladni, egyesülni a bokor mögött, a kocsiban, a vécében.
Honnan jön a diszkó zaja?
Természetesen belülről.

Léptek a szélben
- A mítoszember -

1.
A mítosz terét Isten járja át. Újhold, csillagos, téli éjszaka: az egész világegyetemből ér­kezik az egyenletes, nyugodt fény, amely áthatja a táj valamennyi porcikáját. Teleissza magát ízekkel, emlékekkel, majd tovasugárzódik új, szomjas dimenziókba. Mintha az igazság fénye volna. A hóborította kertben a fáknak, a kútnak, a kerti kőasztalnak nin­csen árnyéka. A törzs, a káva, az asztallap tömege a régi, de a súlya! Mintha valamen­nyien lebegnének, mintha az imént úsztak volna oda, ahol éppen tétováznak, latolgat­ják, merre múlhatnának el innen. A szederlugas ifjú még. Sötéten elvörösödik, amikor illetlen nesszel elejti nedves hókucsmáját.
A mítosz tere Isten lábnyoma, a valóságos tér. Itt zajlanak az igazi események, melyeknek tényleges tétjük van. Üdv, boldogság, katharzis, kárhozat, bukás. Buddha kezében, melyből a Majomkirály nem bír kiugrani, hiába hányja motollaként egyenként tizennyolcezer mérföldes felhőbukfenceit. Az Égigérő Fán, hol a kiskondás megküzd a sárkánnyal Tündér Ilonáért, Laernában, ahol Heraklész megöli a Hydrát, Emmausban, ahol az elcsatangolt tanítványok fölismerik az Urat az eucharisztiában és a calcuttai ut­cán, ahol Teréz anya szedi össze a haldoklókat, meg a családi asztalnál, a munkában, bárhol - Isten két képmásának találkozóhelyén. De ne fussunk ennyire előre.
A mítosz Istennek és az embernek a közös története. Ez a történet és ez a közös­ség az istenség számára is roppant fontos. A maja-kicse indiánok szent könyve, a Popol Vuh szerint egyenesen nélkülözhetetlen. Ott Egylábú Villanás és Tollaskígyó közösen kérte a Nap Főpapját és az Alakítót: "Együtt kell munkálkodnotok, és meg kell találno­tok a módját, hogy a teremtendő és megalkotandó ember tápláljon és fenntartson min­ket, kiáltson hozzánk és megemlékezzék rólunk." (Boglár Lajos és Kuczka Péter fordí­tása.)
A mítosz nem oktat, nem magyaráz. Érvelés és bizonyítás helyett képeket mutat, ben­nük a teljességet. Mindig kozmikus, mindig totális, mindig végtelen. És leplezetlen, bár sokan vannak, akik nézik, mégsem látják.... Az Írás azt mondja, hogy a Paradicsom­ban Ádám és Éva mezítelenül jártak. Nyilván nem azért, mert nudisták lettek volna, ha­nem azért, mert bűntelenek voltak. Mit lepleztek volna? Ruhátlanságuk értelme benső. An­nyit tesz, hogy abszolút szabadok voltak, vagyis az Igazságban éltek, bűn nélkül, te­hát nyugodtan viselhették lényüket födetlenül, kitárva. Hol van ettől a szabadság-álla­pottól a Krisztus utáni második évezred végének szabadság ideája és állapota? Látszó­lag épp egy köpésnyire - az emnacipálódott bűn szemérmetlenségébe vetett bizalom­ban.

2.
A görög, az indiai, a kínai, indián és más mitológiák hősei, a népmesék táltos-alakjai mivoltukkal jelzik a mítosz lényegét. Ők általában félistenek, már fogantatásukban ta­lálkozott és egyesült az emberi és az isteni. Fehérlófia, Vejnemöjnen, Ráma, az indián Jaguárszarvas. A mítosz terében elégett halandókból pedig istenek lesznek, a csillagos ég alakjai, a két világ határának őrei. Tehát a mítosz tere nem egészen Istené és nem egészen az emberé. Mesgye. Az Ég és a Föld határvidéke, ahol menny és föld összeér, ahova a két világ lakosai bejáratosak. Út, melyen Gilgames keresi a haláltól való meg­szabadulás titkát. Az édes-, az életvízű tenger. Mamréban a nagy terebintfa árnyéka, ahol az Úr kenyeret evett, vajat, tejet és borjúhúst Ábrahám vendégeként. A szövetséget megerősítő lakoma, melyen az Úr megígérte Irzaelt. A vénasszony Sára pedig kinevette az Urat, sőt, le is tagadta, hogy kinevette volna. És huszonnégy órán belül Szodoma és Gomorra: a bűn kettős fővárosa, ahol nincsen tíz igaz ember. Csak öntelt szodomiták, homoszexuális perverzitásuk vakságában. Mert vakok voltak már előbb is, mielőtt az általuk megerőszakolni akart "két férfi", a két "friss hús", a két angyal el nem vette a szemük világát. Lót jövendő vejei is vakok voltak, nem látták, nem hitték, hogy ez a bűnös, szellemtől elszakadt, a perverzitás túlingerelt mámorába zuhanó lét fönttarthatatlan, ezért elviselhetetlen. A  testiségben, a materializmusban elmerült, vagyis az Istentől menekülő élet távolodtában a lét gömbjét megkerülve érkezik a mítosz-mesgyére: Is­tennek magának kell intézkednie.
Szent Miklós bizonyára Istennel járt myrai püspök korában, de ugyan­csak Istennel jár a Mikulás a fehér vattaszakállával, pocakjával, piros köpönyegében, hatalmas és kifogyhatatlan puttonyával, abban a körben, ahová álmodni és vágyakozni érdemes, ami az életet az állati és a démoni fölé emeli. Él a remény, hogy eljuthatunk még a valósá­gos térbe, a valóságos időbe: Isten terébe és idejébe. A realitásba. A remény lényege pedig ez: a szakrális kor, vagyis a mítosz ideje nem zárult le mindörökre, sőt, ez az idő mint a valóságos és érdemleges idő az ember számára a történelem valamennyi pillana­tában megnyitható és átélhető.
Ádám és Éva a realitásban járt és élt a Paradicsomban, az Ég és a Föld egységé­ben. Ott él a gyermek is, aki várja a Húsvéti Nyuszit és a Mikulást és Jézuskát a csen-get­tyűző angyalaival, és képzeletében együtt él, nyugszik velük. Ez a Jézuska persze nem az a Jézuska, pontosabban nem egészen a Szentháromság Egyisten Második Sze­mélye, mert a Mikulás sem a myrai püspök. Mégis. A szent határvidék alakjai ők, akik sem itteniek, sem ottaniak - Isten elemberesedett nyomai. Nincsen bennük semmi ha­misság, hiába körülöttük a számtalan suta, nagypapás füllentés. Akit nem engednek hinni bennük, azt pontosan a realitásba vezető útról szorítják le, és a talmi hazugságok rendszerébe kényszerítik: a költészettelenségbe, a brutális érdekbe, a boldogtalanságba. Megfosztva az egyetemes, a teljes látás kifejlesztésétől.

3.
A szakrális kor embere számára az Istennel-járás természetes volt, az volt a természetes, mert a mítosz nem mese volt, hanem maga a lét, a normalitás. Hétköznap. Bármelyik perc. Nyugodt és biztos tudomás arról, hogy a legközönségesebb cselekedet is szerves kapcsolatban áll a mennyel. A létezők közötti hierarchia nem a fizikai tapasztalat leképeződése - természetes, hogy a szellemiek magasabban állnak a dolgoknál. Ám azok, mármint az utóbbiak is roppant megbecsülésben részesülnek, hisz a legapróbb tettek is megrezgetik a mindenség hálóját, és az ég igényt tart erre a kapcsolatra, amint azt Tollaskígyótól és Egylábú Villanástól tudjuk. Ezt a hallatlanul tömény és tökéletes létezést érzékelte Várkonyi Nándor mítosz-definíciója sűrített történelemnek. A régmúltból ránk maradt mítikus elbeszélések sok­szor töredékességükben, pár mondatos terjedelmükben is kozmikus világkrónikák. E totalitás jól mutatja a lét korabeli egységét: a mítosz volt az egyesítő keret, a tér és az idő, benne tenyészett a társadalom, az élet, a filozófia is, ha lett volna, és a vallás, a tudomány, a művészet az irodalommal - ha elkülönültek volna. Nem Isten tehénkedett az irodalomra, hanem a lét s benne az élet arányai törekedtek hozzá.
A Biblia Paradicsomkertnek, Édennek nevezi azt a helyet, ahol az Ádám-Éva korszakban Istennel jártunk. Éppen az Úr volt az, aki különös figyelemmel alkotta meg a kertet. Ő maga ültette a fákat, intézte a vizek folyását, gondoskodott aranyról, drága­kövekről -  és maga is szívesen időzött ott. A bűnbeesés után Ádámék "meghallották az Úristen lépteit, aki a nappali szellőben a kertben járkált." Erről a korról maradt fönn a legkevesebb adat. Bizonyára azért, mert még nem létezett a történelem. Másszóval: az említett egyetlen egy esetet leszámítva nem történtek olyasféle disznóságok, melyeket megörökítésre érdemesnek, vagyis történelemnek minősíthetett volna az utókor.
A vallási korban még élnek paradicsomi mítosz-emberek, akik Istennel járnak, akiknek nincsen szükségük vallásra, rítusra, akiknek még természetes a lét és az élet, a gondolat a szó és a tett, föld és ég egysége. A mítoszra a vallási korban rítusok emlékez­tetnek. Egyre több és több lassan hűlő szokás, kiürülő szabály, amint távolodunk az édeni kortól, ahogy fogynak a  mítoszban élők. Tegyük hozzá: amint rejtőzni kénysze­rülnek mind  mélyebb és mélyebb társadalmi rétegbe: papból költőbe, költőből csavar­góba.
A rítusok egy részét már a vallásos ember sem érti igazán, elfeledte, hogy a rítu­sokon keresztül könnyebben juthat el az Istennel közös létbe. Ezért szokás "reformálni a vallásokat", ami rendszerint az "alapokhoz való visszatérés" jelszavával könnyíteni igyekszik az előírásokat, elhagyni a "kiürült" szertartásokat, "hozzáigazítani a vallást a modern élet ritmusához és igényeihez". Egyre tudatlanabbul a mítosz mibenléte felől és nem véve tudomást a mefisztói fordulatról, nevezetesen, hogy modern élet, mármint a mai, a gazdaságkori, a fordított áldozat jegyében él. Nem akar tudni arról, hogy a rítus mélyén a mítosz izzana. A rítus, a kultusz lényege pedig az áldozat, központjában a szakrális evés-ivás mozzanatával. Ez mutat az ember-isteni kapcsolatra, a mítoszban-létre, ahol az ember Istenből élt: az Úr által ültetett kert gyümölcseiből. Verejték nélkül, munka nélkül, közvetlenül az áldásból. Pontosan ez történik az eucharisztiában, melyben Isten valóságos testét és valóságos vérét veszik magukhoz az áldozók. Közvetelenül részesülnek az áldásból. Némely teológusok szerint a felekezetek közti különbség egyenesen arányos az összehasonlított vallások úrvacsora-fölfogásával. Hozzátehetjük: a mítoszban-léttől való távolságunk is ezzel arányos.
A szakrális evés-ivásról ugyanazt tudják az összes mitológiai hagyományok és vallások. Gilgames az élet vizének a mélyéről hozza föl azt a növényt, amely Enkidu ajkát érintve föltámasztaná a halott barátot és aki enne belőle, az örök életet nyerne. A kínai Szun vu kung betör az égbe és fölfalja a halhatatlanságot adó barackot. Bünte­tése letöltése után védelmeznie kell a szent barátot, aki Nyugatra utazik a Szent Köny­vekért.  Ganymedészt a szépségéért vitte az Olymposzra Zeusz. Vagyis egy közös isteni és emberi vonásért. A halhatatlan főisten, akinek elvileg nincsen anyagcseréje, éppen a pohárnoksággal bízza meg a fiút.  A vallás embere - Fokföldtől Japánig és Afrikától A-laszkáig és Sumértól a mai napig - áldást kér az ételre, amit eszik.  Hamvas Béla szerint ez az egyik legdöntőbb különbség ember és állat között. Az étkezés ugyanis semmilyen körülmények között nem lehet profán cselekedet. Ha rangját veszti, az ember száll vele alá...
Példák sokaságát találhatjuk Levi-Straussnál, Frazernél, Várkonyi Nándornál, Eliadénál, Kerényinél, Boasnál. Hogy csak egyetlen témakörre utaljunk: vallás embere az évkörben megfelelően elhelyezett ünnepeivel is törekszik emlékezni az Istennel való életre. Az ünnepekhez kapcsolódó szertartásaival, a napszakhoz kötött rítusokkal és imákkal mozgatja az időt, illetve tevékeny részt vállal a múlatásában; a Fidzsi-szigetek varázslója reggelente fölkelti a Napot, Európában elégetik a tél szalmaszobrát, Húsvét­kor átfordítják a Napot, újjászülik a világot, a tojás egyszerre a termékenység jele és a teremtésé. Krisztusnak, a földi útján igazi mítoszembernek a halála és föltámadása semmilyen más időpontban nem történhetett volna. A vallási ember tudja, hogy fognia kell az időt, mert ha az kicsúszik a kezéből, akkor az idő elveszíti természetes, az élethez iga­zodó ritmusát. Ha megszökik, rögtön megbolondul, mert csak az ember létkörében van értelme: Isten számára nincsen idő. A bolond idő fölgyorsul és a Dolgok szolgálatába szegődik.
A vallás embere amennyire szeretné, ugyanannyira fél elhinni, hogy ő Istennel járhat. Holott Jézus, a legigazibb mítoszember nem vallásra tanította, hanem életre: nézzétek, így kell élni az Atyában, és érteni fogod azt, ami meghaladja a tudásodat, meggyógyulsz a betegségedből és örök életre teszel szert, mint Ádámék nemzedéke. Mintha nem rabolta volna az örök élet növényét Gilgamestől a kígyó és ehetnél belőle.

4.
A Másik is tudja, hogy Isten nélkül lehetetlen élni, sőt, ő tudja leginkább! - ennekokából a mefisztói alku után közkeletűvé válik az a tévedés, miszerint a fizikai észlelés körébe tartozó jelenségek "jobban léteznek" a szellemieknél. Mi több, valójában csakis ezek léteznek. Amit szelleminek szokás nevezni, az vagy nincs, vagy lényegében valamilyen "anyag", hisz - állítólag - annak a megnyilvánulása. Nem meglepő, hogy ezek után alacsony szellemek foglalják el az Úr helyét a gazdaságkori fogyasztók tudatában. A leggyakrabban ezek közönséges tárgyak - a spanyol Leon Alt-mayer és mások kutatásaiból tudjuk, hogy az úntig ismert státusszimbólumokon - gép­kocsik, tévék, villák, nyaralások stb. - kívül akár kutyatápszerek is képesek egy Barbi életcéljává transzcendentálódni. Mondani sem kell, hogy egy ötven milliós autó és egy százforintos műcsont metafizikai státusa azonos. Altmayerék megfigyelték, hogy éle­sebb konfliktusok hatására, de még jóval az ún. szükséghelyzeten innen, a Barbik - szinte a vallási kor szentjeinek és a lovagjainak gesztusaival - épp hogy csak nem a haza vagy Jézus szent nevével ajkukon - képesek a becsületüket, sőt életüket kockáztatni egy tornacipőért vagy egy mixergépért. Martin Shubik amerikai pszichológus 1971-óta rendez dollár-árveréseket. Egy dolláros bankóra lehet licitálni. Azzal a megszorítással, hogy az utolsó előtti licitáló is fizet. Nos, sok ezer kísérlet zajlott azóta óriási érdeklődés mellett. Ha tíz főnél népesebb csoportok versenyeznek, akkor minden alkalommal átlépik az egy dolláros határt. Gyakran húsz dollárt is megadnak egyért. Az átlaglicit három negyven...
A gazdaságkori mítosz, a ránéztében jobbnak mutatkozó esetben, valamely sike­rültebb regény világa. A huszadik századvégi divatos regény - vers, dráma stb. - csu­pán szöveg. Ennélfogva, tudjuk, nincsen összefüggése a léttel, egzisztenciális vonzata és kockázata sincs az író számára, mint volt Dosztojevszkij sorsában, vagy a zenéjének Bartókra, vagy a festészetének Van Goghra, Tóth Menyhértre, a gondolkodásnak Hamvasra - másszóval: mítoszemberekre - nézve. Ez a művészetfölfogás egybeesik a mítoszról való modern-utáni gondolkodással, melyet a legvilágosabban ta­lán az amerikai G. S. Kirk fogalmazott meg A mítosz című híres könyvében. Szerinte a mítosz is csak "szöveg". Az ő szavaival:  "... a mítosz mint általános fogalom tökélete­sen üres, (...) a mítosz önmagában semmi más, mint egy hagyományos történet, (...) a fogalomnak bi­zonyos partikuláris mese-fajtákra (szent, avagy rítushoz kapcsolódó mondákra) való korlátozása kétes és félrevezető vállalkozás. (...) Ezért okosabb eleve letennünk arról a gondolatról, hogy a mítosz és a vallás ugyanazon objektum két iker-aspektusa."  Így te­hát nincsen gond, sem tudományos, sem ideológiai alapon; az iro­dalmi szereplők - mondjuk - egy családregény figurái, aggálytalanul lehetnek bármik. Ha szottyan kedve, a Barbi-szerző ún. "magánmitológiájának" alakjai is akár. A magán­héroszok rajzolhatók ügyesen, vagy sután - nem sorsdöntő, hisz a "szöveg" immár amúgy is a mondatra épül a figura helyett. A hőstelenedés a lehető legszorosabb kap­csolatban áll a fölszínen han­gos deheroizálási kampányokkal és a mélyben, a létben terjedő általános személytele­nedéssel.
Az ember-Dolog hierarchia megfordulásával.
Innentől kezdve nincs semmi sorsdöntő a Barbi-létben. Mi is lehetne túl a vallási korszakon, az üdvkérdés megszüntetésén? A magánmitológia, a kor Barbi-kritikusainak divatszava, körülbelül olyasféle benső igényességű kifejezés, mint a "népi demokrácia", a "demokratikus centralizmus" vagy a "békeharc". De enélkül a definíció nélkül nehézségek tá­madnának, hiszen az Isten terében, vagyis a lét egészében élni - sem Cervantesnek, sem Don Quijotenak - csöppet sem magánügy. A létegész nem pri­vatizálható, abból egy da­rab nem szakítható ki és nem népesíthető be semmiféle, még jeles tehetséggel megírt regényfigurákkal sem. Ettől persze létezik átjárás irodalom és mítosz közt: Odüsszeusz, Hamlet,  Szindbád és szellemtestvéreik a létegész világának, alakjainak archetípusai kö­zül valók. Hanem Homérosz vagy Krúdy nem privatizáltak-bitoroltak el egy Éden-par­cellát, hanem fordítva jártak el: ablakot nyitottak oda mások­nak.

5.
Ahogy Isten nélkül, úgy mítosz nélkül sem létezhet az ember, hiszen a mítosz a mi kö­zös terünk, a valóságos történetünk. Nélküle a világ üres lesz, céltalan, szerkezettelen. Ha másként nem megy, ha az utak arrafelé elzárva, akkor gyártani kell a mítoszt, mint az arany kedélyt a vegyiparban. Mert elviselhetetlen, hogy hatalmunk és tudásunk és erőnk kiterjedjen immár az egész Naprendszerre, és közben ne legyen különb döntési szabadságunk, minthogy válasszunk a golyós és a nyomkodós dezodor között. Ezt lehe­tetlen tudomásul venni. Tetézve a Fukuyama-i ideológiával, miszerint a Barbi-létnek nincsen alternatívája. Már megint megérkezőben vagyunk a paradicsomba, no persze a föl­dibe, csakis a földibe, ahol nincs egyéb dolgunk a termelésnél és a fogyasztásnál - a történelem végetért, miként nem létezett annakelőtte sem - mármint az Édenben, s nem fog létezni az üd­vösségben sem. Mi késztetne bárkit hőstettre, az élet menetének a megváltoztatására, teli hassal, üdv-vágy nélkül?
Nélkülözhetetlen tehát a Superman, Marylin Monroe, a 007-es ügynök meg a Terminátor. A médianyelv távolról sem véletlenül nevezi sztár-nak azokat, akik - mi­ként Cassiopeia és Andromeda ragyognak a világra borulón - benépesítik Gazdaságkor mesterséges égboltját. A helyettes valóság quasi szellemei mintha istenek volnának, vagy azok is, hiszen egyrészt nem a fizikai, az itteni, a tapintható valóságban léteznek, hanem a vásznon és a képernyőn, a média szakrális terében; másrészt a valóság törvényei fölött állnak. Teremtenek, de még inkább rombolnak, no, állítólag és itt-ott még a nevében, ámde mi a jó? A jó és a gonosz megkülönböztetése tabuvá lett: az áruk, a Dolgok, egyáltalán a Piac tényezői közötti morális rangsorolás a relativizmus miatt elvileg lehetetlen, máskülönben pedig tilos. Szabadságellenes. Hogy hiteles forrásból idézzünk, Hegel írja a Jogfilozófiában, hogy az ember "morális alapjoga (sic!) a jóról alkotott saját fogalom kialakításához fűződő jog".
A tér, a Történet innentől kezdve sztori. Poénnal vagy anélkül, lehetőleg meg­filmesítve. De mindenképpen a sikerről szól. A kezdőknek arról, hogy van egy ember, eleinte amolyan csetlő-botló hús-vér, aki emiatt sokat szenved. Barbi szeretne lenni, ami a hepiendre sikerül neki, sőt egy Barbi lányt is kap a bőröndnyi dohány mellé. A hala­dók rémfilmet nézhetnek, pornót, vagy a kettőt vegyítve, ahol a hős léptei nem Isten útja felé kanyarodnak, hanem a Démonnal jár, a Másikkal... A tér quasi-transzcendens, az idő mintegy a Másik ideje, a történet szinte kettejüké. Vagyis senkié, mert ez a világ a Nincs, a káprázatos Semmi, az abszolút személytelenség, a 666.
Minél hangosabban durrognak a  petárdák, és zeng az egyre cukrosabb ho­zsánna, annál legreménytelenebb a helyzet. Észhez kell térni.  Belátni, hogy ami reali­tásnak tetszik, az üres és nyers anyag. Ezt ma már úgyszólván mindenki tudja, de meg­fordulni és előről kezdeni és menekülni csak a legbátrabbak mernek. Mernének, de nem tehetik, mert éppen ők nem hagyhatják sorsukra a többit.

6.
A realitás a boldogság. A legmagasabb realitás az eucharisztia, az Istenből élés öröme. Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig, mondta búcsúzás helyett a Föltámadott: ahol ketten-hárman összejöttök az én nevemben, ott vagyok én is. Az Ő nevében össze­jönni az imát jelenti, hogy mi, akik Isten képmását viseljük, egymással beszélünk és Ő-vele, födetlenül. Vagyis a mítikus kapu éppenséggel mibennünk nyílik. Vagy csukó­dik.
A mítosz ideje és tere, más szóval a szakrális lét lehetősége nem zárult le mind­örökre. Hiába látszik néptelennek a két világ mezsgyéje, hiába tűnnek föl előttünk üres­nek a rítusok, hiába süllyedt az egyház szociális és mentálhigiénés szolgáltatóvá, s hi­ába lett a vallás, Isten megvallása a barbiköztudatban egyenlő Teremtőnk, vagyis ar­cunk megtagadásával.
A mítoszban élünk, a valóságos és érdemleges időben, akár hiszünk benne, akár nem, akár merjük érzékelni, akár tagadjuk; életünknek valóságos és transzcendens tétje van. Isten teréből semmiképpen sem tudunk kiszökni. Legföljebb eltévedünk: nem tudjuk, hogy hol járunk... Isten türelmesen várja, hogy végigmenjünk a járhatatlan úton. Nézi, hogyan vágunk neki újra és újra, még azután is, hogy rájöttünk: zsákutca. Ő ráér. S ballag mellettünk minden nap a világ végezetéig. A áruházban is, ahol tanácstalanul bóklászunk és választani próbálunk két fölösleges cucc között, melyeket egy bordában szőtt bér-szépségek bájaival együtt ajánlanak.
Az Őbenne élő, a mítoszember nem föltétlenül hős a szó romantikus értelmében. Esendő mint Péter és gyakorta szamárságokat beszél. Látszólag tehát alig különbözik a Piacon tülekedő átlagtól. Meglehetősen élhetetlen és általában sikertelen a versenyző Gazdaságtársadalomban. Ha a szerencse rámosolyog, akkor balekságában előbb-utóbb elbaltázza az üzletet. Általában ostobának látszik; az is. Némelyikről olykor fanyalogva elismerik, hogy "talán még zseni is lehetne, ha nem tenné tönkre magát", de akad olyan mítoszember is, akinek a helyét az intelligenciatesztek valahol a gyengeelméjűség hatá­rán jelölik ki. Egyik sem szokott zúgolódni a Barbik megvetése miatt - ez, mi tagadás, eléggé furán venné ki magát. Amiben hasonlítanak tudós és együgyűen butácska mí­toszemberek, az az értelmükben és a szívükben uralkodó rend, melyben helyére kerül valahány ismeretük, továbbá a nyitottság. A leplezetlenség.
Akárkinek az életében megtörténhetik, hogy kiválasztottságában, vagy áldoza­tában fölismeri, hogy Istennel jár. Amikor átéli, hogy az iménti kicsi lépést Vele tette meg, akkor sorsa összekapcsolódik a Léttel, és ez a kapcsolat képes átfűteni hátralévő esztendeit, noha élete máskülönben jellegtelennek és kisszerűnek tűnik föl. Derűsebb lesz és figyelmesebb, hiszen tudja, hogy Isten tornacipőben várja a kertajtónál. Ha lép­teit meghallotta a bűnbeesett Ádám és Éva a délutáni szellőben, miért ne hallaná meg ő is, a megváltott nép fia?

 

Czakó Gábor
A verseny és a kék lepkeszárny

1.
Az élet ma egy nagy, dzsungeles Verseny Áruház. Világnagy stadion, polcok, gondolák milliói, neue-nál new-bb cuccokkal - mint valami trópusi őserdő, ahol örökké kevernek a pávák, a papagájok, a kolibrik a szivárványt fortyogó virágtengerben. Embernek élni itt kevés. Száguldozni kell. Aki nem versenyező, deviáns. Spilázik tehát az óvodista, a művész, a nyugdíjas. Futtában "légy milliomos"-tanfolyamokat végeznek puhafedelű könyvekből, kondibogyót nyelnek, agytornáznak. Ha elpihengetnének meditálva a kék lepkén, mely tucatnyi vöröshangyával küzd a kerti út napmelengette gyöngykavicsain, lemaradnának. Befelé fordulni azonnali vesztés, hisz minden, ami fontos a versenyben, kívülről érkezik. Maga a cél, a siker is külső. Gazdaságkor örökös bajnoka Hamvas Béla "fürge huncut"-ja, aki folyton gyorsabb a többinél. Itt előz balról, ott bevág, amott át a tiloson, nyestként bújik át rácson, kiskapun, a lábak közt, s teli a zsákja. És rögtön fordul is újra meg újra.
Nem szocialista immár a verseny, nem osztályok közötti, nem munkaverseny és nem a kapitalizmussal folyik, mert a szocializmus a maródiak listájára került. Pillanatnyilag Kubában, Észak-Koreában, eldugott völgyekben és világvárosi szalonokban ápolják. Állapota válságos, ám kétségtelenül fölgyógyul. Persze harákolni fog, sántítani, epét hányni s dühöngeni, amikor begolyózik, no, új korában sem volt egészséges. Mindazonáltal előbb-utóbb vissza fogják hívni a pályára azok, akik a nagy, kapitalista verseny veszteseinek kétségbeeséséből szeretnének újabb üzletet csinálni.
Vesztesek pedig folyamatosan keletkeznek.
Namármost az a kérdés, hogy lesznek-e győztesek?

2.
Verseny persze azóta létezik, amióta a világ világ. Ki győzi le a másikat? A mesék és a szent könyvek teli vannak viadalokkal: három királyfi elindul, de csak az egyik jut el az élet vizének forrásához. Dávid és Góliát, Patroklos, Hektor, Akhilleus, Paris - hányan és hányan vívnak, versengenek előttük és utánuk a világtörténelemben! Köztük Arany jegyző úr Szalontáról, aki Toldijával az egész költői szakmát lepipálta, vagy Mikszáth csizmadiája, akinek elég volt beszélgetés közben néhány kurta pillantás ellenfele lábára, hogy odahaza pár nap múlva tökéletesen passzentos csizmát varrjon rá. 
A valóságos, az igazi, az emberi Létben, mármint az Egyházban - vagyis Isten és ember közös otthonában, a szeretetben - természetesen elképzelhetetlen a verseny. Sőt tilos. Pál így inti a filippieket: "Semmit se tegyetek vetélkedésből vagy hiú dicsőségvágyból. Inkább mindenki alázatosan a másikat tartsa magánál kiválóbbnak. Senki se keresse csak a maga javát, inkább a másét is." A tilalom megszegője ráfizet, mint Shakespeare Lear királya és népmesei előképei. Hacsak az őrangyal nem segít, persze a verseny logikájával ellentétesen, mint anyai dédszüleimen. Dédapám a múlt században megvívott dédanyám kezéért egy másik udvarlóval. Vesztett. Oly csúfosan, hogy a fél szeme is odalett. Aztán egy legendásan boldog életet élt le dédanyámmal. Ha én például azt állítom, hogy az én édesanyám volt a legcsodálatosabb édesanya a világon, ez egy tökéletesen igaz állítás. Ám ha valaki más, például öt milliárd ember, egyszerre ugyanezt állítja a saját anyjáról, akkor mindahányunknak igazunk lesz. Izzadságszag sehol, se púder, se dezodor, s megöleljük egymást: milyen jó, hogy a te édesanyád is! Ezt az állapotot valószínűleg testvériségnek hívnánk, ha tudatosulhatna bennünk, s ha nem lenne oly mély a fájdalom, hogy a szabadság és az egyenlőség mellől a testvériség anélkül veszett el, hogy valaha meglett volna... És ha már írók jöttek szóba, nyugodtan mondhatjuk, hogy Homérosz volt a legnagyobb, hogy Arany János volt a legnagyobb, hogy Mikszáth Kálmán volt a legnagyobb. Ezek az állítások se ki nem zárják, se nem csorbítják egymást. Amiként Simon Péter, Árpádházi Margit vagy Vianney János közül egyik sem különb a másiknál, egyik sem üdvözültebb, de még a névtelen szentek légióinak legkisebb apródjánál sem.
Hányan léphetnek föl az Egyház dobogójának tetejére? Hány angyal fér el egy tű hegyén?
A szakrális és a vallási korszakokban is vetélkedett mindenféle népség, persze, de a szíve mélyén a titokkal: a létnek létezik egy szférája, ahol a verseny - mint már esett róla szó - tilos és érvénytelen. Illetve szabályai nem a látszat, hanem a lét rendje szerintiek, tehát a szegény asszony krajcárja többet ér a gazdag aranyánál, mert az áldozat nem kegyeskedő ajándék a fölöslegből, hanem emberáldozat - önáldozat. Hiába apacsolja le a lakoma főhelyét a "fürge huncut", hátraküldik, s egyáltalán, sarki koldusokat hívnak meg az asztalhoz. A győztesek pedig olyasféle alakok, mint a Hegyi Beszéd Nyolc Boldogja. Vélhetően ezt a rendet sértette meg Káin, ezért nem fogadta el áldozatát az Úr. Ezért nem értette meg az Úr figyelmeztetése ellenére sem, hogy a bűn az ajtaja előtt ólálkodik, s le kellene győznie, mielőtt az a hatalmába kerítené. Értetlensége, barbársága és megátalkodottsága miatt zuhant ki az Egyházból, a közös otthonból s lett gyilkossá.
Vagyis a verseny nem lehetett korlátlan. Kétféleképpen nem. Először is nem terjedhetett ki mindenüvé, legkivált a szakralitás határait nem hághatta át. Másrészt pedig a szentség visszahatott a profánra és szabályozta, rendezte azt. Másszóval  egyensúlyt teremteni törekedett a különböző és ellentétes szándékok között. Nagyjából meg is valósította - eg&e
0000-00-00 00:00:00 -
Vissza


 
© 2009 CzSimon Bt.