Adorján és Seborján

1. Elöljáró beszéd arról, hogy mi, hol, hogyan és miért…

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sárkány. Természetesen hétfejű. A középső fejét Elnöknek hívták. Az Elnöktől jobbra tekergőzőt Tevnek nevezték, a balján illegőt Őszőnek, a kettővel jobbra tekintgetőt Zeknek, a neki szemközt bólogatót Lemnek, a jobbszélsőt Itének, a balszélsőt Retnek. Ez volt a legrettenetesebb: két sor fogat csikorgatott és kénköves lángot szuszogott. A sárkánynak két hosszú farka volt mindehhez, négy lába és két mancsa, pikkelypáncélja és taréja és csökött denevérszárnyacskája pihés szőrrel, ami elakadt a faágakba, ha az erdőbe merészkedett. Ezért inkább a Tóban tanyázott naphosszat; lent az iszapos mélyben törte valamelyik fejét otromba tréfáin. Az az igazság, hogy szégyellte kissé a szárnyát. A finomsága, a bársonyossága, az áttetszősége miatt: ha kiterjesztette, átsütött rajta a Nap, de még a Hold, sőt a fényesebb csillagok is keresztülkacsintgattak rajta. Breke – mert az egész sárkánynak is volt neve – úgy találta, hogy az ilyesféle gúnyosan csinos szárnyacskák egyáltalán nem illenek az ő példátlanul hősi személyéhez, uralkodói méltóságához. Tavi alattvalóinak halálbüntetés terhe mellett megengedte, hogy szüntelenül az ő dicséretét zengjék.

– Szédületes! Szoha szebbet! Szoha szebbet! – sziszegik azóta a siklók egyre szomorúbban, mert sunyiságuk sem húzta ki őket Breke étlapjáról.

A halak dacosan némaságot fogadtak: azóta belekukultak.

A békák se jártak különbül. Addig kiabálták, hogy éljen Breke! – békául Breke keke! – mígnem az összes többi szót elfelejtették. Azóta kérdezheted te egy békától, hogy tud-e sakkozni, merre van a posta, hány óra van, ő mindegyre azt hajtogatja: Breke keke! Breke keke!

Mielőtt a sárkány lett volna, lett a Tó. Hosszúkás, keskeny, a Kishegy és a Nagyhegy között a Fehérkavics patak csobogott rajta keresztül. A Kishegyen szamócás illatozott és őszidőben galagonyaerdő izzott, a Nagyhegyen málnás fölé cseresznyefák hajoltak. A Nagyhegy oldalából lapos szikla könyökölt a Tó fölé, ezen laktak a sirályok ezerszám.

A Tónak hosszában két vége volt, úgymint Egyik Vége, és Másik Vége. Mielőtt a Tó lett volna, lett a vénhedett Tányértalpú Gólya, aki fölhúzott lába talpas tányérjából szokta csipegetni a csigát meg a békát a Tó Másik Végén. A Tó Egyik Végén lakozott a szintén ősöreg Kecskemadár, másnéven Nagyeszű. Ő a kecsketestéhez, kajla szarvához, lepedőnyi, fehér szőrszárnyakat viselt, és úgy repült velük mint valami papírrepülőgép. Olyan, amilyent Sebestyén Adorján szokott hajtogatni újságpapirosból.

No, ennyiből már akárki kitalálhatja, hogy mielőtt lett volna sárkány, Tó, Tányértalpú Gólya és Nagyeszű Kecskemadár, már a világon kellett legyen Sebestyén Adorján. Őt viszont lehetetlenség még elképzelni is Adorján Sebestyén nélkül. Sebestyén Adorján és Adorján Sebestyén azonban képtelenség Simonévi és Píty-pity lovag és Czirinke Tap-tap és Kecses Kácsa továbbá Dzsongáriai Dzsungár királykisasszony nélkül. De miután ebben a korban még mindenkinek volt testvére, ángyikája, bácsikája, unokatestvére, sógora és komája, mert az anyukák és apukák ezidőtájt még nem irigyelték gyermeküktől a kistestvért, a történetben föl kell bukkannia Vadgerinek és Ipónak, továbbá Ácsoknak, Kovácsoknak és Editeknek. Csudálnivaló volna, ha nem szivárognának közéjük más mesékben unatkozó rajzmacskák, japáni kakasok, rókák és mindenféle állatok!

A történet?

Nos a történet úgy keletkezett, ahogy a többi. Ahogy az egész.

Szóból.

Azt mondta egyszer Sebestyén Adorján és Adorján Sebestyén:

– Apa, tudsz véletlenül valami történetet Kecskemadárral és hétfejű sárkánnyal?

– Milyent? – kérdezett vissza apa.

– Olyant – mondta Adorján Sebestyén -, amiben mi ketten meglátogatnánk a Kecskemadárral a Tányértalpú Gólyát!

– A tavon át, a Sárkánytavon át! – tette hozzá izgatottan Sebestyén Adorján az ő közismerten tüzes modorában. Seborján fölborzolta tüsihaját, Adorján Sebestyén pedig lengette tudósi boglyáját. Apa bólintott.

– Éppen olyant tudok. – Majd megvonta a vállát. – Bárhanem ez elég nevetséges történet.

Adorján Sebestyén tudósian legyintett.

– Melyik nem az?

2. fejezet, melyben Kecskemadár átrepül a Tó fölött, a sárkány pedig nem tanulja meg, hogy a túl sok igazában kevés.

Tehát úgy kezdődött, hogy Adorján és Seborján meg akarta látogatni Tányértalpú Gólyát, mert úgy hírlett, hogy Tányértalpú három karika decsi húsoshurkát kapott Bill bácsitól. A húsoshurkát Bill bácsi maga készítette. Személyesen abálta-darálta, a húst elmélyült arccal fűszerezte, kevergette, kóstolgatta. Tekintete a messzeségbe révedt, mert Adorján Sebestyénre és Sebestyén Adorjánra gondolt, hogy vajon fog-e ízleni nekik a hurka? Bill bácsi úgy tudott gondolni valakire, mint a tavasz a fecskékre. Az ő nagy gondolásából találta ki Adorján Sebestyén és Sebestyén Adorján, hogy a hurka elkészült. Hozzászámítottak három napot a füstölésre, egyet a postára és máris lehetett indulni a vénhedett Tányértalpúhoz. Bill bácsi ugyanis ő hozzá szokta címezni a csomagjait.

Na igen, de közben volt a Tó benne a sárkánnyal. Mondhatni: tele sárkánnyal, mert így igaz.

Kecskemadár örömmel vállalkozott a Tó átrepülésére. Lévén ő egy szíves vállalkozó. Némelyek ezért nevezték – a háta mögött – nagyeszűnek. No, persze azok, akik csak átabotában ismerték őt. Akik igazán ismerték, azok tudták, hogy tényleg nagyeszű, éppen ezért ők inkább Jóságos Kecskemadárnak hívták. Ugyanis éppenséggel azért nagyeszű valaki, mert jóságos. Aki nem jóságos – hanem rosszaságos, szokta ilyenkor közbekottyantani Sebestyén Adorján -, szóval igen, a rosszaságosnál a cipőre ragadt sár se butább.

Na, nekilódultak. A pincedombról, hárman. Elöl Adorján Sebestyén, mögötte Sebestyén Adorján, alul Kecskemadár a kajla szarvával, kunkori szakállával, bögyöllőivel, elegánsan lebegő hófehér szőrszárnyaival és elmaradhatatlan, csípős szagával. Mert hiába volt ő félig madár, meddig kecske – egészen kecskeszaga volt.

– Hát ez az! – szuszogta Kecskemadár. És jött a szél északról, jött napnyugatról, vadkeletről, amerről kedve szottyant. Kecskemadár két utasával lebbent erre, lebbent arra mint a vattás nyárfamagocska.

– Hát ez az! – röffentett az Elnök, s fölegyenesedett a Pucok-zátonyról, ahol eddig hat társával dagonyázott. Nyújtózott utána mind a többi.

– Ez az! – rikoltották ők is, és nyáluk a Tó sistergő vizébe csöppent. Hullám hullámra csapódott, hab pezsgett, amint az óriás test tekergőzve fölegyenesedett, hogy Kecskemadárnak útját szegje.

Tiszta sárkányésszel.

Közismert, hogy a sárkány okos állat. Akiknek kedves az életük, azok a szemébe szokták vágni, hogy lángész. Ő ezt szerényen megkövetelte még futó ismerőseitől is, különösen azoktól, akik lassabban futottak. Nos Breke a maga borotvaeszével úgy számolt, hogyha valaki az Egyik Partról a Másik Partra igyekszik, akkor nekivág, mint a nyíl, és megy egyik partról a másikra. Így csapott hát föl a magasba: pontosan kimérve, hogy éppen oda rugaszkodjék, ahová Kecskemadár érkezni fog.

Addigra.

Kecskemadár azonban sokkalta régebben járta a levegőeget annál, hogysem durva és erőszakos csapdosással bármerre is tolakodjék. Ha valami, akkor az erőszakosság és a tolakodhatnék állt őtőle a legtávolabb.

A világ nyolcadik csodája lett volna, ha a sárkány eltrafálja az ugrást. Olyasféle lehetetlenség mint puskával leszedni egy bizonyos hópihét, mely a szelekkel játszadozva ring a felhők alatt. Breke visszapottyant a Tóba, csak úgy nyekkent a Pucok-zátony szikláin. A vízben örvényt csapott, a levegőben forgószelet támasztott. A hét fej bömbölt, mindegyik a másikat vádolta: ha te jobban nyújtózol, ha te nagyobbat kaffantasz, ha te megpörzsölöd!

– Kuss, tökfejek! – bőgte az Elnök, azzal fölkapott a magosba. Utána csavarodott menten Ősző, jobbról sunyi ívben szökkent Ite. Buzgó Tev soha sehonnan nem szeretett lemaradni: gyorsan átfurakodott hármójuk között néhány kanyarral. Ezalatt Kecskemadár – kissé szórakozottan – a légörvény ívén éppen hazafelé tartott.

– Szökííík! – vijjogta Zek és utána tekeredett. Ret szembe csapott neki, Lem erre hajolt, majd arra, ráfonódott egyikre is másikra is, majd jött a buzgó Tev és közéjük siklott.

– Megfojtasz! – hörgött méltóságát feledve az Elnök.

– Eresszetek! – sikította Ite.

– Leégeted a fülem Ret! – sírta Lem.

Kecskemadár keringett, ringett, Breke tekergett-kunkorgott, egyik feje kergette a másikat, másik az egyiket, mígnem a hét gőgös nyak összegubancolódott.

Most jajveszékeltek igazán a sárkányfejek! Minél jobban rángatóztak, hogy kiszabaduljanak, annál szorosabban fonódtak egymásra. Nyújtóztak, tekeregtek, a pihés selyem-bársony szárnyacskák csapdostak, az egész sárkány lábujjhegyen állt a zátonyon.

Kecskemadár tett egy kört a forgószélben, s visszatért az Elnökhöz, aki kétségbeesetten nyuladozva próbált menekülni a megfojtásból: nyelve lógott, szeme kiguvadt.

– Ejnye, ne légy már ilyen csúnya! – mondta Kecskemadár és ráfuvintott. A sárkány megingott a fuvintástól, aztán amilyen hosszúra kinyúlt, akkorát esett, mert már a hátsó lába két utolsó körmén pipiskedett.

Újabb hullámverés és szélvihar támadt: ezúttal épp olyan, amely átlibbentette a Jóságos Vén Hópihét a Másik Partra, Tányértalpú Gólya országába, ahol ínycsiklandón illatozott Bill bácsi világhíres húsoshurkája.

A fiúk ettek-ittak no és játszadoztak napestig. Amikor alkonyattájt hazavitorláztak Kecskemadár hátán, alattuk a Tóban Breke még egyre bogozta a hét nyakára gubancolódott hét csomót.

3. fejezet, vagyis második lecke, melyből a sárkánynak már illene tanulnia végre valamicskét a sokról és a kevésről, ha már az előbbiből nem tanulta meg, hogy hét fej haszontalanabb tud lenni egynél.

A Nagy Csomózkodás után Breke tekintélye kissé lehanyatlott a Tóban. A harcsák megmosolyogták a bajuszuk alatt, egy vakmerő kecskebéka fölmászott a parti fűzfa legmagasabb ágára és így éljenezte: Brehehekeke! Brehehekeke! Még a kagylók közt is akadt olyan, aki éjszaka magára csukta gyöngyház-páncélját, lefurakodott az iszapba, és olyanokat gondolt a sárkányról, hogy csak na! A sirályok pedig oly vidor szemtelenséggel csapkodtak a hullámok fölött, mintha a Tóban nem is ő volna a Gazda, élet és halál ura.

– No megálljatok, imposztorok! – gondolta Breke, de nem próbált elkapni egy sirályt se, nehogy fölsüljön, hanem gondolkodott és gondolkodott levesnótától vacsoraversig.

Reggel ropogósat nyújtózott, pattogtatta tömérdek csigolyáját, hogy beleviharosodott a Tó. Tornája végeztével megtisztálkodott: kitörölte tizennégy szeméből az iszapos csipát, aztán fújtatva-szuszogva fölkapaszkodott a Sirálysziklára, ahol a madarak költöttek.

Na ott aztán lett ribillió!

Az ezer sirály tízezer felé repült. A sárkány pedig két farkával hét kupacba söpörte a tojásaikat, és hét szájával a hét kupacot bezabálta.

A sirályok dél felé visszamerészkedtek, éjszaka új tojást tojtak, és virradatkor újra megjelent a sárkány…

Így ment ez napról napra. A negyedik reggel az ínyenc Ősző már rántottát kotyvasztott Ret kénköves lángjánál.

A sirályok sírtak-ríttak keservesen, de ugyan mit tehettek? A forróbbfejűje nekitámadt Brekének, no ugyan csíphette! És ha a sárkány a kisujja hegyével feléje legyintett, örülhetett a vakmerő, ha ép szárnnyal megúszta.

Szegény madarak otthontalanul keringtek a magasban. Se halászni, se leszállni nem volt kedvük. Végleg letettek arról, hogy ők újra fészket rakjanak, tojást tojjanak. Keringtek volna ítéletnapig, ha meg nem pillantják Kecskemadarat, aki éppen friss akáchajtásokat eszegetett a kertje sarkában.

A felhős magasból a könnyes szemükkel sirálynak nézték. Valami csudálatos és hozzájuk hasonlatosan zömök termetű óriássirálynak. No ő! Talán ő segíthet! Bizony pironkodtak, amikor leereszkedvén a kertbe fölismerték, hogy akit ők óriássirálynak, megmentő hősnek véltek, az csupáncsak Kecskemadár. A nagyeszű, ahogy ők gúnyolták, mert még repülni és lecsapni se tudott tisztességesen. Annyira se, hogy egy döglött keszeget képes lett volna fölkapni a Tó színéről.

De ha már leszálltak, és mert a szívük úgyis tele volt bánattal, kiöntötték.

Kecskemadár végighallgatta őket. Hümmögött, hammogott, mert az akáchajtások rágicsálását Dárius kincséért sem hagyta volna abba. Bezzeg a fiúk! Adorján Sebestyénnek és Sebestyén Adorjánnak ennyi bánat hallatán elment a kedvük, hogy Fülfaló Ferdinánddal fülfalósat játszanak. Pedig kevés jobb dolog van annál, különösen puha fűben hemperegve. Abbahagyták. Leültek a patakpartra és szomorúan rakosgatták a kavicsokat.

– Na fiúk? – kérdezte Kecskemadár Adorján Sebestyént és Sebestyén Adorjánt. – Mit tehetünk a sirályokért?

A fiúk összenéztek Fülfaló Ferdinánddal, aztán a három Kováccsal, akik mesterségüket elhagyva Húsvéti Nyuszivá változtak a közelmúltban. Máté és Bálint föstötte, Luca a kezük alá talicskázta a tojásnak való kavicsokat.

Adorján Sebestyén tudósi tekintete fölszikrázott.

– Kavics!

– Kavicstojás! – rikkantotta hevesen Sebestyén Adorján.

Kecskemadár kérődzött egy kis ideig az akáchajtásokon, aztán elmagyarázta a sirályoknak a részleteket. Azok lassan fogták föl a teendőjüket. Kecskemadár türelmesen elmagyarázta újra és újra. Tanítgatta őket szürkületig, amíg az önmagát legokosabbnak tartó sirály is megértette végre, hogy mi a teendő.

Reggelre kelvén sebesen csobogva kimászott a Tóból a sárkány. Mászott föl a Sirálysziklára és nyálasan csámcsogva készítette gyomrát a pompás reggelihez.

A madarak – ahogy szokták – rémülten fölrebbentek, és keserves panaszkodásba kezdtek a levegőben. Breke pedig a szokott hét halomba sodorta két farkával a tojásokat, és a lángszórós Ret odafújt, Ősző vizet spriccelt: keménytojással kísérleteztek.

Aztán kezdődött a reggeli: reccs, reccs és reccs!

Micsoda bömbölés támadt! Még a sirályok kacagását is elnyomta, úgy bőgött a sárkány mind a hét fejével és köpködte szájából a kavicsokat meg a fogait!

4. fejezet, melyben új szereplő lép a színre, annak is a közepére.

Szilveszter kandúr hollywoodi rajzfilm rabszolgaságából menekült Adorján Sebestyénhez és Sebestyén Adorjánhoz. Orra bíbor gombocskájától fekete farka fehér hegyéig reszketett szegényke az éhségtől, a sok megaláztatástól. A fiúk napokon át dajkálták, vigasztalták, kecsketejszínhabos kakaóval etették, mire annyira magához tért, hogy képes volt pályát választani.

– Sztár? Filmsztár soha többé! – Ezek voltak az első szavai, miután kezdte összeszedni magát. Mert csak ha éheztették volna! Az volt a szerepe hosszú éveken át, azt játszotta ezernyi egy újra forgatott jelenetben, hogy ő kizárólag egy bizonyos Csőrike nevezetű, cicababára maszkírozott verébbel táplálkozhat. Namármost minden filmben el kellett fognia Csőrikét, majd besózni, serpenyőbe tenni. Ekkor jött a fordulat. Mielőtt megehette volna a kis fölfuvalkodottat, kapott harmincnyolc pofont, hetvenegy fenékberúgást, átment rajta a fűnyírógép, az úthenger, belökték a szecskavágóba, átpárolták a kávéfőzőn.

A gyerekek szeretetében, no meg a sok finom tejtől, sajttól, de legkivált a decsi hurkabőrtől újjászületett. Szentül elhatározta, hogy fölhagy örökre a filmszakmával és a ragadozással. Macskazenész lesz síppal, dobbal, nádihegedűvel, meg ami jön. Miután a fiúk kisebbik nővére Dzsongáriai Borci éppen malacot rajzolt krétával a postás bácsi táskájára, megalkotta első költeményét:

Hallottam egy esetet:
Bori vett egy ecsetet.
Festett tököt jó kövéret,
mellé csikót ösztövéret.
Ló a tökre szájat rágott,
a tök szája kaput tátott.
Mire a ló jól belakott,
a tök ráköszönt: jónapot!
Összecsukta a száját,
elnyelte a lovacskát…

Szívére tett kézzel meghajolt, várta a tapsot.

– Hazugság – fitymálta a költeményt Sebestyén Adorján. – Tudvalévő, hogy a postástáska annyira nem tök, amennyire a malac nem gyipkó.

– Költői szabadság! – emelte sértett orrát Szilveszter.

– Éhség! – fejtette meg a költeményt Adorján Sebestyén a tudós. – Kijött belőled a múltad. A ragadozó. Az oroszlánvér!

Szilveszter úgy vélte, ha az ember költő, legyen talányos. Őt többé ne csípjék nyakon, mint Csőrike-vadász korában.

– Az én versem nem múlt, hanem jövő! – Titokzatoskodón körülnézett. – Ez a költemény jóslat! Szórul-szóra be fog teljesedni! Azám! – Farkát magasba emelve, éles körmével Czirinke Tap-tap szájharmónikáját pöcögtetve elpályázott.

Meg volt győződve arról, hogy amekkora dalnok ő, éppen akkora jós. Az események ezt később hajszál pontosan igazolták. Más kérdés, hogy a jóslata mennyire vált be.

Kétségtelen, hogy Dzsongáriai Dzsungár Borci Csalafinta a továbbiakban sem festett tököt, viszont a saját arcocskáját kipingálta királylányosra. Nincs rá adat, hogy bekapott volna bárkit, különösen egy kiscsikót, az viszont tény, hogy őt kevés híján bekapták. Ló az eljövendő eseményekben egyáltalán nem szerepel, annál inkább egy sárkány.

5. fejezet, melyben Breke sárkány pöszén is megmutatja, hogy a saját meséjében nem hagyja magát.

A híres eset úgy esett, hogy a sárkány szó nélkül elrabolta Dzsongáriai Dzsungár Borci Csalafinta Durbincs királykisasszonyt. Mi tagadás, kínjában, mert amióta a kavicstojásokba beletört a foga, szakadatlanul szenvedett – testben és lélekben. Több tervet dédelgetett, hogy hogyan és mint lehetne kiköszörülni a csorbát, dehát rettenetesen fájt a hét fejében a hétszer kétszáznegyven fogának gyökere, meg Retben a dupla fogsor miatt a még egyszer kétszáznegyven – az összesen mennyi? No okosok? Tudtok szorozni? Ide kéretik írni az eredményt:

 

Szóval Brekét a testi-lelki fájdalmak arra ösztökélték, hogy igazi, dicsőséges sárkányi tettre ragadtassa magát.

Dzsongáriai Dzsongár Borci Csalafinta Durbincs Pockár királykisasszonykának öltözve meglátogatni készült kisebbik bátyját, a jelentékeny Czirinke Tap-tapot udvarhölgyei: Edikati, Katiedi és Lucaca kíséretében. Czirinke Tap-tap ugyanis lakásszentelőt tartott. Éppen elkészült remekművével: galériát épített az ágyába. Úgy tervezte, hogy a galériát is berendezi majd fekhelynek, és ha majd nagyon fáradt lesz, és csak négy órája jut alvásra, akkor egyszerre alszik lent is ennyit, és fönt is ennyit – így kijön a nyolc… Tényleg nyolc? Mindegy, Czirinke Tap-tapot senki se téveszthette össze holmi kompjuterekkel.

Lényeg az, hogy a leánykák vonultak gyanútlanul a Tó partján vígan énekelgetve, mert a sárkány úgyis maródi, amikor Breke hideg mancsa egyszer csak kinyúlt, és sutty, elkapta Dzsongáriai Dzsungár Borci Csalafinta Durbincs Pockár Dockár királykisasszonyt, és mint Mányoki a fél pár csirkét, a habok közé ragadta.

A királykisasszonyka persze visított, nemkülönben a parton maradt udvarhölgyecskék. Breke pedig zavarba jött: hogyan tovább? Fölfalni? Az Elnök úgy tudta, hogy a magyar mesékben a sárkányok sosem esznek királylányokat. Társait elég könnyen meggyőzte, hogy most sem érdemes: az illető kisasszonyka olyan soványka, hogy a hét fej maradék fél fogára sem volna elég.

Mit volt mit tenni, a sárkány arra kényszerült, hogy Dzsongáriai Dzsungár Borci Csalafinta Durbincs Pockár Dockár Dorci királykisasszonykát feleségül kérje. Tudván tudta, hogy aki uzsonnának kevés, az feleségnek is hitványka, ezért haladékot adott magának. Addig is tömérdek kavicsot sodort a Pucok zátonyra és szigetet formált belőlük. A szigetre várkastély épített, tornyosat és Dzsongáriai Dzsungár Borci Csalafinta Durbincs Pockár Dockár Félpárcsirke Dorci királykisasszonyt abba bezárta – aranypapír koronástul, függönycsipke-palástostul. Kaviárral etette, mogyoróval, repülő sültgalambbal, hogy nőjön meg mielőbb, s derüljön ki, hogy mit érdemes: elvenni magyarosan, vagy fölfalni nyugatiasan?

Szegény kis királykisasszonyka sírt-rítt a tavi várkastély tornyában. Könnyeiből igazgyöngyök lettek, az igazgyöngyök a vízbe potyogtak, a keszegek örömére. Az ügyesebbek bekapták a gyöngyöket és páváskodtak a többi hal között, hogy ők nem afféle közkeszegek, hanem gyöngykeszegek.

Húgocskája zokogását meghallotta távoli játékbarlangjában a vitéz Píty-pity lovag. Számítógépét menten elemre kapcsolta, hogy menet közben is csipogtathassa Űrháború programját, aztán lebombázta magát Kecskemadár házához.

Akkora volt ott a bánat, hogy Adorján Sebestyén és Sebestyén Adorján észre se vette azt a cirkuszi oroszlánt, aki valami jó kis történetért kuncsorgott náluk. Farkára léptek, ráültek, gubancos sörényébe törölték orrukat és könnyeiket, de mintha ott se lett volna. Hüppögve mesélték:

– Ó szegényke! Képzeld, nálunk három nap egy esztendő, és a kis ártatlan már öt huszonketted éve ott sínylődik a rabságban!

– Ezt számold ki papír és ceruza nélkül, te okos Píty-pity lovag! – gúnyolódott Szilveszter.

– Haha! – Píty-pity fölugattatta 64-es Comondorát, és az kirázta magából az eredményt, mint kutya a bolhát. – Nesztek! – Azzal nekivágott kis vitorlás tengeralattjáróján a Tó hullámainak.

Breke sárkány a maga ásatag műveletlenségében keveset bojszintott a modern tudományra és a még modernebb technika vívmányaira. Fülön csípte Píty-pity lovagot és bevágta várkastélya pincebörtönébe hardwerével meg a softwerével egyetemben.

6. fejezet, melyben Szilveszter szerénységének fényes jelét adja.

– Na mit mondtam, na mit? Nem megmondtam előre, hogy ez lesz a vége? – lihegte nekimelegedve Szilveszter kandúr. – Most megismerkedhettetek a költészet hatalmával!

Kishíján szétpukkadt már a feje, annyira fújta Vadgeri hegedűjét. Az elvetemült hangszer azonban makacsul hallgatott. Szilveszter megtörölte csapzott bajuszát.

– Ha valamit nem tudtok, mindig engem kérdezzetek! – Teleszívta tüdejét ibolyaillatú levegővel, és ismét nekiveselkedett a hegedülésnek.

Adorján Sebestyén és Sebestyén Adorján keserves könnyei közé nevetősebbek is vegyültek.

– Még ilyet?! – csóválta fejét a cirkuszi oroszlán és csalódottan elpályázott más történetbe.

Adorján Sebestyén utánaszólt, az oroszlán erre ügetésre váltott.

Ezenközben a kertben az ibolyák lila hatalmát megtörni készültek a fehér-arany szamócavirágok. A Nagyhegyen, a Sirályszikla fölött már a cseresznyefák uralkodtak. A sirályok el-elröppentek a tavi várkastély tornyához és bekiáltottak Dzsongáriai Dzsungár Borci Csalafinta Durbincs Pockár Dockár Félpárcsirke Dorci Borjantó királykisasszonynak bátorítóan:

– Ne sííírj! Ne ríííjj!

7. fejezet, melyben a vénhedett Tányértalpú megteszi a tőle telhetőt.

Mintha szilvalekvárral permeteztek volna, olyan ragacsos szomorúság lepte el a Kecskemadár-tanya környékét. Még Nagyeditke gyurmázása se vidította föl a társaságot. Csinálhatott padfarkast, egéroroszlánt, bögrefántot, adhatott neki Simonévi mindmegannyi piros pontot – hiába. A könnyek áradtak akár a Tó, amikor a mélyén alvó sárkány a másik oldalára fordult.

Halványrózsaszín sziromkönnyekkel sírták tele a domboldalt az őszibarackfák. Az éppen előbuggyant kicsi szamócák sápadtan fontolgatták, hogy merjenek-e majd illatozni, amikor ilyen bánat ül a lelkeken. Még a sirályok is elcsöndesedtek, sőt örökké éhes fiókáikat is lepisszegték.

Az öreg Tányértalpú Gólya megpróbálta.

Frakkját kitisztította, fehér atlaszmellényét kifényesítette, csőrébe Bill bácsi féle húsoshurkát vett nagyokosan, és nekivágott a Tónak. Számításaiból – fájdalom – kifeledte, hogy a sárkánynak két vége van.

Tányértalpain – mint valami bravúros jégtáncos, aki azt játsza, hogy rögtön elesik – besiklott a Tó közepére. Már közel járt a Pucok-zátonyhoz, új nevén a Kastély szigethez, amikor a sárkánynak a felhőket vizslató tekintete a víz színére tévedt. No, nyomban fölfedezte a hullámokon csámpázó öreglegényt. Kibukkant rögtön és Lem feje bősz sziszegéssel a Gólya felé kapott. A beszédtől tartózkodott, mert fogatlanságában pösze lett. Márpedig egy sárkány, aki áttetsző selyemszárnyakat visel, és hozzá selypeg – no hagyjuk!

Tányértalpú számot vetett a támadással és ismerte ellenfele hét fejének hét önzését. Bill bácsi húsoshurkáját tehát a magasba hajította.

– Marakodjatok!

A hét fej azon minutában egymásnak esett. Öklelték, harapták, pontosabban csócsálták egymást, a hurkát széjjelszaggatták. Üszkös maradékát Ret kaparintotta meg heves lángszórózás után.

Tányértalpú barátunk eközben a magasba hussant, föl a várkastély tornyának ablakához, ahonnan Dzsongáriai Dzsungár Borci Csalafinta Durbincs Pockár Dockár Félpárcsirke Dorci Borjantó Jami királykisasszony hullajtotta a Tóba igazgyöngy könnyeit. Piros csőrével harkályosan nekilátott az ablak rácskosarát a falból kikopácsolni: papakk! papakk!

Hanem a sárkány másik vége is részt kért abból a duhaj tusakodásból, amit az eleje folytatott Bill bácsi húsoshurkája körül. Kicsapott a vízből a dupla farok, hogy a hét marakodó fej közé lendüljön, s közben ellegyintette szegény Tányértalpú Gólyát a várkastély tornyáról. Napnyugtáig röpült az öreg fölfelé és csak jóval sötétedés után állított be Kecskemadárhoz lucskos, átizzadt mellényben, békalencsés, sárkányszagú frakkjában.

8. fejezet, melyben kipattan a nagy ötlet.

– Na itten már egyesegyedül a híres Sárkányölő Hápi segíthet! – csámcsogta Kecskemadár. Sommer Erzsi néni száradni kiakasztott kötényének zsebéről ette a margarétát.

– De hol találjuk most azt a Rettenthetetlen Kácsát? – sóhajtotta Adorján Sebestyén. Sebestyén Adorján a fejét vakarta.

– Örökkétig a felhőkben gyalogol!

Szilveszter kandúr is megvakarta a füle közét. Egy idő óta félreértett zseniként sóhajtozott Ipici Ipó mandolinjának húrjai közé, mint aki tudja, de minek mondja, ha őt itt mindenki csak kineveti. Hajaj!

– Bízzátok ide! – Czirinke Tap-tap szerény dzsicutákvándó leszállt – két ellel – a bordásfalról. Éppen végzett a mai napra beütemezett huszonnégyezer-hatszázhetvenhét haskeleppel. Élénk tekintettel nekiment a kályhának, átmászott Irinke zongoráján és harmadik nekifutásra kihatolt az ajtón.

– Node! – vonta föl szemöldökét Simonévi.

Kecskemadár már Erzsi néni hímzett kötényének bal zsebénél, a tulipántosnál tartott.

– Ő meg fogja találni. Ő olyan.

Czirinke Tap-tap ekkor élénk hadzsime kiáltással visszaszökkent a szobájába a pörge kalapjáért.

– Ne féljetek, nem jövök haza Vadgeri nélkül!

– Épp ettől félünk – morogta Tányértalpú Gólya.

Sebestyén Adorján megfogta bátyja kezét.

– Czirinke! Neked nem Vadgerit, hanem Hápit kell megkeresned!

– A harcias Kácsát! – tódította Adorján Sebestyén.

– Én pillanatnyilag eléggé meg vagyok – jegyezte meg Vadgeri. Kőfaragó kalapácsát Tányértalpú öregujjára helyezte.

– Na mit mondtam! – Tányértalpú Gólya kiszabadította ujját a kalapács alól. Fújta, fújta, fújdogálta, amennyire félméteres piros csőrrel meg lehet fújni egy fájós körmöt.

– Bocs! – Vadgeri mély részvéttel áttette kalapácsát a Gólya másik lábára.

– Jaj! Itt már fél lábon állni sem szabad! – Tányértalpú kénytelen volt áttérni a helyben szállásra.

– Ha hülyének néztek, el se indulok! – Czirinke Tap-tap széles cikk-cakk ugrásokkal távozott Bill bácsi fülvédős pilótasitykájában.

– Ajajaj! – szóltak többen a kishitűek közül.

Kecskemadár töretlen bizalommal rágcsált tovább. Épp most tért át a Nagyedit tartalék szatyrába dugott tartalék kesztyűben lappangó tartalék csokoládéra.

– Ne izguljatok! Épp azért fogja megtalálni Hápit, mert Vadgerit keresi. – A csokoládé papírjait ügyesen gombóccá gyúrta a nyelvével és a szemétvödörbe pottyantotta. – Vagy ki tudja kit. Ne zaklassátok.

9. fejezet, melyben Breke sárkány akkora feladatot kap, amekkorához talán hetvenhét fej is kevés.

Breke sárkány két farkával, négy lábával, két mancsával, hét fejével bekerítette a Kastély szigetet, és fölkiabált a toronyba:

– Hé, te kisszlány! Ne duzzogj már, úgyissz hiába! Buta vagy, ha szabadulni akarsz! Láttad, hogy járt az a lúdtalpasz Gólya? És a te Píty-pity lovag bátyád? Mindörökre belegabalyodott a szárkányfogó programjába. Hahaha! Jegyezd meg, hogy az eszed elmehet, de te innen szoha!

Dzsongáriai Dzsungár Borci Csalafinta Durbincs Pockár Dockár Félpárcsirke Dorci Borjantó Jami Jamieson királykisasszony visszakiabált.

– Te böszme sárkány! Te neveletlen mocsári hernyó! Vedd tudomásul, hogy ha nem hét, hanem hetvenhét kukacból lennél is összegyúrva, akkor se állnék szóba veled.

– Dehogynem!

– Majd ha fagy! Majd ha megmondod a nevem!- No lett erre fene nagy észkerék-csikorgás, nyoszogás, subogás, agyvíz locsogás! Breke törni kezdte mind a hét fejét. Egyszerre! Törte, törte a neveket gyűjtögette, füleiből a békalencsét a vízbe potyogtatta és rákezdte:

– Dzsongáriai – mondta Ret.

– Dzsungár – folytatta Lem.

És így tovább:

– Borci Csalafinta Durbincs Pockár Dockár Félpárcsirke Dorci Borjantó Jami…

– Jamieson – bőgte diadalmasan az Elnök.

De a királykisasszonyka csak kacagta gúnyosan.

– És a Majomka hol marad?

Breke rákezdte újból:

– Dzsongáriai Dzsungár Borci Csalafinta Durbincs Pockár Dockár Félpárcsirke Dorci Borjantó Jami Jamieson Majomka! – Hiába bőgött a Majomkánál egyszerre mind a hét feje, a királykisasszonyka csak nevette.

– Hát a Borcogó hol marad?

10. fejezet, melyben az expedíció nekivág.

– Hoppá! Álljon meg a menet! – Szilveszter kandúr dali szökelléssel Bill bácsi hólapátoláshoz használt pilótasapkáján termett, amit a bennfentesek mindközönségesen csak sitykának becéztek.

Emlékszünk, a nevezetes tökfödő éppen Czirinke Tap-tap birtokában volt. Legszabályosabban, tehát a fején.

– Nem addig van az! – rikkantotta odaföntről a macska.

– Meddig? – Czirinke Tap-tap szaporán pislogott fölfelé, ahonnan a hegyes karmok a fejére bocsátkoztak.

– Egy ilyen óriási horderejű vállalkozásba nem foghatsz egyedül.

– Miért nem?

– Legkevésbé nélkülem. – Szilveszter figyelmen kívül hagyta Czirinke visszakérdezését. Ha költészetről volt szó, tántoríthatatlanná vált, mi tagadás okkal. Mert miből engedhet egy költő? A versből. És hogyan? Kicseréli a pontos szót egy alkalmatlanra? A csengő rímet kongóra? Így bizony, az engedékeny dalnokok mind ezt teszik. – Az az igazság – folytatta Szilveszter -, hogy ez az expedíció nem magánügy, mert nem afféle utazgatás. Világos? Márpedig expedíció soha, Trója ostroma óta nem létezhetett énekes nélkül.

– Tehát?

– Tehát az a legkevesebb, hogy magaddal viszel. Az én részvételem majdhogynem fontosabb a tiednél.

Czirinke Tap-tap mártírosan összefonta karjait.

– Most áldozzam föl az életem?

– Inkább figyelj! Ha egyedül mégy, akkor ugye vagy megtalálod azt a Rettenthetetlen Sárkányölő Hápogit, vagy nem. Ötven százalék esély ide, ötven százalék oda…

– Biztos? – Czirinke Tap-tap gyanakodva törölte az orrát. Általában fönnttartással élt a számok iránt, különösen a kerek számokban nem bízott. Például a száz százalék két ötvenes felében. Hát nem gyanús? Nézzenek oda! Csak kell legyen valami svindli abban, hogy a száz ennyire engedelmesen, szinte önként, dalolva esik széjjel két ötvenes darabra! Körmükre kéne egyszer nézni ezeknek a sunyi számoknak!

– Mert ha nem találod a Kácsát – folytatta Szilveszter -, az annyi, mintha el sem indultál volna. Viszont ha megtalálod, és az ügy énekes híján sose derül ki, akkor maradsz, ahol a part szakad. Mintha véghez sem vitted volna a hőstettedet.

– Tényleg? – Czirinke Tap-tap tovább gyanakodott. A kétszer ötven százalék túlontúl olajozott ármánykodása nem hagyta békén. Agyának túlerőltetésétől Adorján Sebestyén és Sebestyén Adorján mentette meg.

– Nehogy itt hagyj bennünket!

– Auú! A fal adja a másikat! – mérgelődött Czirinke Tap-tap.

– Mindig én vagyok az áldozat!

Mit volt mit tenni, négyesben vágtak neki. Masíroztak hegynek föl, völgynek le, árkon-bokron át.

Szilveszter fújta a marsot:

Halihó, halihó!
Völgynek menni jó!
Halihó, halihó!
Hegyet hágni jó!
Halihó, halihó!
Síkon járni jó!
Halihó, halihó!

Czirinke Tap-tap idegei lassacskán kezdtek fölborzolódni a macskazenétől. Önvédelmi fütyörészésbe fogott. Muzsikája ellen Sebestyén Adorján talált orvosságot:

– Czirinke mindig csak dudál!

Czirinke mindig csak dudál!

Czirinke mindig csak dudál!

Ez az izgalmas dal harsogott volna ítéletnapig, ha hirtelen nem zendül éles manópusszogás a bokrok közül. Sebestyén Adorján nehezen jött ki a sodrából:

– De most már más dudál,

de most már más dudál!

Bizony más.

Áfonya, Héfonya és Ráfonya állta el útjukat. A három manóharamia. Egész ábécényi bandájuk motozott és pusszogott a környező bokrokban, lapulevelek alatt, mókusrágta mogyoróhéjakban. Csak az alkalomra és a füttyparancsra vártak, hogy előrontsanak. Aki mesejáró, ismeri a természetüket: mennyire éretlenek, erőszakosak! Mint valami savanyú kis gyümölcs, melynek sosincs szerencséje megédesedni. Baját persze a világra keni.

Mielőtt azonban sanyargathattak, fanyargathattak, sarcolhattak volna, lecsapott rájuk Adorján Sebestyén és Sebestyén Adorján. Csokival kínálták őket, rágóval, úti földimogyorójukat mind közéjük szórták.

– Jó tett helyébe jót várj! – nyögte Áfonya a bandafőnök, holott ő célja és természete szerint – no, tudjuk! Csakhát a szabályokat semmiképp sem hághatta át, mert akkor még Áfonya se lehetett volna, hanem lerágott és kiköpött mag a mesetörténelem süllyesztőjében. Bizony elég egyetlen hazugság, örökre vége a mesének. Hősei mehetnek roskatag parlamentbe, újságcikkbe, ponyvaregénybe port köhögni.

Áfonya malacmód héjjastul ette a földimogyorót.

– Forduljatok vissza! Tudjuk, hogy a Sárkányölő Kácsát, a Rettenthetetlen Felhőhangú Hápit keresitek, de őhozzá mostanában nem juthat el senki.

– Miért nem? – kérdezte Czirinke Tap-tap.

– Látjátok azt a jéghegyet? – Áfonya vaskezével félrehajtotta a harangvirág szárát, hogy a megfelelő irányba mutathasson. – No, azon kellene keresztülvergődnie annak, aki megpróbálná. Haha, mert mászni bizony aligha lehet rajta! Haha!

Háfonya átvette a szót vezérétől.

– Ha valami csoda folytán mégis sikerülne, akkor kerültök csak igazán pácba! A túlsó parton ott fog várni benneteket a Belső Sötétség! Brrr! Kis csibéim! Ki fogtok purcanni a rémülettől! – Rágógumijából óriási hólyagot fújt, majd a lenge szellő ölébe ülve elvitorlázott.

Ráfonya következett recsegő trombitahangon, ami jól illett vadonatúj ezüst csákójához. Ezt frissen hajtogatta csokija sztaniolpapírjából.

– De ha mégis, ha teljesen szabálytalanul két csoda történne veletek – ilyesmiről az egész nemzetségem sem hallott soha -, és átvergődnétek a Belső Sötétségen, tudod mi vár rátok? Cicákok? Hahaa? – Rápöckölt Adorján Sebestyén mellényére egy meggymagot. Épp oda, ahova Simonévi két kacsát hímzett. – A Fölnőttek Országa! Hihí! Márpedig a Fölnőttek Országán csak fölnőttek mehetnek keresztül. Mert ott még a legkisebbekből is ki van irtva a gyerek! – Most igazából trombitált egyet a marka segítségével. – És bizony meg van írva minden bogár futásában, falevél erezetében, füstkarikában, hogy a Rettenthetetlen Hápit kizárólag gyerek találhatja meg!

– Puff nektek! – fejezte be a társalgást Áfonya.

Áfonya és Ráfonya úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el őket. Talán ez is történt. Vihogásuk még néhány másodpercig ott csapongott a kövek repedéseiben, a letört tavalyi faágak újabb reccsenéseiben amikor Czirinke Tap-tap rájuk lépett.

11. fejezet, melyben a Jéghegy egy kissé szórakozott, de forró szívvel találkozik.

A jéghegynek szív alakja volt – nagyjából, ha leszámítjuk a szakadékait, a dermesztő lyukakba torkolló zsákutca – szurdikjait, az oldalán szikrázó ördögszántást. Két púpos bérce az eget verte, köztük sűrű hófelhők gomolyogtak.

– Csákány kellene – vélte tudósian Adorján Sebestyén.

Seborján tüsihaját borzolgatta és hátrafelé sóhajtozott.

– Kecskemadár! Ha ő itt volna! Ő talán átrepülné! – Az égbenyúló óriásgleccserek láttán ezt ő se gondolhatta komolyan.

– Egyet se féljetek, amíg engem láttok! – rikkantotta Czirinke Tap-tap. Pilótasitykájának elszabadult fülei úgy röpködtek a feje körül, mintha Hermész szárnyas kalpagját viselte volna. – Majd adok én ennek a jéghegynek sötétséget!

Mielőtt Sebestyén Adorján szakszerűen kifejthette volna, hogy a jégheggyel igazából nem az a baj, hogy sötét, kérdés, hogy sötét-e egyáltalán? Hanem az, hogy síkos, bátyja fölkapott egy hármasajtó méretű kősziklát.

– Na! Nana! – Szeme kiguvadt, füle rubintosan izzott, és szinte átvilágított a sityka híg szövetén.

Társait kiverte a víz. Kifelé izzadtak, belül a torkuk kiszáradt.

– Azannyaáouót! – nyávogta Szilveszter.

És lássatok csodát, a hegy utat engedett!

Amerre Czirinke Tap-tap eltámolygott az irdatlan sziklájával, ott megolvadt a jég. Jajongva riant, hasadozott, csöpögött, folyt és pityergett egy cikk-cakkos alagútban, mely Czirinke Tap-tap csúszkálása szerint kanyargott jobbra és balra. Az aljából kis patak iszkolt kifelé a napvilágra.

Drrong! Csririrlirilirilí!

– Segítsünk!

– Rajta!

– Úgy bizony!

A két kicsi és Szilveszter, a költői kandúr, belekapaszkodott Czirinke Tap-tapba, és húzta-vonta amerre bírta.

Czirinke Tap-tap azonban erős volt, csúszkált – nagyjából előre – eltéríthetetlenül. Közben az esze is élesedett. Rájött, hogy a sziklája tényleg zseblámpa. No jó: majdhogynem zseblámpa, mely attól működik, hogy ő emeli. Még világít is. Egész pontosan ő és a kő együtt a lámpa. Ha letenné, ha elszakadna tőle, kialudna a jégvágó meleg fény. A kő ismét egy darab kő lenne, ő pedig egy darab jég. Ajaj! A Jéghegy azon minutában összefagyna körülöttük, és ők benne rekednének, akár azok az ős szitakötők, akiknek a tetemeit borostyánkövek őrzik. Mert szép dolog fagyott szitakötőnek lenni, már akinek tetszik, de ha az ember választhat, akkor inkább legyen például világítótorony.

Czirinke Tap-tap a világitótoronyi hivatalt magához illőnek találta – két öccsével és a macskával súlyosbítva is. Szerényen arra gondolt, hogy most ő a Rhodoszi Kolosszus, az ókor hét csodájának egyike, akinek annakidején hajók jártak a lába között. Most éppen sétára táma


0000-00-00 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.