Aranykapu

Első könyv

Amikor a szív és a kés találkozik

1. A koldus

Éppen olyan volt.

Az aranyfödelű székesegyház előtt, a vadászó fecskék acélos nyílzáporában. A fecskék a legyeket kapdosták, a legyek az alamizsnának osztott dohosodó füstölt halat és szalonnát dongták körül, melyet alázatosan, mégis mohón ragadoztak el előlük a piszkos mancsok, s dugták rongyos iszákokba. A szolgák előzőleg szigorúan kioktatták a koldusokat, hogy se kézcsók, se zabálás őfelsége előtt, föltartanák a sort.

Nem is lehetett volna másmilyen a lovagok lovagja, a hős, aki ráadásul szent – már most, életében, így tudja róla az egész ország, még a pápa úr is. Nincs erény, amelyet nélkülözne. Csak a korona. Ámde nem viseli, éppenséggel erényből nem tette a fejére; erősszálú, barna haját még csak nem is ezüstpánt, mindössze vörös bársonyszalag tartja kordában. Lágyan hullámzik okos-szép arca körül s olvad össze deresedő szakállával. Nagy, dióbarna szeme hosszú és kedves pillantást vet valamennyi elébe járulóra, mintegy személyessé téve az illető számára a találkozást. Elmesélheti majd odahaza, vagy ha kóbor kutya életet él, akkor csapszékben, ahol favágás és vízhordás fejében az ebek előtt leszopogathatja a vendégektől földre dobott csontokat, hogy nem csupán látta a királyt a tulajdon két szemével, itt folyjék ki, párban, ha hazudik, de a nagyúr is látta őt. Ez az élmény többet ér akármennyi füstölt vizahúsnál. A sok csipás szem és sorsnyűtte velő mind azon igyekezett, hogy a felséges vonásokat mélyen magába szívja, miáltal a mesélés pillanata jelentősebb lehessen a mostaninál, mert ott, akkor majd ő lesz a király, az összes tekintet őreá fog szegeződni a kármentőn innen s túl. És ez pedig még annál is sokkalta többet fog érni, hogy a király látta őt. Mi több, arcát, kezét gyöngéden megérintette, szólt is hozzá, persze a nyüzsgésben és a feszültségben szinte érthetetlenül, de meglesz majd! A királyi szó nem veszhet el, sőt, az idő múlásával gyarapodni fog, akárcsak a szaracénok és a zsidók kamatra kiadott pénze.

A vezeklő türelmesen várt sorára egy féllábú ember mögött, az emberkígyó közepén. Gyomrában? Jónásként? Ahol már előre hal- és pállott szalonna szaga terjengett. S penetránsabb bűz is, mert a remények és emlékek egymást emésztették. Az augusztusi hőség kevéssé zavarta, az utóbbi időben különbekhez szokott. Annál inkább a büdösség: amióta benső zarándoklatát megkezdte, azóta hús gyanánt legföljebb valami bogyóban lakmározó kukacot evett. A szag bűneire emlékeztette, amelyek körülveszik, testét szorongatják, ugyanakkor beléhatoltak, a tüdejéből kiszorítják a tiszta levegőt, véréből az erőt, lelkét romlottságukkal örökkön rothasztják, akár a pudva az egészséges fát maga körül. Éppen ezért mohóbban kívánta a megpróbáltatásokat, mint társai a zsíros falatokat. Ám teste eredendően erős volt, és a hosszú böjttől pedig oly szikárrá és könnyűvé érett, hogy a fájdalom szem elől tévesztette. Amióta rágós húsok és ropogós kenyerek helyett gyümölcsökön, némi tejen és sós vízben áztatott kenyéren élt, azóta rossz fogai se fájtak. Meg sem kottyant neki a háromszázötven mérföld végigtalpalása három hét alatt. Úttalan utakon, meredek hegyeken, és halálraítélt erdőkön át, melyeket a velencei gályák számára irtottak billogos homlokú, orr nélküli rabok, akik életüket annak köszönhették, hogy a fáknak kellett meghalniok helyettük.

Ő, Lackó király, ő is bírta volna! Ugyanilyen jól győzte volna, mert nem létezett semmi az ég kerek sátora alatt, amiben bárki emberfia versenyre kelhetett volna vele. Legyen az a csatabárd forgatása a harcmezőn, vagy a büdös és avas szalonna meg vizadarabok rakogatása a koldusok markába a székesegyház kapujában. A reggeli mise útra bocsátó áldása óta csodálták a fehér márvány apostolok, hogy milyen ernyedetlen kedvességgel osztja a mohó és mocskos kezekbe az alamizsnát Miasszonyunk aranyfüsttel borított képmása alatt, mely dél óta külön napként verte rá a hőséget. Annakidején Salamon is gyakorolta ezt a királyi gráciát eleget, egész pontosan untig. Nagyboldogasszony napján nincs irgalom a magyar királynak. Lackó viszont csurgó izzadsága mögül rendületlenül mosolygott. A legoroszlánszagúbb, legótvarosabb alakhoz is talált pár nyájas szót, rubinköves gyűrűjét türelmesen csókoltatta velük. Az alamizsnát adogató szolgálattev&# 337;k csóválták fejüket: így soha nem lesz vége ennek a napnak! Mit tudtak ők arról, hogy a jó fejedelem juttat magából a népének, bárki kérje, mint az ős vezérek, akik a Kárpátokon túli hazákban uralkodtak. Ők a nagyúr helyében a testőrökkel szóratták volna szét az ételt, maguk pedig elültek volna a palota hűs pincegádorába egy kancsó mellé, s jeget hozattak volna a borba a veremből.

Ezért nem szabad a szolgát, csak farsangkor, trónra ültetni?

Salamon jegyezte lelkébe tapasztalatait: a király uralkodik, nem d&# 337;zsöl, és nem hatalmaskodik. Ő nem kormányoz, de maga is kormány alatt áll. A király mindenkié. A koldusnak is jár belőle. Annak is, aki érte küzdve veszítette el valamelyik tagját, s a bitangnak is, akit a törvény bakója tett nyomorékká. Még a hazátlan országárulónak is.

Talán a marháknak is, melyek szelíd kolompszó mellett legelésztek amott a messzi domboldalon, melyet Rómaikertnek hívtak; állítólag szőlők és mandulások virultak ott a cézárok idejében. A birodalom összeomlott, a mandulás megmaradt, s szabad erdőként gyarapodott. A Séd völgyében egészen Veszprémig vonultak a kedves, zöld ecsetre emlékeztető fák. Lombjukat tekintve semmilyen jel nem mutatta, hogy egyre több köztük a mérges, a keserű gyümölcsű. A kifacsarodott törzsek a szelekre és a viharokra emlékeztek, s az időre: az bizony járt közöttük eleget.

A varég testőrkatonák meredten strázsáltak a halat és szalonnát tartalmazó fadézsák között alabárdjuk kőrisfa nyelébe kapaszkodva. Terpeszben. Acélgyűrűkkel borított ökörbőr páncéljuk gőzölgött az izzadságtól, legyek billengőztek a méhviasszal hegyesre fent, sárga bajuszukon. Nyilván tökéletes alamizsna szagot áraszthattak. Olykor-olykor az izzadósabbika képen törölte magát. Bezzeg a kapitányuk! Némileg ugyan féloldalra biccenve, mert nyilván megsántult a bal lábára, de mégis úgy állt, hogyha éhes vöröshangyák rohanták volna meg, csalódottan otthagyják abban a hiszemben, hogy kűbálvány.

Bátor Opos!

A vezeklő rögtön megismerte öreg, fölnevelő vitézét. Néhány éve csak, hogy elváltak a jáki udvarházban. Bár vele lehetett volna Opos abban a bizonyos fényességes aldunai berekben, a barbarigai monostorban, a holtak pólai városában! De nem, nem. Másként történt, s jól. Ha Opos elkíséri a besenyő kalandba, akkor győzhetett volna, s akkor elvész. Így jó. A drága öreg harcos azóta húszat vénült; talán szerencsétlen Péter öccse életét is nyűtte. Én hét életet, sóhajtotta magában a zarándok, és szíve gyökeréig meghatódott azon, hogy hűséges lovagja akaratlan és öntudatlan mintegy követni próbálta őt sorsa fordulatában.

Teveszőr köpönyegének csuklyáját még mélyebben a szemébe húzta.

No persze, ki bújhat el? A vezeklő mosolygott magában. Boldog volt, mint azóta folyton, amióta a Lélek őt megtalálta, és a királyságra megtanította.

Igazából a boldogságát jött elmondani Lászlónak. Mert mi egyébre is való az élet, minthogy boldogok legyünk benne? És kinek másnak beszélhette volna el? Országát elvesztette, felesége elárulta, katonáit ő hagyta el, és velük egész addigi életét. Győzelmeit és vereségeit. A kunokat, a görögöket, a testvér-háborúkat. A kerlési csatát, amikor a besenyőket verte tönkre Gézával és Lászlóval: két sebet kapott ott. Nándorfehérvár dicsőséges megvívását, ahol Bátor Opos a harc csillagaként villogott, és amikor Géza oly aljasul megsértette törvényes urát a legyőzött bizánciak szeme láttára, a kemeji ütközetet, amelyben kis híján megsemmisítette Gézát a hadi népségével együtt, majd a mogyoródit, amikor viszont László zúzta semmivé az ő hadát alig két hétre rá. Akkor veszett el a két ispán: az &# 337; rossz szelleme, Vid, és jóangyala Ernye. És a pozsonyi "kicsi ország" háborúi! A hansági mocsár besenyő csürhéjének szétszórása Zoltán királykájukkal együtt, amikor ismét Oposról szólt az ének a tábortűz mellett. És ahol ismét László! A gyermekkorától rajongva csodált hős, aki &# 337;t a nélkül győzte le, hogy egy ujjal érintette volna.

Emlékezetét erőltette, hogy fölidézze a történelmi eseményeket, súlyozza, mérlegelje és értékelje őket, mégis, mindössze egyetlen kép élesedett ki memóriájában. Lovaglás apával, András úr ölében a Séd partján, aztán ebéd. Az ebédnek pedig egyetlen pillanata. Talán szabadban ettek, fűben heverészve, talán sokan, talán kevesen, de mindenesetre Lackó is ott volt, már ifjú lovag, ő pedig kisfiú. Csontot törtek, ők ketten. A csirke melle csontjának a V-alakú darabját; csak két ujjal szabad fogni, s akinél a nagyobb darab marad, annak teljesül a kívánsága. Salamon nyert, de annyira összpontosított a küzdelemre, hogy elfelejtett egyébre gondolni.

Kilesett csuklyája alól. A királytól már csak a mankós ember választotta el, aki addig valamennyi mozdulását nagy szökkenéssel végezte, szinte kiugrott a két hóna alá szorított mankóból. Mintha azt bizonygatná, hogy ő a legegészségesebb nyomorék a téren. Persze, ki nem igyekszik a korona közelében?

Aztán összefonódott a pillantásuk. Annyi időre, amíg az idén kelt fiatal fecske a díszkapu bal oldalának szélén álló Tamás apostoltól átért a Nagyasszony baljáról letekintő kardos Szent Pálig csőrében a kék dongóval.

Amikor a szív és a kés találkozik; a penge a b&# 337;rön már áthatolt és a borzadályt, a halálos félelmet, a fájdalmat elborítja a legnagyobb kíváncsiság. Megszűnnek mind, csak egy kérdés marad: mi lesz? Ó, Uram Istenem, mi lesz velem ezután?

Ebben a pillanatban megszűntek számukra az eddigiek: az alamizsnaosztás, az avas hal- és zsírszag, a hőség. László keze megtorpant a levegőben. Ismeretlen ismerőst látott maga előtt koszos tevesz&# 337;r köpönyegben, rojtos csuklyában, amely alól az övéhez hasonló barna szempár tekintett rá. Mintha tükörbe pillantott volna, vagy egy hosszú és tüzetes lelkiismeretvizsgálat végén önmagába. Nem jött rá, ki néz rá vissza, ezer emberrel való egyenkénti találkozás végére az ember hajlamos elfelejteni akár a tulajdon gyereke nevét is. De mégis, pontosan látta a helyzetet. Hogy a királyságról van szó: a trónviszályok és testvérharcok és hatalmi marakodások helyett az igaziról, amiről a jó fejedelem álmodik, és amiért él. Az otthonról, a hazáról, Isten országáról, melynek uralkodója küszöb. És most ő éppen az. A barna szemek dicsérik, jól teszed testvérem, ez a sok nyomorult átléphet rajtad, hogy életében egyszer úgy érezhesse, hogy Isten és Magyarország méltó és igazságos hozzá.

Salamon a legszívesebben megfogta volna a kezét, a zsírtól iszamosat, s leültette volna a templom lépcsőjére. A testőrök lábához, a koldusok zsivajába, az arany napfénybe, a fecskék röpködésétől összefirkált levegőég alá. Melléje telepedett volna, úgy, hogy éppen fölöttük legyen Nagyasszonyunk kék-arany köténye, és megkérdezte volna tőle:

– Mondd, Lackó bátya, elgondolkodtál már azon, hogy ott, Péter apostol válla mögött... Látod? Egy pitypang megfogant, s a szolgák hiába takarítottak két hét óta reggeltől estig az ünnepre, túlélte söprűik és keféik hadakozását, s hamarosan virágozni fog?

A mankós ember akkurátusan csomagolt. Salamon átadta neki az alamizsnáját. Az boldog vakkantással fogadta, mert a fogával szorította a hajdan fehér rongy egyik sarkát, hogy a szalonnát és a bűzlő haldarabot biztos helyre zárja. Úgy tetszett, hogy ő állt Salamon előtt s valahogy utána is ő következett. Szeles, boldog mozdulatokkal ugrált el a saját történetébe.

2. A nász

Pozsony alatt a várból ki- kicsapva öklelőzött Salamon hadinépe a bitorló hercegek katonáival, csak úgy, unalomból, életre-halálra. A felséges úr jó példával járt el&# 337;: minden nap beszállt a tréfába. Közvitézi sisakban, jeltelen pajzzsal, derék, Vasvágó kardja aranyos kézvédőjét fekete rongyba tekerte. Az egy Oposon kívül magában, kíséret nélkül játszódott a véres, Duna parti réten. Opos is csak távolról kísérhette. Persze ő sem nemzetségének, a Jákoknak pajzsával, sőt sisak helyett besenyő süveget csapott a fejébe, vadkacsaszárnyasat. Hajító-fokosait a bőriszákjukban és fölajzott íját a két ujja közé vett vesszővel mindenesetre a nyeregkápán tartotta, készenlétben. A besenyő képes el&# 337;ugrani a lapulevél alól, a tavalyi nádbugából. Híres fakó csődöre, Murza közömbösen tépkedte a zsenge vadmuhar még selymes toklászú kalászait, mintha egyedül az ízek világa érdekelné, s nem az a pillanat, amikor megérzi majd gazdája térdének szorítását, és huj, huj, hajrá! A pihenő legények a várbeli asszonynéppel; cselédekkel meg a nemes kisasszonykákkal a falról kurjongattak-sikongattak, az izgalmasabb pillanatokban ki-ki derékon kapta kiszemeltjét.

Csak Judit nem, ő véletlenül sem tekintett le a viaskodókra. Még csak nem is mutatkozott a déli torony ablakában. Csomagolt.

– Gyerek vagy, nem király, gyerek! – A királyné nevetve forgatta az emlékezés tőrét férje szívében. Mintha kedveskedne: akármilyen gonoszat mondott vagy tett, fogyhatatlanul mosolygott hozzá széles, piros ajkával. Aki messziről figyelte őket, azt hihette, hogy vidám szerelmesek.

Tényleg gyermek volt. Akkor is, amikor Dezső, a frissen kinevezett kalocsai érsek elvitte a sükösdi Jézus-látó asszonyhoz, Sarolthoz. Dezső András királynak udvari káplánja volt, a családnak gyóntatója, a gyermekek nevelője. Szent hírében állt, s gy&# 369;jtötte lelki nyilvántartásába mindazokat, akikről ilyesféle értesüléseket kapott.

– Neked is szentnek kell lenned. Kisebb célért nem érdemes élni, uralkodni meg egyenesen tilos! – oktatta gyakran Salamont.

Ruhájukra rongyos darócköpenyt vettek, hogy kósza zarándokoknak látszanak. A falu szélén egy eredetileg kicsi fészerben szorongtak vagy százan, melyet az idők folyamán paticsfal kerítéssel b&# 337;vítettek, de mennyezetét oly alacsonyra hagyták, hogy Judit kézzel fölérte a faragatlan nyárfából készült, éppen csak leháncsolt mestergerendát. A mestergerendát ágas-bogas boldogasszonyfája tartotta, de megállt volna anélkül is, olyannyira összes&# 369;rűsödött a levegő a csodavárástól, meg a lankadatlanul mormolt, lihegett esküktől, könyörgésektől, fogadalmaktól. Salamon balján egy középkorú, kövér asszony hosszú, száraz nyeléseket végzett. Szinte korcogott a nyelve és a torka. Már három hete nem ivott egy csanak bort sem, pedig az ura kocsmát tartott a fajszi révnél. Most egyszerre áradt belőle a hála, amiért ennyi ideje bírja a mi Urunk szent véráldozata által, s a vágy, hogy elnyelhessen egyetlen icipici kortyocska aranyfényű, mennyillatú decsi szagost. Csak az íze végett. Nem bukna el. Már legyőzte a szörnyű szenvedélyt, ami miatt az ura, a falu, de még a gyermekei is megvetették. Arra az egyetlen törpe hörpintésre is csupán azért volna szüksége, hogy bebizonyítsa: győzött. Teli lehetne a kupa, a többit otthagyná.

Ők ketten Judittal a boldogasszonyfája két oldalára sodródtak, mögöttük az érsek helyén – szinte csak egy üres köpönyeg a vén aszkéta – legalább ketten tipródtak. Lábuk előtt, a marhatrágyával tapasztott padlón, tajtékzó szájjal vergődött az asszony. Dezső kinyomozta, hogy Sarolt jelölt családból való. Édesapja, nagyapja, valamennyi üke híres táltos hírében állt. Béla úr idején, az utolsó pogánylázadás után apja bevette magát a Vajas mocsaraiba. Hasztalan üldözték a király kopói, hiába verték föl a nyomát sokszor, elcsípni nem tudták, mert éber táltos volt, aki nem aludt soha. Az idegágas ágain gyöngyök meg színes rongyok függtek különféle köznapi tárgyak társaságában. Akárcsak a rengeteg erdők mélyén lappangó szent fákon a pogány áldozati ajándékok... A prófétanő kicsike, riadt szemű férje guggolva szökdécselt serényen a fetrengő felesége körül. Egy hajdan fehér ronggyal igyekezett kitörölni szájából a habot, nehogy megfulladjon,

Péntek volt. Ennek a napnak estéjén Sarolt évek óta átélte az Úr Jézus szenvedését és kínhalálát; iszonyú sikolyokba tört szavakkal a korbácsolást, a tövissel való koronázást, a bukdácsolást a nehéz kereszttel a Golgotára, és elrekkent némasággal a szögezést. Innentől csak a hab folyt a száján. Tüdeje sípolt, szép kék szeme, amely pontosan olyan volt akár édesanyáé, Anasztázia királyné é, kimeredt, nagyra, kerekre, lassan tükörré változott, s hiába borongott félhomály a szűk, levegőtlen helyiségben, a jelenlév&# 337;k látták benne az Úr fuldokló vonaglását, vére hullását, töviskoronás feje fölött az égbolt összeomlását, amely egy pillanat leforgása alatt a délutáni ver&# 337;fényből a vaksötét éjszakába zuhant.

Egy emberként sikoltott föl a tömeg, ki-ki zokogva borult szomszédja nyakába. Salamonnak a dagadt kocsmárosné jutott; hiába tartozott a nyúlánk, erős legénykék közé, s teremtette földhöz fél kézzel a kortárs apródokat, bizony rogyadozott a súly alatt, mely elevenen birkózott vele; hol elrugaszkodott róla, hol visszazuhant rá, és mindehhez hallelujázott.

A prófétanő hasra bukva nyúlt el a könnyét&# 337;l-nyálától sáros földpadlón, kezével kaszált, mintha az élet gyökere után kapkodna, hogy ne hulljék a halálba. A kis király csizmáját ragadta meg. Cibálta lentről, a kocsmárosné döngölte föntről.

– Szent, szent, szent! – hörögte, majd elájult. Erre a nép megenyhült, a jajveszékelés szipogássá enyhült. Férje és rokonai pokrócba csavarták Saroltot, és sietve kicipelték valahova. A tömeg kántálva sírdogált, a regős énekek dallamára. Valahol hátul egy gyermekhang fölkiáltott:

– Nézd a lábam, édesapám, látod, újra tudok állni! Az ajtó kiszakadt helyéből, többen, többféle énekbe kezdtek.

Salamon anyát keresve megrendülten markolt felesége vastag, izmos karjába.

Judit válaszpillantásában benne volt az a bizonyos mondat.

– Csudálatos, ugye? – suttogta odakünn az érsek. – Fölismerte a királyt!

– A csizmájáról! – hűtötte le a f&# 337;pap lelkesedését Judit.

– Nem, felséges, asszonyom! Bocsásson meg az ellenkezésemért, de ellent kell mondanom. Ez az asszony nem a világi előkel&# 337;séget ismerte föl őfelségében.

– Ugyan mit?

– Mélyebbre látott.

– A habókos tekintetével?

Az érsek nem vitatkozott. Lehajolt és megcsókolta a gyermek kezét.

Judit a tizenhatodikat, Salamon pedig a tizedik évét töltötte be, amikor a lakodalmi asztaltól a nászágyhoz vonultak, nyomukban a Magyar- és Németország püspökeivel, hercegeivel és grófjaival, akik tanúskodni jöttek: megtörténik-e az elhálás. Mert ha nem, akkor utóbb Salamon meggondolhatja magát, hűbéri esküjét visszavonhatja, s a zálogot, IV. Henrik nénjét elkergetheti, mint akivel házassága létre sem jött.

Dezső kalocsai érsek és Nordheimi Ottó bajor herceg vezette a menetet. Ottó herceg oldalán Attila kardja függött, Isten kardja drágaköves bársonyhüvelyben. Anasztázia anyakirályné ajándékozta neki még Regensburgban, amiért a római császár hadait Fehérvárra sikerrel elvezette, és Salamon fejére ismét föltehették a koronát. A szablya aranyos markolata ki-kivillant a herceg égszínkék köntöse mögül lépteinek lendületétől. Végbúcsút intett a magyaroknak. A szolgálatból most kilép, örökre, vagy ezer évre, Isten kardjának az idő mit sem számít. A németek nem tudják, hogyan működik, tehát aludni fog kényelmes hüvelyében.

Egy termen és két rövid folyosón kellett áthaladniok, de Salamon számára az út semmivel sem tetszett rövidebbnek a föltámadási körmenetnél, amikor a nép Fehérvár összes szent helyét érintve zarándokol végig a zöld ágakkal és hamvas barkákkal díszített városon; a Magyarok Nagyasszonyának bazilikájából indulva a Szent Péter katedrálishoz, a Szent Pál templomhoz, a Mindenszentek egyházához, majd vissza ugyanoda, ahonnan elindult.

Vissza ugyanoda, nincs menekvés. Álmodott ő gyönyör&# 369; nőkről már sokat, játszódott is cselédlányokkal, ám Anasztázia királyné semmit sem szeretetett a véletlenre bízni. Fölkérte Simon baranyai ispán hamvasszőke özvegyét, Margitot, hogy készítené föl erre az országos jelentőségű eseményre őfelségét. Úgy találta, hogy az udvar szóbajöhető hölgyei közül ő hasonlít leginkább a Száli-ház királykisasszonyára.

– Imádságos lelkülettel, természetesen – tette hozzá ájtatosan, miután azt esetnek a kalocsai érsek is tanúja volt. Megölte, megcsókolta, hosszan magához vonva tartotta az asszony dúsan formált testét, hogy az érezze, hogy ő teljes mellszélességgel osztozik az erkölcsi felelősségben. Egyúttal szeretett volna meggyőződni arról is, hogy Margitot ölelni valóban kellemes és gerjedelmes érzés.

Az ablak előtti illatos citrom-muskátlin szende, zöld fátyolka próbálgatta szárnyát: milyen lesz az élet a hernyóság és a báb-álom után a levegőben?

A tanórák, akár Bátor Opos vívóleckéi, rendben megtartattak. Hogy mennyire imádságos lelkülettel, arról a pirulékony özvegy szentén hallgatott, midőn tisztelettel jelentette az anyakirálynénak, hogy megilleti őt a kilátásba helyezett hozomány, mivel őfelsége gyermeki kora ellenére képes...

Hanem a test próbája és a léleké távolról sem ugyanaz.

Az ifjú párról a díszruhákat lehámozó cselédek arcán vigyorogott a sárga viaszgyertyák megkergült fénye, a hálóházat mormogás járta át, s elborította a nagyurak bor és bakszaga. Különösen a püspökökön érzett a királyfiú ilyesmit. A csuhák, az albák, a palástok közé szorult levegő megdohosodott, megtelt a bűnös test és a még bűnösebb lélek gőzeivel. Az a bűz lehetett ilyen, amiről Frigyes gróf, a szicíliai normann herceg követe mesélt. Ő ugyanis, állítása szerint, egy alkalommal beleszimatolt az Etna tűzhányó hegy kráterébe, amelynek mélyén rabszolga-ördögök kovácsolják a mennyköveket.

Salamont apja oroszlánkölyöknek neveltette Dezső káplánnal és Bátor Opossal, hogy ne féljen se harctól, se gondolattól: szívében egyazon nyugalommal szegezze lándzsáját ellenfelére a csatában, s üljön majd tizenötödik bölcsként az esztergomi palota tizennégy töprengő oroszlánja között. Ám hiába nem ijed meg az oroszlánkölyök semmitől, nincs oly bástyája a bátorságnak, amit a bűz és az undor ne bírna megkerülni. Az undor és a félelem ugyanis, akár a bűn meg az árulás, belülről jön. A dögletes szag, a rothadó tetem csupáncsak emlékeztet arra, ami odabent, a lélekben történik. A hamar fölkavarodó gyomor éppenséggel a lélek elhasználtságának jele.

A kisfiú-király persze nem kutatta orra, gyomra és lelke közös titkait, hanem inkább anyja szemét kereste volna a súlyosan összefonódó, lihegő embergyűrűben. Ennyi szemérmetlen pillantás a pokolban sem létezhet. Anasztázia anyakirályné azonban félrefordult, hagyta magát hátrább soroltatni. Úgy tett, mintha Dezső érseknek kellett volna valami halaszthatatlant súgnia. Dezső épp oly tanácstalan volt, mint a király; a "fölkészülés" során rendesen meggyóntatta a kis fölséget az esküvőre, ám nem talált megnyugtató megoldást a hamvasszőke Margit grófné leckeóráinak értékelésre. Növeli-e, vagy csökkenti a b&# 369;n súlyát, vagy akár el is törli, ha a tett nem a lélek benső, b&# 369;nös gerjedelméből fakad – mint például a cselédlányokkal folytatott játszódás, amiért a király meg is kapta a magáét –, hanem bölcs szülői tanácsból, ami viszont a dinasztia és az ország érdekére vetette a legtisztább szándékokkal fényesített tekintetét. A sikeres házasság és általa a német és a magyar királyság közti szilárd szövetség egy nemzedékre kiküszöbölheti a belháborúkat. Ezrek életét és javait kíméli meg, és virágzást hozhat az egész nemzetnek. Ráadásul a bölcs anyai fölkészülési tervezet hathatós gyóntatói segédlettel keletkezett. Lehet-e szent, aki uralkodik? Lehet-e szent az Isten szolgája, ha udvari föladatot vállal?

Lehet-e király, aki nem szent?

Milyen fejedelem az, akinek annyi joga sincs, mint a rókának, hogy elbújhasson párjával a vackában?

Hol van itt egérút?

Salamon menekült volna a hatalmas ágy érdesre keményített gyolcshullámai közé, ám azok föltorlódtak Judit higgadtan várakozó testének hatalmas és hűvös szirtjén, mely úgy rózsállott a selyeming alól, akár a fagyos piszkei márványkő, amikor meglepi a novemberi dér. Vagy a pólai vörös föld az ezüstsisak repedéseiben... Akkor, abban a szerencsétlen, izzadságos vergődésben susogta először a fülébe Judit: – Gyerek vagy, nem király, gyerek! – s fölötte kimosolygott a bámészkodókra. Salamon rögtön odakapta fejét, és látta is kire: a busaszemöldökű hókára, Ernő osztrák &# 337;rgrófra.

3. A két angyal

Azon az emlékezetes, sokaknak keserű és kegyetlen, másoknak boldog és győzedelmes 1074-es esztendő őszén Ernő és Judit kettesben csomagolt a pozsonyi várban – Salamon tudta nélkül. Odakünn hullott az eső. Szemerkélt már hetek óta, mint az árva, aki nem bírja felejteni édesanyját. Nem zuhogott, potyogott folyamatosan. Lajhogó eső, értékelték a várbéliek. Olykor miatyánknyi időre kisütött a nap, de leginkább csak átderengett az el- elvékonyodó felhők mögül, s az áldás csöpörgött tovább. Vagy ha éppen elállt, akkor köddé válva emelkedett vissza iménti helyére, hogy holnap hullhasson újra.

A palota ólomkeretes ablakszemecskéi mögött, a k&# 337;párkányon, lélegzetvételnyi időre vörös vércse pihent meg, karma közt elfogott galambfiókával. A vércsén túl hatalmas, nyúlós, szürke csöppre emlékeztetett Magyarország. A vénülő, ám a királyné mellett oly kackiás sürgő- forgó őrgróf úgy találta, hogy éppen visszaomlani készül abba a messzi, ázsiai tengerbe, ahonnan pár emberöltővel ezelőtt idehullott. Ahonnan annyi nép érkezett már a Duna partjára, hogy tündököljön, bajt és szenvedést okozzon, és elenyésszen. Kisebb előadást tartott a kérdésről Juditnak. Az helyeslően bólogatott, miközben nyakláncokat és karperceket csavart parasztkendőbe, hogy ne csendüljenek utazás közben.

IV. Henrik hada szeptemberben behatolt az országba, és a Szent Kereszt Fölmagasztalásának napján Vácra is bevonult, hogy visszaszerezze a trónt sógorának, ám néhány kisebb csetepaté után visszavonult. Állítólag Géza megvesztegette a vezéreket, élükön az aquileiai pátriárkával, és a sok ezüst dénár és arany solidus visszafordulásra bírta a virtus és az erény birodalmi hőseit. A fényes had erőpróba nélkül visszavonult. Nyomában mérhetetlen kutyafalkával, mivel magyar szokás szerint a hercegek "aranyhidat építettek" a futó ellenségnek. Az aranyhíd pedig gulyákból, nyájakból és kondákból állt. Akkora tömegben, hogy hulladékán az ország összes kutyája a paradicsomban érezhette magát. Szokásos marakodásaikat is csupán azért nem függesztették föl, nehogy túl keserű legyen az ébredés.

A langyos októbert kihasználva a pozsonyi vár alatt a b&# 337;vérű legények eret vágtak egymáson. Ernőnek parancsa volt a császártól, hogy királyt a bitorló hercegek ellenében továbbra is segítse, ám a vén ravaszdi serege zömét Dévény alatt táboroztatta, azzal a nesszel, hogy onnan biztonsággal mozdulhat bármerre, s csak egy kisebb csapattal lovagolt át olykor Pozsonyba. László laza ostromgyűrűt font öccse maradék birtoka köré. Ő maga Nyitrán állomásozott kisebb páncélos csapattal, amúgy megelégedett azzal, hogy a mosonyi besenyőkkel szakadatlanul zaklattassa ellenfelét, Salamon országocskájának két fő vára, Pozsony és Mosony között a kapcsolatot elvágja, a kereskedőket, a piacozó parasztokat visszatartsa, mintegy jelezve, hogy ő az úr, de az egérutat kegyesen nyitva tartja. Éppen ezért nem sok értelme lett volna, hogy Salamon összevonja erőit, és kitörjön a várból. Kimehetett bármikor. De hova csapott volna le? A bitorlók könnyű csapatai Nyitra, Nagyszombat és Somorja közti térségben portyáztak, s már nyolc-tíz királyi lovag láttán némi nyilazás után megszaladtak a legközelebbi nádasba, pagonyba.

Gyáván?

Magyarosan?

A magyarok így harcoltak s győztek a németek ellen már István alatt, s a boldog emlékezetű András király is ezzel a taktikával morzsolta szét III. Henrik győzhetetlennek itt ármádiáját a Vértesben.

– Így küzdünk most mi ellenünk – tréfált a király keserűen Opossal. – Idegenek lettünk a tulajdon szülőföldünkön. A saját birodalmunkban.

Opos hallgatott. Kőrisnyelű kis fokosait kihuzigálta a nyeregkápa mellőli bőriszákból. Megvizsgálta, s megállapította, hogy pontosan az a helyzet, aminek lennie kell: valamennyi hajítóbalta éles is, hegyes is, véletlenül sem lötyög egyik sem.

– És éppen az kelt föl ellenünk s támad ránk, akit szeretünk.

Opos helyére tette, vissza a bőrtokjukba a fokosokat. Kedves fegyvere volt; az alattomosan támadók megemlegették, ha tudták. De erre nemigen maradt idejük, mert akit valamelyik hajítóbalta kupán talált, annak menten kivölgyelte a koponyáját sisakostul.

– Egyedül ebből az egész átkozott családból!

A fővitéz továbbra is hallgatott. Nem volt szokása beleszólni az Árpádok családi ügyeibe, még kevésbé fölöslegesen beszélni, s mit is mondhatott volna arra, amit már ezerszer hallott Salamontól? Ha szőrszálhasogató lett volna, akkor számolhatott volna, hiszen ura öccsét, Aranyos Dávid herceget is kedvelte, nemcsak a példakép-Lászlót, de László öccsét is, a csöndes Lampértet. A király nem is a válaszért ismételgette untig ugyanazt, hanem azért, hogy ő maga is fölfogja végre az érthetetlent, hogy bizony az ország elveszett. Mégpedig legbelül. Megtörtént a legszörnyűbb: a magyarok szívében Salamon immár elmúlt király lenni. Némelyek kimondták, mások csak végiggondolták az ítéletet: ők azt, hogy Magyarországot a németnek h&# 369;bérébe adta, azt őneki soha meg nem bocsátják, és királyként ezért el nem fogadják. Soha többé?

Opos nem foglalkozott bűnnel és bocsánattal. Ő szerette Salamont, mindenek fölött szerette, éppen ezért nem méricskélte tetteit. Van arra úr, aki megítélje az ilyesmit.

Inkább a Duna felől emelkedő rétre irányozta tekintetét, oda, ahol a sok esőtől szélesen kiterjedt a zsombék, s ahol egy lovas kaptatott fölfelé. Lándzsájának zászlaja szerint a hercegi seregből. A vízicsibe fiókák csipogva menekültek nehéz lova patkója elől.

A tegnapi vitéz!

Mintha a párából tűnt volna elő. Opos jobb öklével megdörzsölte szemét. Az imént ott még semmi nem mutatkozott, csak pár ritka nádcsomó, azon túl pedig a Duna fodros habja, csónak, vagy fedezékül szolgáló fűzfák sehol, nos ott poroszkált a tegnapi vitéz. Szögszín lovon barna, szakállas férfi. A többit eltakarta sisakjának széles orrvédője. Laza, kissé görnyedt tartása azt leplezte, hogy magas, erőteljes alkatú és tapasztalt vitéz, aki esettséget színlel, mint a szárcsa, amely fiókáitól úgy csalja el a rókát, hogy eljátssza: eltörött a szárnya. Opos kutató pillantása rögtön fölfedezte a cselt. Azt is, hogy hátasa kitanult, ravasz csatamén, s hogy előkelő lovag az illető, rangját rejti, ezért húzott páncéljára szakadozott darócinget, pajzsa ezért kopár. Mindössze egy darab ócska, horpadozott bádog. Akár Salamoné; ő is mellőzte uralkodói jelvényeit ezeken a vár alatti portyákon. Híres, koronás ezüstsisakjára, melyen tizennégy arany oroszlán tartott őrjáratot körbe-körbe ezüst levelekbe foglalva, káliz turbánt csavart.

A király is észrevette a lovagot, s rögtön sarkantyúba kapta paripáját.

– Na, megvagy!

A tegnapi vitéz bizony az elmúlt délután egyetlen döféssel halálra sebezte viadalban Mihályt, Dénesnek a vár kulcsárjának fiát.

Megvagy?

Opos kiáltott volna, de már késő volt, Salamon összecsapott az idegen lovaggal. Opos már tudta ki az: a nyeregkápára akasztott csatabárdjáról fölismerte.

Az első ütközet nem sikerült, mindketten ügyesen kikerülték a másik lándzsájának öklelését, egymás közelében forgolódott-csúszkált a sárban a két csatamén. A lándzsák használhatatlanná váltak, közelharcnak kellett következni. Kardot rántottak hát, s kissé elhátráltak, hogy rendezzék lovukat.

Opos megindította Murzát, hogy kedvezőbb állást találjon.

A küzdők ismét összecsaptak, csendültek a nehéz kardok, de csak egyet. Salamon hirtelen elejtette a magáét, a nevezetes Vasvágót, s ha paripája nem teszi a dolgát, s nem szökken oldalra valami hihetetlen lóbölcsességgel, bizony a tegnapi vitéz csapása leteríti a királyt.

A várfalon mulatozó közönség elnémult, mint amikor vércse csap le a verebek közé. Ilyent ők még sosem láttak, hogy a király viadalban meghátrált volna bárki emberfiától. Iránytalan mormogás hullámzott közöttük, senki sem tudta a választ, a zavart kérdések visszafordultak. Aztán embertelen csönd támadt. Nem néma, mert az ügető ló patkója csengett-bongott a kövezeten, döngött a felvonóhídon, és kongott a visszhangos várudvaron, de szó nem hangzott, mintha elnéptelenedett volna a világ, vagy ami még rosszabb, kiveszett volna belőle az igazság.

A tegnapi lovag visszafogta paripáját. Farkasszemet nézett Opossal; mindketten tudták, hogy a másik kicsoda. Aztán megfordult, s ahogy jött, úgy eltűnt a folyóparti párában.

A lovászok szinte lábujjhegyen szaladtak a kapubástyához. Mukkanni sem mertek a halotthalovány arc láttán. Dénes kulcsár fogta meg a hosszú kapaszkodótól lihegő paripa kantárját, amíg a lovas lekászálódott róla. Mint valami beteg vagy sebesült. Alig állt a lábán. Dénes támogató kezét azonban ellökte, egyedül imbolygott a palotába. Mintha leitta volna magát, vagy rettentő buzogánycsapás brongana a koponyájában. A lépcsőnél udvari bolondja, Uracs szaladt szolgálatkészen a segítségére. Salamon vaskesztyűs öklével úgy vágta mellbe a kicsi emberkét, hogy az a várudvarra nyekkent, s még napok múltán is vért hányt. A király kettesével vette a lépcsőfokokat.

Dénes a király nyomában bedübörgő Oposhoz fordult. Miért maradt el a bosszú? Szép fia még kiterítve feküdt a vártemplomban a Szent Mihály lován. Anyja, három húga és nagyanyja siratták tegnap óta egy falat étel nélkül.

– Mi lőtte urunkat?

Opos gondosan csatlósának nyújtotta kopjáját, majd leszállott lováról.

– Megígérte... ő nem szokott... nincs olyan vitéz...

– De van, bizony van – dörmögte Opos.

– Kicsoda?

– Egy valaki, egyetlen egy. – Opos személyesen vezette Murzát az istállóba, hogy besenyő süvegéből saját kezűleg mérjen neki abrakot. A süveget állítólag Zoltán besenyő viselte, amikor seregestől elporolták Csornánál. A kulcsár a lovag nyomában sürgött, s próbált valamit megtudni. Az udvari nép mind ott tolongott már lépésnyire tőlük, a hangok morzsáira éhesen.

– Ki lehet az? Ki? Csak nem maga László?

– Látomása volt.

Opos megmerítette a hombárban a süveget.

– Angyalt látott...

– Egy ilyen vitéz, mint a mi urunk!

– Akkor két angyalt.

– Ördög kellett legyen az, hiszen az igazság a mi oldalunkon van, urunk csak a magáét védi. Atyai jussát!

Murza ropogtatta a zabot. Opos vállat vont.

– Akkor ördögöt.

4. Salamon imája

Salamon tombolt. Ha nála lett volna jó Vasvágó kardja, szétveri a lovagtermet. Így tőrével csapkodott, hasogatta trónszéke kárpitját, s üvöltött:

– Most kinek kegyelmezzek, Ernye ispán? Kit ölessek meg, Vid? Szóljatok, ha mertek! Elbújtatok mi? Tudom, hova vettétek be magatokat, de ott se menekültök előlem!

Vaskesztyűjét az ólomkarikás ablakon keresztül kidobta a teremből, vértjét leszaggatta magáról, s szanaszét hajigálta-rugdosta a csörömpölő vasakat.

– Meg fogom ölni őt is!

Tőre hegye beletört a trón könyöklőjére szerkesztett bronzangyalba. A markolatot egy másik ablakba vágta s puszta kézzel rohant anyjára. Anasztázia anyakirálynő már értesült a különös és szerencsétlen párviadalról. Talán Judittal és Ernő őrgróffal is beszélhetett róla, mert hárman együtt siettek a földúlt lovagterembe.

– Ó kisfiam! Ó én szerencsétlen, fölséges kisfiam! – sikoltozta az anyakirályné. – Miért is nem hallgattál rám, miért annak a gonosz Vidnek a szavára adtál! Megvolna még a királyságunk, és a hercegek is megférnének a maguk uraságában! – Mintha fiát utánozta volna, vagy az őt? Vagy egyazon vér ugyanabban a hisztérikus indulatban csapott föl a két lélekben? Letépte főkötőjét, kontyát bontotta, szaggatta a még mindig ragyogó arany haját; hullott, ami a markába akadt belőle, a kalárisháló széjjelszakadt, iszkolt a sok vérpötty korálgyöngy. – Édes szerelmetes kisfiam! Hiába mondtam neked, hiába mondta Ernye, hogy Vid a hercegségen át a trónodra tör! Édes kis elveszett fölségem!

Salamon bizony leütötte volna, mint az imént az apró bolondot, le a tulajdon szülőanyját, ha Judit nem ugrik közéjük, s át nem öleli két erős karjával, s két hatalmas mellével, mint valami bástyákkal útját nem állja.

– Elég, elég, fényességes szerelmem elég! Anyádat ne, inkább engem! – Akár valami rajongó, úgy fonódott rá, miközben lábat a biztonság kedvéért jól megvetette, s szorításába is beleadta erejét, meg a szívét; ahogy tán soha. – Engem ölj meg, szerelmem, én megérdemlem! – És nem eresztette a királyt, ölelte, forrón ölelte.

Egy kalárisgolyó még egyre pattogott az összefeszül&# 337; királyi pár lábai körül; a helyét kereste.

Ernő őrgróf nyomában az udvari népek seregestül tolongtak az ajtóban. Akár a legyek a dögre, úgy jöttek a király sebzett lelkére. Ámultak közben a királynén, milyen mesterien hazudik! Minden szava egyszerre igaz és hamis.

Salamon indulata kissé lohadt, gyűlölete lassabban, de mélyebben égett tovább. Mit akar ez az asszony? Harci birkózófogással kiszabadította magát, s ellökte Juditot. Irányítva, Ernő őrgróf lábához. Már nem ordított, suttogott.

– Takarodjatok. Takarodjatok mind a szemem elől! Te is anyám. Tűnjetek el! Melkbe, Regensburgba, vagy vissza Kievbe. Kies kolostorba, vagy cédának. Ahova akartok. Csak itt ne lebzseljetek tovább, mert nem állok jót magamért.

A bámész nép között, úgy derékmagasságból tekintett rá Uracs hűséges arca; a vértől, a könnyektől és a sártól oly tarka volt, mint a színes rongydarabokból varratott ruhája. Salamon megfordult, lovagi kacatjait szerterugdosva átvonult a kápolnába.

– Hagyjátok! – Emelte föl intőleg kezét Anasztázia anyakirályné, noha az udvari népségből egyedül a bolond törekedett a király után sietni. Épeszű ember ilyenkor kikerüli; a dühöngő nagyúr rosszabb a veszett kutyánál. A királyné kifelé tessékelte őket. – Menjetek, menjetek! Imádkozik. Hagyjátok! – Ráütött annak a szolgálónak a kezére, aki letépett főkötőjét a földről fölkapta, és oda akarta neki adni megzavarva a jelenet koreográfiáját. – Imádkozzunk mi is! – A kendővel csapdosva – akár valami legyeket – kihajtotta őket a másik toronyhoz vezető folyosóra. – Énekeljetek! Filibertám! Kezdjed Bertuskám!

Jézusomnak szívén, megnyugodni jó,

Elmerülni benne, csendes tiszta tó!

Salamon éppenséggel kiugrani készült Jézus szívéből. Átkozódni ment a kápolnába. Istent a saját házában gyalázni, lelkéből mindörökre kiverni az árulót.

Nem vetett keresztet a tabernákulum előtt, térdet sem hajtott, hanem levágta magát királyi székébe, sarkantyús lábát fölcsapta a térdeplőre, talppal a Megfeszítettnek, s rákezdte:

– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben...

Abbahagyta. Nem, nem így! Fölállt, járkált, amíg lehiggadt valamelyest, aztán mélyeket lélegzett, lassú mozdulatokkal tornázott. Formázta a levegőt, magához húzta, eltávolította, izületeit ki-beforgatta, ahogy csata előtt szokott tenni, hogy vérét és gondolatait megtisztítsa, s ne indulatból, hanem tiszta fejjel cselekedjék. Gyakorlata végeztével visszafoglalta előbbi helyét. Szinte pontosan ugyanazt a tartást vette föl, de immár szenvedély nélkül, higgadtan.

– Mi Atyánk... Nem! – Nyelt, mintegy visszaszíva az elhibázott szót. – Mostoha atyám, ki vagy a mennyekben, gyűlöletes a te neved! Nem érdekel a te országod. A mindennapi kenyeremet, majd megszerzem magamnak. Ne bocsásd meg a vétkeimet, én se bocsátom meg a tiéidet. Nekem nincsenek vétkeim! A te bűneidhez képest egyáltalán nincsenek. Vagyis egy, egy mégis van, hogy megütöttem hű szolgámat, ezt a szegény Uracsot. De ezt majd én tisztázom vele, nem tartozik rád. – Elvigyorodott: &# 8211; holott mi sem volna értelmesebb, minthogy a király és a bolond együtt lépegesen a te színed előtt. Hiszen a király ütődöttebb a bolondjánál, mert hűségedben idáig kitartott. Holott üldözöl és sújtasz anélkül, hogy rossz fiad lettem volna.

Várt egy kicsit, tekintetét a tabernákulumra szögezte.

– Ne legyen meg a te akaratod, se égen, se földön, mert igaztalan. És méltatlan és méltánytalan és alattomos. Gy&# 369;lölsz anélkül, hogy hűtlen lettem volna, vagy lator. Miért bocsátanék meg az ellenem vé
0000-00-00 00:00:00 - Vissza


 
© 2009 CzSimon Bt.