Zsömle és Picúr

A világ arca leginkább benépesítőire hasonlít. Például Törökkő leginkább Nádori Gyulára, Rézműves Anteuszra meg Tulipános Fridára és a többiekre. Azon belül pedig a Gyöngyfény utca leginkább a Pitagorasz nevezetű hamuszínű macskára, aki állítólag elmúlt száz éves, és minden környékbeli látta kibelezve, átharapott torokkal, autókeréktől szétlapítva. A Gyöngyfény utcában emelkedhetnek és omolhatnak házak, a hely szelleme marad. Változás akkor lesz, ha Pitagorasz valami gonosz csoda folytán nem épül föl többé amerikai bébihorror-rajzfilmeket idéző sérüléseiből.

Hogy csak egy példát említsek, a mi kertünk öröknyári kedélye Zsömlétől származott. Az ő szédítő iramodásaitól, melyekkel szinte mindenütt egyszerre volt jelen - ezer hangsúlyú csaholásától, mit ne mondjunk, a személyétől. Úgy élt, ahogy kell, vagy legalábbis kellene: a lét egészét vállalva minden pillanatban, s felelősséget az összes lény iránt, aki őt körülvette. Ha igénytelenebbül akarjuk kifejezni magunkat, mondhatjuk, hogy kiterjedt társadalmi életet bonyolított. De helyesebb, ha annál maradunk, hogy türelmes és gondos intézkedésekkel javítgatta maga körül a lét romlékony szövetét. Persze tudott szigorú is lenni, különösen a dandy szarkákkal, a rigókkal és a léha verebekkel, melyek szeretnek szelesen portyázni a veteményesben és a bokrok között. Megkülönböztetett figyelemmel bánt a Niggerekkel, a két fekete kandúrral és Dugóval, a nénjével, aki messziről megtévesztésig hasonlított rá. Közelről kiderült, hogy bundája parafa dugó színű, vagyis hiányzik belőle annak az árnyalatnak a lelki mélysége, ami a ropogós zsömlét a parafától megkülönbözteti. A leggyöngédebb Picúrral, az óriási, gyámoltalan farkaskutya-lánnyal volt, akit a fekete kandúrok délutánonként végig szoktak hajszolni az Áldomás utcán. A kandúroknak azért kijárt egy kemény, esti torna, ennyi s nem több, mert Zsömlének volt humora.

Kora reggel már heves csókokkal – egymás szájának önfeledt nyalogatásával – köszöntötték egymást a vaskapu rácsán keresztül, majd Picúr megtalálta a módját a benyomulásnak, és akkor először rettenetes étvágyában fölfalta az összes maradékot, kenyérdarabot, miegyebet, hogy energiával föltöltve vethesse bele magát a még rettenetesebb hevességű hancúrozásba. Zsömlével és Dugóval, amíg a kapuhoz nem motorozott a postás, akkor aztán neki a rácsnak!
Zsömle osztotta be a kertben az időt. Nem egy gép, mint az emberekét például az úgynevezett óra, hanem ő. Így jutott, amennyi kellett játékra, szemlélődésre, alvásra. Az ő dolga az volt, hogy a többieket, akik ezt nem tudták, figyelmeztesse. Mint családfő. Annak született az összes magyarföldi kutyanemzetség genetikai hozzájárulásából, pater familiasnak, királynak. Modern szóval talán miniszterelnöknek nevezhetnénk. Én mindenesetre őreá szavaznék, és bizonyára még sokan mások is, akik vacsoraidő tájt jártak a kertben. Amíg a népe: Dugó és a Niggerek ettek, addig o egy falatot se. Ült a teraszon, s a leanderek mellől fölügyelt a rendre – jusson mindenkinek. Soha ételt el nem vett senkitől, noha erősebb volt bármelyik állatnál, és a macskáktól sem félt. Miért is félt volna bármelyikük bárkitől, hisz mindannyian beleszámítottak a nemzetbe?
Szent Mihály napján Zsömle elveszett. Picúr utána még átugrott pár napig reggelente a vacsoramaradékra, de semmi hancúr. Dugóval halk köszöntő vakkantást váltott. Oda a régi szép idők? Az otthon, a kert lelke? Az aranykor? A férfi-princípium? A macskák fújtattak Picúrrra, de a kergetőzésnek vége. Unják? Nincs se bíró, se értő közönség?
Egy hét sem telt el, Picúr is eltűnt.
Azt álmodtam, hogy Zsömle megkerült. Dali volt, selymes, agárszerűen kamasz, virágkoszorút viselt a fején. A lícium-bozótból nyomult elő, mögötte lépegetett hasonlóan fölékesítve Picúr. Bemutatkozott: ő Zsömle menyasszonya, most mennek az esküvőre.
    

2009-06-17 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.