Bugri

Kapaszkodj belém!

 
Kindler Jóskának
 
Bugri puliságát az ebsoviniszták már kölyökkorában kétségbe vonták. Tudálékos orrukkal ennyi per annyi snaucert szimatoltak benne, amannyi farkast, s ki tudja mit még nem, mert azt hiszik, hogy a puliság kívül van, ezért puszta látszat, vagy mélyebb szóval: üres forma, mint a levedlett tücsökpáncél, vagy a szöveg az ipari regényben. De hát azért ebsoviniszta az ebsoviniszta, pontosabban attól, hogy nem lát tovább az orránál, mondhatjuk, hogy ott hordja az eszét is, meg a szívét is. Honnan is láthatna a puliság mélységeibe? Az orrnak nincs szeme! Az orrésznek és orrszívnek sincs.
Bugri először is – pulihoz illően – majdnem mindent tudott. Így született valahol Veresegyház környékén, egy parasztudvaron. Majdnem-mindent-tudását tehetségnek is nevezhetnénk, és tévednénk. Adódott persze olyasmi is az életében, amivel addig nem találkozott. Például a nappali konyha, ahol egy kora nyári napon unokabátyámmal üldögéltünk az asztalnál, a reggelink mellett. Az ajtó tárva. Bugri kint a teraszon karéjozott, mikor is gondolt egyet, s beszaladt hozzánk. Megkerülte az asztalt, s mikor az orra már az udvar felé fordult, Marci bátyám elkapta a grabancát, s kigyorsította a teraszra. Soha többé nem tette be a lábát a házba, akkor sem, amikor öt éve múlva a mostani házunkba költöztünk. Egyéb tudományokra pedig tanulás nélkül tett szert. Eleve ismerte például a csirketerelés titkát, noha a pásztorkutyák nem madarakkal, hanem négylábúakkal foglalkoznak. Amikor tavasszal, még veteményezés előtt a gazda kiengedi a baromfiakat gyepelni, akkor estelente be is kell hajtani őket. Csatárláncot alkotunk, ugrálunk erre-arra, hessegetünk, ami eszünktől telik. Bugri a kérdést másként oldja meg. Lélektől-lélekig. Semmi arcvonal, bekerítés, ugatás, rohangálás. Kiválasztja a kakast, behajtja, a tyúkok pedig szépen követik. Lelke gyökeréig ismeri a baromfi pszichológiát és szociológiát. Doktorálhatna, ha az etológusok értenék.
Kamaszkorában, élete első telén megörökölte néhai anyósom panofix bundabélésének maradványát. Betettük a házába derékaljnak, hátha végre beköltözik. Bugri az ajándékot rögtön kicibálta az ólból, ahova se előtte, se utána nem tette be a lábát, mert ha az ember puli, akkor bízik Teremtőjében, s nem kétli, hogy őt jól alkotta meg. Nincsen szüksége ingatlanra. Külön bundára sem, mert az ő öltönye tökéletes hidegre-melegre. Mindazonáltal a birkabőrrongyot nagyon szerette a foga közé venni, és száguldozni vele a kertben: hurcibálni levert ellenség zászlajaként… Természetesen a veteményest kikerülte, mert tisztelte munkámat, a határokat, melyek nem csak elválasztanak, össze is kötnek bennünket.
A fenyő alatt összetorlódott hókupacban vájt magának lövészgödröt, abban éjszakázott.
Gyermekeim később feleséget is szereztek neki, egy bizonyos Zebi nevű fajtiszta fehér szukát. Ettől kezdve mester lett. Kioktatta Zebit mindarra, amit a tenyészdében nem sajátíthatott el. Magyarul nem holmi szakmára, hanem az életre, felőle nézve a kutyaságra, a kertre, a hozzánk való viszonyra, a jeladás különféleségeire, szóval a puliságra. Nem lehetett könnyű dolga, mert Zebi fajtisztasága és tenyésztettsége, vagyis túlzásba vitt külső pulisága miatt nagy hátránnyal indult az életnek. Mégis egy-kettőre megtanulta, hogyha a tél elmúlik, akkor őszig nincs szaladgálás a petrezselymek meg a paradicsomok között, és a ház küszöbe sem léphető át.
Hogyan tanított? Ahogy a mesterek. Az igazi mester locsogás, fontoskodás helyett van. Nem egyszerűen ismereteket ad át, hanem önmagát. Itt vagyok, ilyen vagyok, így élek, ezt teszem, azt kerülöm. Ezért az igazi mester sosem hazudik, miként a Mester is igaz…
Közös kölykeik anyjukat húzták-vonták a mai embergyerekekhez hasonlóan. Ám amikor nagyon elszemtelenedetek, szóval pofonért koldultak, akkor Bugritól megkapták a helyrebiccentő kaffantást.
Bugriról ezer történetet mesélhetnék, például azt, hogy amikor unokahúgomék eljöttek, s magukkal hozták Gedeon nevű ebüket, akkor értelemszerűen a vendég állatnak is kint kellett éjszakáznia. Hanem reggel nem találtuk sehol. Sem a kertben, sem a garázsban, a góréban, de az Átok patak hídja alatt sem, sehol. Unokahúgom végül a megfelelő helyre fordult.
Bugri, hová lett Gedeon, nem tudod?
Bugri előtt természetesen nem volt titok, hogy ki az az illető, akit mi, a magunk nyelvén Gedeonnak nevezünk. Nagy, barna emberszemével áttekintette, hogy jóindulatú érdeklődésről van-e szó, majd fejével a pince szellőzőablakára mutatott. S valóban, Gedeon meglett: valahogy bepottyant a pincébe.
Inkább a másik történetet mesélem el, hogy megértsük, hogy az igazi tanító szolga.
Balestünk után egy hónappal, s utoljára a Traumatológiai Intézetben műtöttek. Az operáció utáni első napon feleségem jött be látogatni, s reggel próbált letipegni a két törött lábával a tornácról az autóhoz. Bugri Éva éjszakai megérkezésekor nem örömködhetett eleget rég nem látott gazd’asszonyának, így érthető lelkesedéssel ugrott, hogy a nyakába szökjön. Éva elhárította: jaj, Bugrikám, földöntesz, nem bírlak el, inkább segíts, hogy le tudjak menni!
Az ember, ha puli, ilyenkor mindent megért: okot, célt, megoldást.
Éva lábához simult, hátát fölpúposította: tessék, kapaszkodj belém!

2009-07-22 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.