Hanka néni kalapja - Czakó Gábor most megjelent, Gyepű c. novelláskötetéből.

 Hanka néni olyan csodabogár volt, hogy csak, na! Hogy milyen, azt nem tudta, mit nem tudta,

nem is sejtette senki Pogányszentbálinton, ő maga sem. Ha rémlett volna előtte, nem lett

volna csodabogár. Talán Pendlike nevű bicajának sem füttyenthetett volna, és az nem gurult

volna melléje engedelmesen a megfelelő sebességgel, hogy Hanka néni menet közben

fölszökkenhessen rá. És a majdan idejében, úti célja közelében lepattanjon róla, hagyva, hogy

az öreg bicaj alkalmas pihenő helyet keressen magának, míg gazdaasszonya az ügyeit intézi.

Bizony, a városka nevezetességei közé számították sokan, esetleg a helyi Pro Urbe díjnak

számító Pogányszentbálint-ért érmet is a nyakába akasztották volna, ha sikerül elcsípni

valahol. Mi tagadás, vadásztak rá elegen – arrafelé hovatovább össznépi sportnak számított a

Hanka-hajtás. Megállt az élet a Vedd és Vidd áruházban, amikor az utcán a cserkészek

szaladtak rajvonalban, midőn rendőrök, tűzoltók, mezőőrök, irodisták és egyéb városi

alkalmazottak nyargaltak valamely friss és halálbiztos hír forró nyomát követve. Útjukat

kiáltások szegélyezték, akárcsak Hanka néni virágos kertjét a bódító mézvirágok.

– Megvan!

– Ott szökik!

– Utána!

– Kerítsd!

Ilyenkor a levegőbe emelődtek a korsók a Sörkertben. Ki is ürítődtek: vagy a sikerre, vagy

helyet készítve a következő fél liternek.

Ámde Hanka néni nem azért volt az, aki volt, hogy holmi lelőhelyen legyen, ráadásul ott, ahol

várják. Várni könnyű, de egyszer itt teremni, máskor ott, majd amott, más káposzta!

Véleményét Pendlike is osztotta. Gyakran megesett, hogy saját ötletei támadtak. Egyszer

például önhatalmúlag bekanyarodott az Európai Unió bőkezű támogatásával létesített

ökomenikus temető Nekrofilológiai Központjának feledőjébe, ahol az üldözők eltrappoltak

mellettük. Csapatuk végén hat kövér amerikai turista – három házaspár – lihegett. Ők

véletlenül keveredtek a falunyi városkába, amely rögtön megtetszett nekik. Éppen úgy terült

el az alföldi síkságon, mint az ő tehénlepény alaprajzú arizonai településük, viszont kísértet

lakott benne, ráadásul nappali – ilyent ők még nem pipáltak. Hogy kissé előre szaladjunk,

estére szobát vettek ki a Szent Bálint Vára nevezetű wellness szállóban, amelynek falát csinos

terméskő lapok borították. A hajdani pajta tetején, a szénabedobó helyén csipkés

kőtornyocska feszített, ugyancsak ízléses terméskő lapokkal borítva.

– Talán ott lakik a kísértet?

Kérdésüket nem értette kristálytisztán Ellike, a portás és házilány. Nyelvészkedés helyett

megmutatta a wellnesst. A hajdani pincében a jókora ebédlőasztal méretű medencében egy

idős hölgy mellúszó tempókat végzett. Kora onnan sejlett, hogy úszósapka gyanánt a fejével,

vagy inkább a nyakával egy kocsikeréknyi, tán száz éves művirág kazlat taszigált a vízen.

Vagy a karjával? Ki tudja? A részletek, vagy inkább a lényeg, mind elveszelődött a

hullámokon, vagy, ahogy a nóta mondja: „száz hullám taraján!” A csodaleső turisták le voltak

nyűgözve! Ez a kaland, ez a wellness, ez a kalap!

Az úszó természetesen Hanka néni volt.

*

Hanka néni nem Szent Bálint Várában lakott, hanem a Lármafa utca vége felé, ott, ahol

széttertyednek az utcák és ritkulnak a házak, a telkek pedig növekszenek: bővülnek

műhellyel, kocsiszínnel, aszalóval, gyümölcsössel, méhessel, lugassal. De az is lehet, hogy

tágulás helyett mindössze nem fogytak, nem osztódtak tovább, miként a telektársak tették.

Remekül megérttette magát a szomszédokkal, akik Pankának ismerték.

– Semmi néni, csak Panka, ahogy a nagymamám hívott!

– Én is mondhatom… Panka? – kérdezte óvatosan Antoanett, az okoska cigánylány, aki a

harmadik osztályban a legjobb tanuló volt.

– Hogyne mondhatnád aranyoskám! – Hanka néni elhelyezte vízi kalpagját a tyúkudvar

kerítésének lécén várakozó köcsögre. – Tegezhetsz is, ha gondolod.

– De gyönyörű! – csapta össze kezét Antoanett a kalap előtt. Inkább talán alatta, mert úgy

érezte, hogyha ráfújná a szél, a kalap őt egy szempillantás alatt eltüntetné. – Életemben nem

láttam ilyen gyönyörűséget!

– Ha megszáradt, elviheted.

*

A tárgyak igencsak kedvelték Hanka nénit. Messze földről fölkeresték, hogy szolgálatába

szegődjenek, ő viszont nem ragaszkodott hozzájuk – bár ezt sosem éreztette velük. Erre

tapintatosan vigyázott. Pendlike bizonyára igen megsértődött volna, ha…

*

Antoanett megtört fél zsák diót, mire a kalap megszáradt. De megérte! Neki is, Panka néninek

is, még tán a kalapnak is tetszett a fordulat. Eléggé közismert, hogy az ilyesféle tárgyak

rajonganak a változatosságért. A butuskák összetévesztik a fejlődéssel. Változás, növés,

fejlődés? Netán krumpli hámozás, vagy orr-tortyogtató verseny? Ez a kalap sosem

bölcselkedett, hanem a gyakorlat felől vizsgálta az eseményeket: az új gazda nem ismeri a

kalapmozgatás titkait, így ezután nem kell majd Húsvéttól Mikulásig meg ismét Húsvétig

szolgálatban lennie1. Ha kedve szottyan, akár pompázhat is, csak úgy, a maga örömére!

A kislány újságokba csomagolva, a hóna alatt vitte haza szerzeményét. Édesanyja kissé

megpirongatta, amiért megint késve jött haza, aztán kiküldte vezetékes vízért, ő pedig

nekilátott megmelegíteni az ebédről maradt bablevest. Az Antoanett által hozott újságpapír

meg az a förtelmes művirág-micsoda, éppen megfelelt a célnak. Elég is volt a papírláng: a

leves még fortyogott is egy kicsit. Amennyit kell.

 

1. A varázsholmik mindig Húsvéttól-Húsvétig számolják az esztendőt – érthető okokból.


2016-06-11 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.