Tanítvány, mester és alázat

 

 
A mester az Igazságban való élet. Ezért önmagában, tanítvány nélkül is létezik. A tanítvány viszont mester nélkül nem. A tanítvány úgy születik, hogy fölébred valakiben: a nem tudás belátása, a tudásvágy és elindul mester keresni. Ezt tette a mesebeli vadgalamb, aki röstellte, hogy otthona pár szedett-vedett gally; szeretett volna megtanulni fészket rakni. Elment a cinegéhez, s kérte, avassa be a fészekrakás tudományába. A cinege készségesen mutatta, magyarázta, miközben a vadgalamb egyre búgott-burukkolt: Tuúúdom, tuúúdom! No, ha tudod, akkor boldogulj magad!
A vadgalamb nem is tanult meg fészket rakni a mái napig.
Nos, hogy állunk a tanítványsággal?
*
Riasztó hírek érkeznek a fölsőbb iskolákból: miközben a tanulók örvendetesen szaporodnak, közülük sokan mindössze papírt óhajtanak szerezni – semmilyen tárgy nem érdekli őket, könyvet, folyóiratot nem olvasnak. Állítólag egyik-másik tanárukat sem veti szét a tudás. Jellemző, hogy a filozófia nevű tudomány gyakorlásához egyáltalán nincsen szükség a bölcsesség szeretetére, sőt, a bölcsség mibenlétének kérdése se nagyon merül már föl. Szakmai berkekben. Természetesen ma is akadnak bölcsek, ám az ő tudásuk és a professzorok ismeretei általában köszönő viszonyban sincsenek egymással.
Ihsan Oktay Anar török író írja: „Mindenkinek el kell olvasni a világot.” Az említett diákok nem akarnak ebbe a kalandba bocsátkozni. Ők – ha egyáltalán olvasnak – akkor árfolyamokat és reklámújságokat betűzgetnek. Miért? „Az emberek egyetlen dologtól félnek, a megismeréstől.” (…) „a fájdalom, az éhség, és a szomorúság megismerése elűzi álmukat. Igen, igen. Ezeken keresztül még kegyetlenebb megismerni valóhoz jutunk: önmagunkhoz… Inkább aranyból, szórakozásból, élvezetekből, vágyakból külön világot építenek.” Vagyis a tanítványság első lépcsője az irányválasztás: a külső ismeret, vagy az igazsághoz vezető benső, személyes út.
*
Szókratész (kb. Kr. e. 470 – Kr. e. 399.), valódi mesterként nem csatlakozott filozófiai iskolákhoz – mai szóval: izmusokhoz –, tartózkodott az írástól, nem tartott előadásokat, sétálgatva, párbeszédes formában fejtette ki gondolatait. Gyakran hangoztatta: „tudom, hogy semmit sem tudok”. Ezt a szerény, sőt, alázatos kijelentést szögezte a nagyeszűeknek. Rájuk bízta, hogy a beszélgetés végén levonják a tanulságot: amire eddig büszkék voltak, mert okosságnak vélték, az szamárság. Vagyis a tanítványság második lépcsője az önismeret: a téveszmék lelelplezése és kiakolbólítása. Igen, ki kell takarítanunk szellemüket a fél-ismeretektől, a meg nem gondolt gondolatoktól, megrögzött balítéletektől. Ha dugig van a kamra dohos liszttel, nyüves sonkával, nem fér be a jó étel.
 
Szókratész
 
Szókratész – Jézushoz hasonlóan – rendszerint kérdezett. Ha ugyanis nekem, a tanítványnak, kell megoldanom a kérdést, akkor a vele kapcsolatos tudás nem jövő-menő ismeret lesz, – infó –, hanem élmény. Az élmény úgy keletkezik, hogy a tanuló átszűri a tanulnivalót a lényén, szembesíti addigi tudásával, megéli, és végül a saját szavaival életre kelti. Ily módon a lelkébe oltódik a tudás. Az igazság megértésére az ész is képes, de sajáttá tenni, s ily módon örökre befogadni, csak a lélek.
Érdemes megjegyezni, hogy a sportoló, a muzsikus, a képzőművész a testével is gyakorol: milliószor ismétel egyetlen mozdulatot, hogy izmai és idegei elsajátítsák. Ez a test átszellemítésének egyik útja: a Szépség vagy az Igazság a bőrön át is képes beszivárogni.Napi öt-hat óra zongorázás nélkül senki sem lesz Kocsis Zoltán. Persze van, akin a napi 24 órás gyakorlás sem segít.
Szókratész emlékét és gondolatait tanítványai őrizték meg. Leginkább a legkiválóbb, Platón Ő igen sokat írt, művei három vaskos kötetben maradtak ránk. Általában követte mestere beszélgetős módszerét, sőt, mi több, saját gondolatait összeolvasztotta az övéivel. Mondhatjuk, igazi ellen-posztmodern volt, aki nemhogy idegen tollakkal ékeskedett volna, a sajátjait is mesterének adta. Ezzel értjük meg a harmadik és a negyedik lépcső, az igazságszomj és az alázat mély összetartozását. Egyik sem alkalmi megnyilvánulás, hanem életrend – nélkülük senki nem lehet mester. „Semmi sem emel föl, csakis az alázat” – tanítja Szent István az Intelmekben. Imre hercegnek, a trónörökösnek! Az alázat nem a szolga, hanem a mester, az uralkodó tulajdonsága!
*
A Beavatásban már sokat foglalkoztunk az igazság kérdésével. A Czuczor-Fogarasiban van egy érdekes szó: Igazságbarát, ki önzés és részrehajlás nélkül minden tettében a törvényekhez alkalmazkodik, ki szóval és tettel mások jogait tiszteli és védelmezi.” Nem a sajátját, másokét. Az ilyen ember alázatos, de csöppet sem megalázkodó. Mert nem holmi főnököt szolgál, hanem az igazságot. Érte bármire képes.
A népmesékben a két idősebb királyfi rátarti, a harmadik alázatos. Ő zokszó lesz kanász, vagy szolgál a boszorkánynak. Egyedül ő képes eljutni az élet vizéhez.
*
Buddha elhagyta családját, a királyi palotát, és aszkéta lett. Jézus eleve kitaszítottnak született – zabigyerek, terjesztették róla később is a zsidók, Heródes azonnal meg is akarta ölni. Tanítványait életével oktatta és szolgálta. Figyeljük meg, hogy jótéteményei megszámlálhatatlanok, ám soha, senkitől semmilyen viszonzást nem várt el. Nem mosatta a ruháját, nem „hordoztatta a saruját”. Amikor megkérte őket valamire, kizárólag okulásukra tette, hogy az apostolok lássák: „mindent kezébe adott az Atya”, ám ő mérhetetlen hatalmával soha nem élt a saját érdekében.
Az alázat a valódi mester ismertetőjegye.
*
A tudatlanság fölismerése, igazságvágy, önismeret, alázat – mester és tanítvány közös vonásai.
Húsvéti készületünket a jövő héten innen folytatjuk.
351. Beavatás
 

2011-04-07 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.