A test lélekké alakítása

 

 
Napjainkat legjobb egy magas cél kitűzésével kezdeni. Mondjuk, ha az évszak és az időjárás alkalmas, akkor bújtassunk szőlővenyigét. Keressünk a tőkén egy erőteljes, megfelelő hosszúságú és görbületű vesszőt. Gondoljuk el jó alaposan, milyen fekvés esne jól neki a földben: éppen ott, ahol már kellő távolságban gyökerezhetne anyjától. Erre nem szabad sajnálni az időt. Nos, pontosan oda, ahova kell, ássunk egy jó mély gödröt, olyant, amelyik a tőke felől lejtős, hogy a bújtatandó venyige kényelmesen feküdjék benne, s hajlása éppen a gödör mélypontja fölé essék. Hányjunk alája annyi trágyás földet, amennyi éppen kényelmes derékalja lesz, a takarásra is használhatjuk. Érett marhatrágyából szinte semennyi sem sok. A hajtás kibúvó végét célszerű ideiglenes karóhoz kötözni, köréje földet púpozni, és persze nem szabad megfeledkezni az iszapolásról sem.
*
Az ilyesmi derűs munka, mert egyesítés-egyesülés, szóval igen magasröptű terv. Hogy sikerüljön, lelkünket a föladat fölé kell beállítanunk. Az ember számára a lehető legmagasabb szellemi-értelmi tevékenység az ima. Hasonlít a venyige bújtatáshoz, hiszen az ima test lélekké alakítása. Ebben hasonlít a szerelemhez – talán azért fohászkodik így a magyar: édes Istenem! az Isten szerelmére! Az Énekek Éneke óta Keresztes Szent Jánoson keresztül máig száz és száz költő írt szerelmes verset a Mindenhatóhoz. Nem jelképesen! Jézus talán jelképesen halt bele emberszerelmébe a kereszten? Aki a lényeget érinti, az nem mintegy a szerelemhez hasonlítja az imádatot, hanem szívből éli meg.
„Te leszel az örömünk és a boldogságunk!
Szerelmedet többre tartjuk a bornál!
Mert méltán megillet a szeretet.” (Énekek Éneke 1,4.)
A szerelemben is lélekké alakul a test: a beteljesülés az orgazmuson túli, mert „szerelmedet többre tartjuk a bornál”, azaz a szerelem minősítésére a bor a legalkalmasabb, ámde a szőlőtő termésénél, a testi mámornál magasabb rendű, olyan természetes emberi életmegnyilvánulás, amely mindannyiónk számára nyitva áll, mint ember- és istentapasztalat. Az élet legnagyobb csodái közé tartozik. Egyesülés, mely eltörli az Én és a Te ellentétét. Műveletében, az egybekelésben a két fél – a csángók még a férjet is feleségnek mondják – ismét Eggyé válik. Részesül az Egy-ben. Ha az ima a legmagasabb rendű szellemi teljesítményünk, akkor a szerelmesek közös imája, mint egyesülés-művelet, ennek a csúcsnak a koronája.
*
Az ima áramlás, akár a szerelem. Az imában az ember benne fölgyűlt jókat, mint áldozati elsőszülötteket összeszedi, rendezi, és Urához irányítja. Hasonlóképpen a szerelmeshez, aki alig várja, hogy elmondhassa kedvesének, hogy mennyi öröm érte, amióta nem találkoztak, hogy milyen boldog. Ez teszi a venyige is: viszi az áldott, jól megtrágyázott földön át a szőlőtőke üzenetét. Czuczor-Fogarasi írja a trágyáról, hogy: „Szélesebb értelemben mindenféle anyag, melyet a mivelés alá vett föld közé vegyítnek, hogy termékenynyé legyen.” A régiek az ételeket is trágyázták: meghintették-vegyítették fűszerekkel. A szerelemnek, a szőlőbujtatásnak és az imának közös célja a termékenység, más szóval az áldás.
*
„Minden kis búzaszem a tavaszi verőfényben, az áldott esőtől öntözött földben élni akar. Kis gyökerével a földbe kapaszkodva nyújtózik a kék égbe, hogy meghozza parányi virágait, majd szemet, gyümölcsöt terem. Ő is, mint, minden élő élni, növekedni, kibontakozni akar. Vágya, álma: virágot, gyümölcsöt adni a világnak. (…) Gyümölcsét megosztja veled, és te is boldog leszel, mert a te gyümölcsöd az, hogy ő gyümölcsöt terem.” A gyömölcsözés kétirányú? Öröme a termőnek, és a termés fogyasztójának? Akár a megeredt venyige, mely a saját gyökerei által termést hoz a befutó és a kifutó ágán egyaránt?
Az ima és a szerelem egyaránt derült. Hamvas Béla szavával korrupciómentes, romlástalan, mert nem kérünk benne semmi mulandót, egyedül őt: semmi fényt, ami jön és megy és árnyékot hagy maga után, hanem csak és kizárólag Világosságot: Őt.
A legjobb imák rövidek. Nagybetegségem idején szoktam rá a Jézus imára: „Uram, Jézus Krisztus, Istennek fia, irgalmazz nékem bűnösnek!” Görögkatolikus és keleti testvéreink szerint az Evangélium összefoglalása, akár a Miatyánk. A középkorban a magyar pokoljárók is mind imádkozták. Amikor irgalmat kérek, őt magát kérem, hiszen ő maga az igazság, a szeretet, az ítélet és az irgalom. Azt kérem, hogy fogadjon el engem, noha bűnös vagyok, nélküle nem is tudok megszabadulni hibáimtól. Csak az segít rajtam, ha befogad engem, s megtisztít irgalmával, mint azt a bizonyos riherongy asszonyt Simon farizeus házában… Aki könnyeivel mosta, és szerelmesen csókolgatta az Üdvözítő lábát. Egészen biztos, hogy megtette ezt korábban is, szakmailag, ha az ügyfél megrendelte. De most nem cédán csókolt, ahogy addig, hanem istenszerelmesen. Megtudta talán, hogy a paráznaságból semmi egyéb nem lesz, csak másik paráznaság. Örökös kielégületlenség, éhség, sóvárgás, helyben járás, és összetévesztés. Egy-esülés, vagyis lélek, soha.
*
A Jézus imát kellő gyakorlás után, s az Urat magunk elé képzelve mondjuk, folyamatosan. Őt szemléljük közben, amint jár-kel, tanít, imádkozik a hegyen, szenved a kereszten, föltámad. Szavaink a lélegzetvételünk ritmusára követik egymást. Azért a nekem helyett a nékem, mert így tökéletesebben illik a levegő járásához. A test lélekké alakítása nem erőszak a testen, hanem fölemelés. Milyen csudálatos nyelv a magyar, hány és hányféle szava akad mindenféle rímekre, ritmusokra, árnyalatokra, Uram Jézus Krisztus! Az imában félből, embertörtből eggyé válunk az Eggyel…
Egyesítő ima Tamás apostolé is: „Én Uram, én Istenem!” Leborulva persze, a lábához. Én Uram, én Istenem! Semmi kunyizás, nem kérek lottó ötöst, egészséget, jó jegyet, csak kimondom az Ő nevét. Tamás fohásza valójában a Jézus ima, aminek a legtömörebb alakja az Úr neve. Ismét a lélegzetvétel ritmusára: Jé-zus, Jé-zus, Jé-zus. Belégzéssel kezdjük. Sietség nélkül, nyugodtan, tüdőnk boldog tágasságával, éppen úgy, ahogy kedvesünk nevével töltjük meg magunkat. Betelünk vele külön erőlködés, spekuláció, magyarosabban: el nem gondolt gondolat nélkül. Telizsongja lényünket, ahogy az oxigén sem okoskodik a vérünkben, amikor sétálunk, utazunk, vagy ásunk a venyigének, s hordjuk alá a trágyát.
Tamás apostol imájával szinte azonos Sámuelé, csak a Gyémántot az imádkozó felől mutatja az átlényegülés útján: „Itt vagyok Uram!” Tégy velem, amit akarsz, legyen meg a te akaratod, a tiéd vagyok, és ennek fejében semmit sem kérek. Mit is koldulhatnék, amikor a legtöbb, amit a létben elérhetek, éppenséggel ennyi?
Kíván-e ennél többet a szerelmes?
Ha igen, akkor nem szerelmes, hanem valami más, kevesebb, aki nem képes elvégezni a lélekké válás műveletét, mert elvétette a célt: a Világosság helyett a Fény és az Árnyék felé vette az irányt.
Aki testét lélekké tudja változtatni, az többet ér el Einsteinnél, Napóleonnál, Elvis Preslynél. Ha sikerül, akkor az ima csöndes és folyamatos beszélgetéssé változik. Communiónak mondhatnánk talán, közösségnek. Szavak nélkül kérdezel, s a Mindenható ugyanígy válaszol, s rögtön tudni fogod, hogyan állj a főnököd elé, miként bújtasd el a szőlővenyigét, Évád nyakát miként csókold.
 

2011-08-19 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.