Haydn: Krisztus hét szava a keresztfán

Krisztus hét szava, nyelvtanilag hét mondata, de igazából hét igéje a négy evangéliumból került itt, Haydn művében egybe. Éppen ezért most ne hermenautizáljunk, mert ez a tudomány csak a kereskedelmi művészet elemzésére alkalmas. Az igazit – akár a szentkönyveket – csak az érti, aki éli. Tehát személyeskedjünk. Vegyük a helyzetet: a Golgotát. Üdvözítőnket a latrok között megfeszítve, lábánál a Szűzanyát és Jánost, körülöttük a Sátántól csőcselékké vadított sokaságot, a római katonákat, akik eleinte nem sokat értetettek a történtekből, s az Isten és az ördög közti mezsgyén önmagunkat.
* (Minden csillagnál kicsi gondolkodás-szünet!)
Elmélkedésünk serkentője Haydn és az öt művész, kulcsa mi magunk vagyunk, egész pontosan én: oda merek-e, oda tudok-e állni? Képes vagyok-e a magam módján osztozni Uram szenvedésében?
Épen ezért a szemlélődés útján járjunk, s ne csak azt próbáljuk kitalálni, hogy mit értett pontosan egy-egy szaván a Megfeszített Isten, hanem legalább addig jussak el, hogy mit mondanék az ő helyében én.

„Atyám, bocsáss meg nekik, nem tudják, mit cselekszenek!”

Mondtam-e már ezt, amikor bántottak, kizsákmányoltak, rágalmaztak, sértegettek?
Biztos, hogy nem szolgáltam rá?
Biztos, hogy káromra vált, s nem javamra?
*
Tudom-e magamról, hogy mikor, mit cselekszem? Hogy mi a következménye a számból kisuttyant szavaknak, elszabadult mozdulataimnak és gondolataimnak?
És a megfontoltaknak?
Ó, milyen okos vagyok! Képes vagyok kiszámítani tetteim következményeit ezer évre előre? Egyre? Egy napra? Egy percre?
A külvilágban? Önmagamban?
*
Jézus emberként fuldoklik, vonaglik, haldoklik a kereszten, miközben mégis egy az Atyával. Amikor az Atya bocsánatát kéri hóhérainak, ő az irgalmas.
*
Tudok-e megbocsátani? Most itt, e csodálatos zenében s az Úr vérének párájában megbocsátani minden ellenem vétkezőnek?
Képes volnék-e a megbocsátásra, ha nem volnék egy Vele, s általa veletek, azzal is, aki e percben is árulja hazámat, ócsárol és fosztogat?

„Bizony mondom neked: még ma velem leszel a paradicsomban.”

Az előbbit, a megbocsátást Jézustól tanultuk, de ezt, a második mondatot egyedül ő ejtheti ki a száján, mert Ő az Úr, és most hajtja végre a megváltás műveletét. Megnyitja a paradicsomot a bűnös előtt. Nem azért, mert bűnös, hanem azért, mert bűnbánó. Milyen csodálatos a magyar nyelv, melyben a bánt és a bán ugyanaz a gyök!
És milyen csodálatos az Isten, aki emberlétének legtehetetlenebb állapotában, a kínfára szögezve alkotja a legnagyobbat! És hogyan, és mit! Nem paposkodik, hogy „üdvözülni fogsz”, vagy: a „mennybe jutsz”, hanem hogy „velem leszel a paradicsomban!” Az üdvösség tehát nem csupán általa, de vele és benne történik! Ő az, aki velünk van a világ végezetéig, de azon túl, az öröklétben is. Ő maga az Ország, a menny!
*
Ez a valóságos istenkapcsolat szüli meg az emberi személyt, aki ezután nem csupán elszenvedi a sorsot, mint a régi zsidó, görög, vagy hindu, hanem alakítja azt, történelmet formál. Korábban is dúltak trónviszályok, háborúk, lázadások, de történelem, vagyis forradalmak nem léteztek, melyek átalakították a társadalmakat, a technikát, a gondolkodást, az embert.
*
Szabadságunk az istentagadásig menően korlátlan! Ilyesmit semmilyen vallás nem ismer.
*
Lám, a másik, a bal lator ugyanolyan közel van Istenhez, akár a társa, mégis a kárhozatra pályázik.

„Asszony, íme a te fiad, Aztán a tanítványhoz fordult: íme a te anyád!”

Ennek az ikermondatnak sok a bölcs teológiai magyarázata. Most szemléljük inkább önmagunkat a kereszten, átszögelt nervus medianusunkon függve-fuldokolva. Előttünk a biztos halál. És ekkor nem magunk baja a legfontosabb, hanem édesanyánkat és legkedvesebb és hűségében egyedül kitartó barátunkat bíztatjuk: van jövőtök! Legyetek egymás anyja-gyermeke, mert az ember földi jövője a család.
*
Milyen a családom? Mi van ma a családdal körülöttem, a világban? Támadja az Antikrisztus? Mit teszek?
*
Jézus, amikor édesanyjára, és a tanítványra gondol, akkor a mi gondjainkra tekint, mert ő a Gondviselés.

„Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?!”

Jézus ember-sikolya. Az Evangéliumok egyetlen helyen sem említik, hogy az Úr kínzatása során jajgatott volna, noha tőle tudjuk, hogy „a test erőtlen.” A miénk is, az övé is, amelyet el kell hagynia harminchárom év után.
*
Mondják, hogy a halálban a legrettenetesebb a magány. Ember már nem segíthet rajtunk, sőt! Mi magunk sem, mert percről-percre válunk porrá, paránnyá, sorra foszlik le összes testi-lelki izmunk: vagyonunk, sikerünk, társaink tisztelete, önbecsülésünk, erőnk. Mindaz, amit nem vihetünk át – mi marad belőlünk?
*
A halálban – talán – egy pillanatra Isten is elengedi a kezünket?

„Szomjazom!”

Tudjuk, nádszál végén ecetbe mártott szivacsot nyújtottak ajkához, hogy a 69. zsoltár jóslata beteljesedjék. De ismét ne erről.
Mire szomjazunk a halál küszöbén? Italra? Ecetre-epére, vagyis savanyú-keserves életre? Még egy ici-pici bármilyen életkére? Egy akármekkorára, még ha keresztre feszítve is, vagy kórházi életben tartó készülékek függelékeként? Vagy a teljes halálra, a semmire? A bal lator és mai nyugati tanítványának nagy öncsalására, hogy az ember tehet bármit, úgyis megússza?
*
Szomjazni csak valamire lehet. Hogy Jézus Krisztus mire szomjazhatott, azt elmondta nekünk Jákob kútjánál: létezik az örök életre szökellő vízforrás, és ez ő, az Isten.
*
Az igazi szomjat, a Lét utáni vágyat egyedül a Valóság oltja, az egyetlen Valóság: Aki Van. Ő most arra készül, hogy elhagyja embertestét és sorsát és egyesüljön a Léttel.

„Beteljesedett!”

Vajon hogyan hangozhatott az Úr ajkáról? Némely fordítások, például Károli az „elvégeztetett” szót használják, ami azt jelenti, hogy nincs tovább. A beteljesedett ennél több: azt is jelenti, hogy megtelt. Megtelt az élet edénye. Minden munka elvégezve, az út végigfutva, a termés betakarítva. A munka befejezve: feje van, értelme. A teljesség utolsó csöppje a Golgotán kiontott vér, az új teremtés, az Újszövetség pecsétje.
*
Micsoda történet! Isten a legalacsonyabb ponton lépett be az emberi világba, kitaszítottként, majd földönfutó lett, akinek „nincs hol lehajtani a fejét,” és a kereszten végezte, akár egy angyalcsináló magzatgyilkos.
*
A világ be- és kilátópontja nem a trónokon és a milliárdosok felhővárkastélyaiban van, nem is a világháló emberhalászaink a kezében, hanem legeslegalul, ahova csak Isten merészelt lealázkodni, hogy tisztán lásson bennünket.
*
Vajon teljes-e már az életem-életünk? A teljesedés, vagy csupán a vég felé haladunk, mint a hangyák?

„Atyám, a kezedbe ajánlom lelkemet.”

Hova máshova? Jézus az emberélet útját bejárta. Megbocsátott ellenségeinek, megalkotta az új embert, gondoskodott a hozzá legközelebb állókról. Már végrehajthatja az utolsó golgotai műveletet: elengedi az Atya kezét, s nyújtja halhatatlan lelkét az Örökkévalónak.

(Elhangzott 2008. március 2-án a békásmegyeri Szent József templomban. Haydn művét a Fodor Kamaraegyüttes játszotta.)


0000-00-00 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.