Azért van otthonunk, hogy helyünk lehessen a világban

 

Hölgyeim és uraim, kevés dolog van manapság, amiben egyet tudunk érteni, hiszen ahány ember, annyi világszemlélet, mi több s rosszabb, ideológia. Mégis, létezik néhány szó, amely valamennyiünk számára egyaránt fontos és tiszteletreméltó.
Ilyen szó az otthon. Valamennyien vágyunk arra, hogy otthonunk legyen, s fáj, ha úgy érezzük, hogy elvesztettük.
*
Bizonyára elszorul a szívünk, ha hajléktalanokat látunk. Nekik ugyanis nemcsak otthonuk, hajlékuk sincsen.
Otthon és hajlék. Két gyönyörű szó. Az otthon főnév és helyhatározó: a hely ahol honunk van, hazánk. A hajlék személetes kép: mintha egy óvó kéz hajolna fölénk. A hajléktalan sorsában talán az a legborzasztóbb, hogy nincsen hová legyen. Alhat a metróban, a pályaudvaron, a híd alatt, olykor menhelyen. Itt és ott kap tán meleg ételt is, de nincs egy biztos pont a világban, ahová letehetné a műtrágyás zsákját a motyójával. Nincs egy talpalatnyi hely sem, ahol ő jogosan létezhetne, ahol bármi őreá tartozna.
Ezért iszonyú a vándorlása: folyton-folyvást, sehonnan, sehová…
*
Sokan élnek remek villákban, szép lakásokban, mégis gyakran érzik hasonlóképpen magukat. Mintha hajléktalanok volnának, folyton csatangolnak. Kocsmáról-kocsmára, szeretőtől szeretőig, vagy éppen az interneten. És előbb-utóbb kipottyannak otthonukból, vagy éppen társukat kergetik el és még otthontalanabbak lesznek.
*
Az otthon-lét tehát nem pusztán lakásügyi kérdés. Természetesen elemi joga mindenkinek, hogy legyen födél a feje fölött, de ennél többre van szükségünk: a fizikai komfort az embernek kevés.
 „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.” Írja Tamási Áron. (Ábel Amerikában 560. old.)
*
A gazdaságkori szétválasztás kényszer folytán második és harmadik otthonaink keletkeztek. Második otthonunk az iskola, a munkahely, a folytatásos tévéjáték. S tudjuk, hogyha minél több van valamiből, annál csekélyebb az esély, hogy bármelyik az igazi legyen. Az ikszedik otthonok nem életünk teljességének adnak teret, hanem valamely részmegnyilvánulásunknak.
Szinte karikatúrája e szétszabdaltságnak a lakótelep, s vele a koncepció: olyan házakat építeni, amelyekben az ember csak lakik. Világszerte épültek ún. alvó-városok: színház, templom, agora nélkül. Ezek lakója reggel elrohan dolgozni, este hazafut aludni. Hajléka, Le Courbusier szavával: lakógép, ami a pihenésnek az ún. szükségletét a lehető legcivilizáltabban kielégíti. Ezért aki csak teheti, a panel mellé szerez valami telket… Így lesz a hajlék maga is csak ún. második otthon.
És hová lesz az első, az igazi? Az, amelyikben teljes a világ. Ahol minden ránk tartozik. Ahol királyok vagyunk és boldogok. Ahol a világ közepén tudjuk magukat. Ahol tér s idő, életünk és a lét egybefolyik.
*
Ennek a helynek a megteremtése nyilván nem bútor és négyzetméter kérdése. Hanem a szétválasztás megszüntetése: hogy ismét egyesüljön lelkünkben a benső igényesség és a külső. Hogyne kéne fürdőszoba és franciaágy, s miért volna bűn a kerti úszómedencében pacsálni? Az a kérdés, hogy a benső otthon miként tud megteremtődni, és hogyan szellemíti át a külsőt?
*
A hagyomány embere az Egyházban volt otthon. Éppen ezért a reneszánszig nem létezett olyan templom, amely ne lett volna kozmikus tájolású. Ez a keresztény kultúrkörben keletelést jelentett. A szentély tehát kelet felé nézett, a hívek és a pap arra, az oltár felé fordulva imádtak! Reggel, s szemközt az ablakban kelt föl a nap. Az építők és a díszítők arra is ügyeltek, hogy a fény éppen a tavaszi napforduló idején essék Gábor arkangyal képére, vagy augusztus 20-án Szent Istvánéra. Vagyis a templom együtt járt az idővel: egyesült benne tér és idő. A legkisebb sárfészek templomocskájában is egyesült a naptári, a földi idő a kozmikussal és a mennyeivel. Így lehetett az Isten és az ember közös hajléka a létezés középpontja, ahol otthonra lel a kozmosz, a mindenség.
*
Hogy a téridő egység elve jóval Einstein előtt ennyire közismert lett volna? Még analfabéta falusi kőművesek számára is, akik legföljebb a rovásírást ismerték? A náluk iskolázatlanabb csángó asszonyok is tudják.
„Fölvetik a fonalat a szövőbe és hármasával számolják az igéket. Három szál: egy ige, tíz ige egy pászma, tizenkét pászma, egy vászon szélessége.” Írja Lükő Gábor.
Ez összesen éppen 360 szál, pontosan annyi, amennyi az óegyiptomi és más ősrégi népeknél az esztendő napjainak száma. Vagyis a csángó asszony az Igét, Isten teremtő szavát és az időt szövi egybe – Isten háta mögötti kis kunyhójában. De ne csatangoljunk!
*
A lakás csöppet sem volt profánabb építmény a templomnál. Még a sátor sem! Már csak azért sem, mert pl. a zsidóknál Mózestől Salamonig Isten maga is sátorban lakott; az ő külön sátrában őrizték a vele kötött szövetség jelét, a frigyládát.
Miként a templomépítésben sem diktálhattak pusztán műszaki, vagy más hasonló szempontok, a jurtaállításban sem. Ilyen szintű elvek egyébként sem diktálhattak az életnek a hagyományban. A jurta lényege technikai értelemben a hordozhatósága, szellemi értelemben viszont az, hogy a világköldök leképezése. Bárhol állítják föl, lakója a világ közepén él. Nem akárhol, hanem szellemileg strukturált térben, ahová Isten tekintete esik, s ahonnan visszanéz az Úrra a gazda.
 
„A sátor – főként a szibériai népeknél – az Égbolt jelképe volt. Ezen az égsátoron a csillagok lyukak, a tejút a sátor varrása, tartó oszlopa pedig a világfa. Az állattartó nomád népek sátraikat a világmindenség mikrokozmikus másaiként rendezték be.” ( Jelképtár)
A jurta centrális építmény. Ismét nem csupán műszaki értelemben, noha a kettő szorosan összefügg. Középpontja a tűzhely, ahol a család összegyűl, ahol az élet s az étel készül, ahol az égbe vezető világfa áll. Ez a szellemi helyzet akkor sem változott, amikor őseink házba költöztek. A ház középpontja a tűzhely maradt a konyha felől nézve, s a kemence a szoba felől. A kemence mellett állt az idegágas, vagy a boldogasszonyfája, amely a házat tartotta…
*
A központi fűtés kiszorította a kemencét. A technikai haladás törölte az idegágast a mestergerendával együtt. Panelban és villában egyaránt. Télvíz idején immár nem a kemence környékén fűtőzik a család, hanem ki-ki külön szobában lakik. Így van rendjén. Ám a szobánk megmaradt-e a világ közepének? Ahova Isten tekintete esik, s ahonnan mi a gazda méltóságával visszatekintünk rá?
*
S maradt-e szent sarok, középpont, ahol a tér és az idő összehajolhat, s átszellemítheti lakberendezési ötleteinket? Ahonnan kiindulva bebútorozkodhatunk nézeteinkkel, hagyományainkkal, eszméinkkel?
Nyíri Tamás szerint a Tagadás démona azt tanácsolja, hogy hajítsuk ki őket és lakjunk bútorozatlan szobában, melyet a pillanatnyilag legkurrensebb cuccokkal rendeztek be, melyeket holnap kidobunk és váltogatunk a végtelenségig. Amiket mások, a reklámok és egyéb manipulátorok csempészgetnek nézeteink és őseink helyébe, természetesen a mi kontónkra…
Normális-e, hogy a tévé, a virtuális valóság főmanipulátora legyen az otthon középpontja?
*
Két kérdésünk maradt. Az egyik: Érdemes-e alább adni, s másutt élni, mint a világ közepén?
A másik: Van-e elvi akadálya annak, hogy a legmodernebb civilizáció áldásait élvezzük miközben kozmikus méltóságunkat, helyzetünket, egyszóval: otthonunkat megőrizzük?
(24. Beavatás)
 

2012-05-10 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.