Menj, hagyd el mindened…

 

 
Mindannyian ismerjük a Gazdag Ifjú történetét, s a Kedves Olvasók tán arra is emlékeznek, hogy a múlt lapszámban róla volt szó. Nevezetesen arról, hogy az Ifjú szívében a vagyon éppen az Úr helyét foglalta el. Az Úrét, akit az Ifjú keresett, sőt, úgy érezte, hogy meg is találta, mert így szólította meg: „Jó Mester!” Jézus visszakérdezett: „Miért mondasz engem jónak? Senki sem jó, csak egyedül az Isten.” Fölismertél? Azt keresed, aki „egyedül jó” a Létben!?
Sokan keresték és meg is találták a Megváltóban, például a jerikói vak, Bar Timeus
(Mk 10, 46 skk) aki a Jerikóból tanítványai és nagy tömeg kíséretében távozó Üdvözítő után így kiáltozott: "Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!" Talán észre vehető, hogy a „Jézus, Dávid fia” megszólítás lényegileg azonos a „jó Mester” kifejezéssel, hiszen a Mester, a Messiás „Dávid fia” kell, legyen emberi családja szerint. Ugyanakkor maga a megtestesült Fiú, különösen, ha számba vesszük az Úr magyarázatát is: „Senki sem jó, csak egyedül az Isten.”
Térjünk vissza a Jerikóból Jeruzsálembe vezető köves útra, s lelki szemünkkel idézzük föl a jelenetet. Szemléljük! Nagy adomány, hogy megtehetjük! Nézzük és s hallgassuk, amint az ott lévők csitítják a koldust, aki nem kevesebbet állít, mint azt, hogy eljött a Messiás, ide, hozzájuk, mégpedig az előttük talpaló galileai csavargó személyében, akit senkiházi halászlegények követnek, meg boldogtalan nők, akiknek nincs jobb dolguk. Bar Timeus  kiabálása egyrészt lázítás, másrészt istenkáromlás. Ha éppen nem hazugság! Mert honnan tudja? Honnan tudhatja éppen ő, az örök éjszakában tengődő? Ha valóban a Megváltó haladna el az úton, azt legelőször nekünk, látóknak kellett volna észrevennünk!
Látjuk, kedves látók a világtalan látótársakat és a látó világost meg az Urat? Bar Timeus éleslátása akkor ott, a Jeruzsálembe vezető úton mindenkiét fölülmúlta. Benső látása szinte szétfeszítette. Minél jobban csitították, „annál jobban kiabált: Dávid fia, könyörülj rajtam!" Elgondolkodtató, hogy könyörületet kér, nem, mint azok, akik leborultak a Megváltó előtt, vagy legalább „térdre borultak” mint a Gazdag Ifjú Márknál (Mk 10,17) Nyilván a vakságára gondolt elsősorban, de többet kért: könyörületet, azaz hogy az Úr könnyezzen vele, érezze át az ő sorsát. Mindez mélyebben egyesülést, egésszé, magyarul, a mi csodálatos nyelvünkön egészségessé válást jelent.
Jézus erre megállt: "Hívjátok ide", mondta. Azok odaszóltak a vaknak: "Bátorság, kelj föl, téged hív." A szövegben nincs írásos nyoma, de semmiképp sem zárható ki, hogy Bar Timeus kiáltozás közben ültében – koldusi testhelyzetében – le-, leborult.
A Gazdag Ifjúnak ekkor kellett a vagyonáról döntenie, pontosabban arról, hogy mi lesz ezután a szíve közepében. Bar Timeus nem latolgatott: „ledobta köpenyét, felugrott és odasietett Jézushoz.” A mózesi törvény két helyen is úgy rendelkezik, hogy a köpenyt, vagy a köntöst tilos zálogba venni. Ha ez mégis megtörtént, akkor napszállatkor vissza kellett adni, mert Ez az egyetlen takarója, amelybe beburkolja testét. Különben mi alatt hálna? Ha hozzám kiált, meghallgatom, mert irgalmas vagyok.” (Kiv 22,26) A köntös volt a szegény ember ágya, hajléka, egyetlen földi java, „vagyona.” Kicsi vagyon, de az összes. Bar Timeus gondolkodás nélkül lemondott róla. Jézus erre nem kérte. Ezért arra kell gondolnunk, hogy a köntös ledobásában egy ősi újjászületési mozdulat és határtalan hit rejlik: vége az eddigi életnek, új következik.
Nincs szükség köntösre!
Jézus megkérdezte tőle: "Mit tegyek veled?" "Mester, kérte a vak, azt, hogy lássak." Jézus így szólt hozzá: "Menj, hited meggyógyított téged." Azonnal visszanyerte látását és csatlakozott hozzá az útján.”
Talán alsóruha nélkül, mezítelenül, ahogy édesanyja méhéből kilépett, de talpig az Úrban.
 

2012-12-05 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.