Jézus látás

 

 
 
A görög istenek állandóan a világban csatangoltak. Szerették, vagy éppen agyoncsapták az embereket, szóval, többé-kevésbé hozzánk hasonlítottak. Akárcsak Tündér Ilona, Odin, vagy Vejnemöjnen. A külsőleg sokistenhívő Indiában a legfőbb istenség atman, kisbetűvel írva, mert személytelen, neve sincsen. Ő az „önvaló”, az „önmagában létező”. Emberi érzékszervekkel fölfoghatatlan, elvont valóság. Még a lélek szó is túl testies hozzá képest. A többi isten mind mulandó, valótlan, tehát káprázat. A hindu szentháromság: Brahma, Visnu és Síva is megszűnik a világkorszakok végén.
János apostol írja evangéliuma első fejezetének végén: „Istent sosem látta senki. Az egyszülött Isten, Aki az Atya keblén nyugszik, Ő nyilatkoztatta ki.” Az egyszülött Isten az Ige, aki kezdettől van, aki által „minden lett, ami lett.” Ő Jézus, „a világ világossága”, aki a „tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.”
Őt láthatták a megtestesülése idejében élt emberek, beszélhettek vele, élvezhették csodáit, és meg is ölhették.
De vajon kit bámultak és hallgattak, kit érintettek?
Nyilvánvaló, hogy a három testvér, Mária, Márta és Lázár sem ugyanazt látták. Némelyek Messiást láttak benne, mások bölcset, megint mások szélhámos csavargót.
János apostol írja nyúlfarknyi harmadik levelében: „Kedvesem, ne kövesd a rosszat, hanem a jót. Aki jót cselekszik, Istentől van; aki rosszat, nem látta Istent.” (3Jn 11.) Eszerint rossz elválaszt Istentől. A jók látták Istent? Az apostol látta?
A Jelenések könyvében leírta, hogy a „trónon ülő”tekintete „hasonló volt a jáspishoz és a karneolhoz”, ám közben a trónból „villámok és mennydörgések jöttek ki” és a trónt „szivárvány” vette körül. A könyv más helyeiről tudjuk, hogy angyal magyarázta neki a látomások értelmét, tehát jelképeket látott „valóság” helyett. Föltételezhetjük, hogy nem úgy látta „a trónon ülőt” sem, ahogy Jézust.
*
Mit tudhattak az apostolok az Isten országáról? Jézus sokszor beszélt róla különös hasonlatok formájában. Hogy Isten országa hasonlít a mustármaghoz, a kereskedőhöz, aki igazgyöngyöt keres, de talán mindenekfölött egy olyan léthez, amelyben az ember visszatér eredetéhez, igazi önmagához, azaz a lelkéhez, ami emberré tette, egészen pontosan ahhoz, akitől a lelkét kapta, Istenhez.
Izrael útjain vándorolva az apostolok napról-napra tapasztalták, hogy Jézus ura mindeneknek, miközben szelíd: a megroppant nádat nem töri el. Az élet királya, aki halált nem küld senkire, de még múló náthát sem.
Volt vele két egészen különös találkozásuk.
Márk és Lukács számol be a Színeváltozásról, János pedig evangéliumának zárójelenetében az Utolsó vagy Első Reggeliről, Idézzük föl!
Márk 9. fejezetében mondja az Úr: „…a jelenlévők közül néhányan nem halnak meg addig, amíg meg nem látják Isten hatalommal megvalósuló uralmát." Lukácsnál az „Isten hatalommal megvalósuló uralmát” kifejezés helyén ez áll: „Isten országát.” Ez az ígéret oly fontos az evangélisták számára, hogy a Színeváltozás idejének meghatározásához használják: „Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, és egyedül őket vitte föl egy magas hegyre.” Lukács írja, hogy imádkozni mentek. Miért imádkoztak? A tanítványok tették, amit a mesterük, rendben. De ő miért?
A nyelvünkben egymást átható ellentétek egyik szép példája az imád szó. Azt jelenti, hogy leborulva magasztal. Én le, Ő föl! Mit kérhetett Jézus a Tábor hegyén? Talán semmit, csak imádta az Atyát, egyszerűen Vele akart lenni. A jó ima ilyen. Isten úgyis tudja, hogy mire vágyunk, és azt is tudja, hogy mire van szükségünk. Saját terveit is ismeri, melyekben számol velünk. Képzeljék el, mindannyiunkkal! Veled és velem, a doktor olimpikonnal és a fogyatékossal egyaránt.
Elég ima, ha tiszta szívvel és szeretettel gondolunk Őreá. Ezért gyönyörű a Tamás ima: Én uram, én Istenem!
Az ima létfürdő. A lélek megmerül a Létben és tiszta lesz, boldog. Alkalmas az Országba való belépésre.
Figyeljünk csak!
A tanítványok talán elfáradtak a hosszú hegymászásban. A fáradtságtól, meg a Mesterrel való közös leborulásban egy pillanatra elszundítottak. Elszundítottak! Melyikünk képes éber lenni? Figyelni a legislegfontosabbra? Melyikünk ne kapcsolt volna ki élete valamelyik sorsdöntő pillanatában? Amikor fölrezzentek, azt látták, hogy Jézus „…színében elváltozott előttük. Ruhája olyan tündöklő fehér lett, hogy a világon semmiféle kelmefestő nem tudná fehérebbé tenni. Egyszerre csak megjelent nekik Illés és Mózes, amint Jézussal beszélgettek.” Itt álljunk meg egy pillanatig, és nézzünk és lássunk, amennyire tudunk…
Lukácstól azt is megtudjuk, hogy a világtörténelem legiszonyatosabb kérdéséről, Üdvözítőnk „haláláról beszélgettek, amelynek Jeruzsálemben kellett bekövetkeznie.” Beszélgettek! Érezzük e szó mélységes nyugalmát a kereszthalál borzalmához képest?
A tanítványok ekkor beleláttak a kronoszba. Fölismerték a mennyei kelmefestő munkáját, részt vettek az Ország legfontosabb ügyében, és fölismerték Illést meg Mózest! Minta, személyleírás nélkül! Ugyan miről? Az említettekről soha, semmiféle kép nem készült! Úgy, hogy Isten országában voltak. Az Ország nem földrajzi hely, nem a Tábor hegye, hanem Jézus, Illés és Mózes, Isten és az igazak együttes jelenléte! Ott nincs titok, tapintatos mellébeszélés, kegyes hazugság!
Péter zavarában így szólt Jézushoz: "Mester, jó nekünk itt! Hadd csináljunk három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet." Milyen szép, hogy magára nem gondol! Most nem főpap, mint nemrég, amikor Jézus megtette Kősziklának, amitől ő menten azt hitte, hogy a hatalommal fölény jár alázat helyett! „Egyszerre felhő támadt, amely elborította őket, a felhőből pedig szózat hallatszott: "Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!" Az Atya is jelen van, mint mindig, mindenütt, de most meg is szólal!
Képtelen vagyok nem gondolni a legnagyobb térítő, Szent Pál sátorkészítő mesterségére, meg Árpád-kori pici templomaink jurta alakjára. Jószerivel csak az oltár fért el bennük. Mit ne mondjak, az Úr és a szolgálattevő pap. A tágas csarnok, a hajó, csak később épült hozzájuk.
Szép faragott kövekből, de még inkább belőled, belőled és belőlem…
*
Nyolcan vettek részt a galileai tó partján a második csodálatos halfogás utáni mennyei vendégségen: Simon Péter, Tamás, a galileai Kánából való Nátánáel, Zebedeus fiai és még két meg nem nevezett tanítvány. Köztük lehetett – igen, vagy nem – a Tábor hegyén jártas Jakab is. (Jn 21)
Emlékszünk, az apostolok nem hagytak a parton semmi élelmet, mert nem volt nekik. A Föltámadott mégis sült hallal, kenyérrel várta őket. A tűz gyújtatlan gyulladott, a kenyér gyúratlan gyúródott, a hal sütetlenül sült – és mindehhez időre sem volt szükség. Ilyen „Isten hatalommal megvalósuló uralma” a boldogan engedelmes természet fölött! Jézus nem adott hálát étkezés előtt, nem is imádkozott: ugyan miért hálálkodott, és kihez imádkozott volna? Ő, aki már megdicsőült azzal a dicsőséggel, amelyben része volt az Atyánál, mielőtt a világ lett.
Milyen csodálatos lehetett Isten Országa! Semmi katonai díszszemle a Vörös téren, semmi Disneyland vagy Moulain Rouge és kán-kán, csak hunyorgó parázs, illatok, a túlpart felől kél a nap, hangolnak a madarak, és mi ott üldögélünk, reggelizgetünk Barátunk, az Úr lábánál! (Jn 4,14)
Itt ítélte meg a Fiú Péter árulását és bízta rá jövendő föladatát! Nem azért, mert Péter hős volt, vagy jobb akárkinél, hanem azért, mert esendő, sőt bukdácsoló volt, mint mindannyiunk, de föltétlen istenszerető.
Egyszer a Megváltó elküldte hetvenkét tanítványát, hogy gyógyítsák a betegeket és hirdessék az evangéliumot. Amikor azok visszaérkeztek, boldogan jelentették: "Uram, mondták, a te nevedre még az ördögök is engedelmeskednek nekünk." Van ebben a mondatban istenszeretet, de van benne némi gyerekes hetykeség is: „még az ördögök is engedelmeskedtek – nekünk.” Jézus pontosan fölmérte a helyzetet. Megdicsérte és helyre tette őket. "Láttam a sátánt: mint villám bukott le az égből. Hatalmat adtam nektek minden ellenséges erő fölött: semmi sem fog ártani nektek. – Joggal vagytok büszkék a küldetésetekre. – Mégse annak örüljetek, hogy a gonosz lelkek engedelmeskednek nektek, hanem annak, hogy nevetek föl van jegyezve a mennyben." Ez a lényeg, az Istennel való immár örökös kapcsolat, ezt jelenti a nevek mennyei följegyzése. Ez az emberi életpálya csúcspontja, amikor a halandó lény állampolgár lesz Isten Országában. Mégpedig az Istennek való engedelmesség által! Az engedelmesség adja az erőt a gonosz elleni győzelemhez! Az engedelmesség pedig a szeretetből ered. Azért engedelmeskedünk édesanyánk intésének, mert szeretjük őt. Ha gyermekként még nem is értjük mindig szavának, vagy nyaklevesének okát és célját, akkor is biztosak vagyunk abban, hogy jót akar nekünk: boldog, szép és igaz életet.
Hogyne engedelmeskedne a bölcs ember Istennek, akitől a szeretet képességét kapta?
Szent Mihály is a szeretet meg az engedelmesség lebírhatatlan erejével győzte le a Gonoszt. „A sárkány és angyalai védekeztek, de nem tudtak ellenállni és nem maradt számukra hely a mennyben.” Nincs vívás, bunyó és lövöldözés, egyszerűen „nem maradt számukra hely a mennyben”. Miért? Mert a szeretet és az engedelmesség hézagmentesen mindent kitöltött! Sehol nem tudta megvetni a lábát a hazugság, az aljasság, az irigység, a gőg meg a többi sátáni vonás. Az ilyesmi különösen könnyen kapja el a nagyokosokat, a magabízókat, a dörzsölteket.
*
A hetvenkét tanítvány visszatérésekor Lukácsnál egy döbbenetes mondat hangzik el, miáltal Isten-látásunk tovább élesedik: bepillanthatunk a Szentháromság működésébe: „Abban az órában fölujjongott a Szentlélekben” – az ujjongás a boldogság visszafoghatatlan kiáradása. Vélhetjük, hogy ez a boldog derültség, aminek a szakadatlan benső áramlása a Szentháromság létmódjához tartozik és mintegy Isten országának az időjárása. Így szólt Jézus: "Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura – a Szentlélekben ujjong, és az Atyát áldja – mintegy háromságuk egységébe avat bennünket! Tehát: "Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek Ura, mert elrejtetted ezeket a bölcsek és okosak elől, azaz a dölyfösök és önteltek elől. Milyen tökéletes szó az öntelt! Színültig van saját magával, nem fér bele már egy csöpp jóság, szeretet, igazság. Az öntelt képtelen alázatra és engedelmességre, hiszen el sem tud képzelni önmagánál okosabbat, erősebbet, jobbat. Mit is keresne ő Isten Országában?
Jellemző, hogy Jézus nem szidja az önkóros szenvedőt, csak finom szembeállításba helyezi, midőn így folytatja: „és a kisdedeknek jelentetted ki. Igen Atyám, így tetszett neked.” Nektek kedveseim, nektek és nekem, mindenkinek, aki mer az Atya kisdede lenni. Akár kislány, akár pápa, netán csavargó, aki a kisdedség alázatos, engedelmes és a Szentlélekben való ujjongásra képes állapotában él. Figyeljük meg, hogy a kisded megszólításban milyen kedves humor ragyog.
Lukácsot olvasva Máté hangját is halljuk, mert a két szöveg azonos: „Mindent átadott nekem Atyám: senki más nem ismeri a Fiút, csak az Atya, és az Atyát sem ismeri senki, csak a Fiú, s az, akinek a Fiú ki akarja jelenteni." Ismét a Szentháromságról tanulunk, kedves kisded-társak, de most éppen az Atya és a Fiú kapcsolatából villan föl előttünk valami: kettejük Jánostól oly gyakran hallott egysége, és az, hogy a tanítást az Atya a Fiú messiási küldetésében teljes egészében reá bízta.
Jánosnál ugyanez mélyebb és bensőségesebb. „Az Atya szereti a Fiút, és mindent a kezébe adott. Az Atya és a Fiú viszonya egyetlen szóval, a létezés alapszavával írható le: szereti. Nem bölcseletileg, nem lélektanilag, hanem eleven, meghitt szeretettel. Régebben már említettük, hogy a jézusi megszólítás: Abba családias, becéző alak, körülbelül apu, apuci értelemmel. Nos, így szereti az Atya a Fiút és a Fiú az Atyát. Aki a Fiúban hisz, az örökké él. De aki nem hisz a Fiúnak, nem látja meg életet, hanem Isten haragja száll rá.” (3,35-36) Mi az élet? Ki! Maga Krisztus! Kinyilvánította hogy „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam.” (Jn 14,6) Összeköti őket az élet, az örök élet, amit a hit által ismerünk föl Jézusban Júdás, Pilátus, a főpapok nézték, de nem látták. Vajon mi, te és én meglátjuk-e Őt egymásban, az Oltáriszentségben? ’Így folytatja? Ha ismernétek engem, Atyámat is ismernétek. Mostantól fogva azonban ismeritek és látjátok őt." A Jézus látás Isten látás. Így írja János: „Amint az Atyának élete van önmagában, úgy adta a Fiúnak is, hogy élete legyen önmagában.” (Jn 5,26.) Élete van önmagában. Nem a fogantatásától él, mint az ember, mert az Atya nem fogantatott soha, senkitől, mivel öröktől fogva létezik. Csakúgy a Fiú is, hiszen „minden általa lett, ami lett”. De mégis azt imádkozzuk a Hiszekegyben, hogy „fogantatott a Szentlélektől, született Szűz Máriától.” De ez csak földi megtestesülésére vonatkozik, hiszen az Atyától „önmagától való életet” kapott, ami éppen olyan, mint az Atyáé. Ezt az életet a kereszten sem vehették volna el tőle, méreggel és atombombával sem, ha ő önként oda nem adta volna a „világ életéért.”
*
A Lét kulcsa Jézus élete a világ életéért. Választóvonal a Krisztust követők, és a Jézust így-úgy tisztelő különféle csoportok között. Az a nézeteltérés lényege, hogy az egyik egész lényével látja, mintegy testileg is befogadja az Urat, a másik nem.
János evangéliumának 6. fejezetét olvassuk a 44. verstől: „Senki sem tud hozzám jönni, ha az Atya, aki küldött engem, nem vonzza.” Vagyis emberi mivoltunk, ma divatos szóval, identitásunk Istenben gyökerezik. A világon egyedül mi kaptunk tőle lelket: isteni lények vagyunk. Nem nevetséges-e önazonosságunkat autónkban, rangunkban, pénzünkben, vagy saját pillanatnyi testünkben keresni? A mulandóban, ami most csillog, de holnapra szemét, vagyis eleve valótlan. Az önazonosság megteremtésének módja az ima. Nagyszüleink Isten nevét lélegezve keltek, köszöntek, ettek, dolgoztak, és a dolgok a helyükre kerültek bennük.
*
A földi élet mulandó. Nem arra való-e, hogy odaadjuk, mielőtt elenyészne?
*
Kinek? A gonosz lélek egy világot ígér érte, és lám, énünk követeli a sikert, a természeti és erkölcsi törvények áthágásának, a szép, a jó, az igaz visszájára fordításának jogát. Még a lexikonba is bekerülhetünk – ha nem is örökre, de mindenesetre addig, amíg az Antikrisztus hatalma tart.
„Mindaz, aki hallgat az Atyára és tanul tőle, hozzám jön. Nem mintha az Atyát látta volna valaki. Csak aki Istentől való, az látta az Atyát. Bizony, bizony mondom nektek: Aki hisz (bennem), annak örök élete van.”(Jn 6,45-46) Ennél többet nehéz mondani.
Lépjünk egy picit hátra önmagunkban: Gyere, Uram, van itt helyed, bennem.
 
 

2013-08-23 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.