A só

Öregedvén egyre veszítünk tetteink és gondolataink frissességéből, erejéből, talán őszinteségéből is, mert nehéz bevallani gyöngülésünket, feledékenységünket, okosságunk fogyatkozását. Talán szeretetünk is kopik, mert ugyan érzéseink nem változnak, sőt, erősebben szeretjük unokáinkat, velünk vénülő házastársunkat, még halottainkat is, ám ezt egyre kevésbé mutatjuk, mivel nem halljuk jól a kérdéseket meg a kéréseket, megfeledkezünk a személyes ünnepekről. Talán elvesztettük ízünket?
A Hegyi beszéd végén mondja Jézus tanítványainak Máté Evangéliuma szerint: „Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való már egyébre, mint hogy kidobja és széttapossa az ember. (Mt 5, 13) Magyarázható a dolog így is, úgy is, mentség ezer akad, de lényeg egy: halványul sósságunk. Mit jelent a sósság elvesztése? Tudjuk, hogy a sótlan ember unalmas, fakó, érdektelen, száraz, ostoba. Az iskolában tanultuk, hogy vegyületek közül kitűnik a só tartósságával, ugyanakkor igen fontos, hiszen nélküle nem képződik sósav a gyomrunkban: vele emésztünk, tágabban: vele oldjuk magunkba a természeti világot. Általa egyesülünk vele. Innen érthető a „ti vagytok a föld sója”. Körülbelül annyit jelent, mint a Teremtés könyvében a sorsutasítás. A Ter 2, 5-ben ezt olvassuk: „nem volt ember sem, hogy a földet művelje.” Az élőlények és a föld egymás javára buzgólkodtak, pl. a lombok óvták a földet a kiszáradástól, a törzs, a gyökerek különböző anyagokat szállítottak föl s alá, bontották a sziklákat, holtukban is javították a talajt stb. Az emberre ennél több bízatott: nem szerepet kapott, hanem föladatot, küldetést: „Az Úristen vette az embert és Éden kertjébe helyezte, hogy művelje és őrizze.” (Ter 2,15) Ez volna az alapvető föladatunk, innen ered a természethez és egymáshoz való viszonyunk szellemi tartalma, amiből fakadnia kéne gyakorlati életvitelünknek.
Művelje és őzizze!
A Teremtőtől kapott rendeltetésünk az alaphivatásunk, ettől lettünk „sósak”, azaz Isten-ízűek, a Föld, sőt, az egész teremtett világ számára. Hogy mennyire feledkeztünk meg föladatunkról, arról a bolygó állapota tanúskodik.
Amikor az ember megnyalja sebét, továbbra is érzi vére sósságát, mert lénye nátrium-klorid tartalma nem változott ugyan, de Isten-zamata odalett… „Nem való már egyébre, mint hogy kidobják és széttapossák?”
A 14. vers a „ti vagytok föld sója” kifejezést egy hasonló értelmű képre cseréli: „Ti vagytok a világ világossága.” Vagyis te és ő, és mi és én. Mindannyian, de küldetésünket egyedül, személy szerint éljük meg. A megbízatás él, s vele a felelősség: merem-e vállalni, hogy a magam körének világossága legyek?
Szent János evangéliuma megírja, hogy ki a Világ Világossága. Az apostol rögtön az elején elbeszéli a Fiúisten eljövetelét: „És Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél. Minden Ő általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett. Benne élet volt, és az élet volt az emberek világossága.” (1,2-4) A Fiú élete előttünk zajlott, semmit sem tett alattomban, sőt, végtelen türelemmel mutatta, és élte elénk a jó, a világító, az Isten-ízű élet példáját. Mert a Világosság az Ige, a Fiú, a teremtő erő, az élet – mindez egyúttal a Só lényegének is a képe. A fogalmak teljesen alkalmatlanok a magasrendű közlendőknek akár jelzésére is, mert állandóan saját korlátaikba ütköznek. Korlát nélkül azonban nem létezhetnek. A képek, így, összefogva, egymást támogatva talán…
Rögtön következik a dráma az 5. versben: „A világosság a sötétségben világít, de a sötétség nem fogta föl.” Az Úr Jézus bizonyára látta és tudta ezt, mert eljött hozzánk, s meghívott minket az ő útjára. Máté 5, 15-6-ban a só képe átoldódik a világosságéba: „…ha világosságot gyújtanak, nem teszik véka alá, hanem a tartóra, hogy világítson a ház minden lakójának. Így világítson világosságtok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és magasztalják mennyei Atyátokat.”
 


2015-02-23 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.