Égtájak és én

Legutóbbi vérmérgezésem következtében az égtájak összekeveredtek bennem. Odalett a hajdani biztos tér-tudásom. Annakelőtte idegen helyen, álmomból riasztva is tudtam, hogy merre van az ajtó, a főtér, észak, dél meg a többi. Most nem tudom. Négy hónapja jöttem haza a kórházból, de a tájékozódásom még mindig nem a régi. Otthon sem, ahol Évámmal élünk, ahol gyermekeinket fölneveltük, ahol kemény munkával, ezernyi ötlettel járultunk hozzá a kétszáz esztendős ház rendbehozatalához, belvilágának kialakításához, a szobák elrendezéséhez.
A kórházakban nem zavart a változás, vagy nem tudtam róla. Egyrészt több kórházat is megjártam itthon és külföldön, ráadásul műtétek sorát végezték rajtam, tehát mondhatnám, hogy a legkisebb bajom is nagyobb a tájékozódási zavarnál, hisz ezután úgyse fogok erdőkben-hegyeken csámborogni, kirándulni, idegen városokban lábatlankodni.
*
A mi lesz velem kérdés soha nem merült föl bennem. Már ami evilági jövőmet illeti. Rendíthetetlennek éreztem magam mellett és mögött feleségem és gyermekeink szeretetét, támogatását. Meg Józsi atyáét, gyóntatómét.
Szorongást keltett bennem, de megrendülést, vagy éppen különösebb félelmet nem, hogy lábszámom 50%-kal csökkent.
Ennél rettenetesebb volt a hónapokon át tartó rémálom-sorozat, miszerint mozogni ugyan tudok, de helyemet elhagyni képtelen vagyok. Ez számtalan álmomban kísértett. Például ülök otthon nagyapám, nagyanyám, édesanyám, Angyal nénikém között a decsi háztól három lépésnyire, a friss, tavaszi fűben, amikor elered az eső. Éppen három lépésre, a tornác alatt egy ponyva. Hoznám gyorsan, de lassan sem megy. Nyúlok, nyújtózkodom, ám kezem nem ér oda, a lábam pedig képtelen moccanni, nem hogy egyet, vagy kettőt lépni.
Hasonló történik valahol Baranyában, Villány közelében. A talaj itt is egészségesen zöld, ám hepehupás. Évámmal, bátyámmal és feleségével meg édesanyámmal egy kis huppanóban ülünk, heverünk, amikor meglátom Bocz Gyulát, a szobrászt, haláláig legjobb barátomat egy, a miénkhez hasonló helyen feleségével, meg egy-két közös barátunkkal. Sietnék hozzájuk, mindenem mozog, ám a lábam ismét engedetlen.
Ugyanilyen álom, de másmilyen, amiben filmfölvételre várok negyedmagammal, két órán át egy súgólyuk méretű üregbe préselve. Itt egyszerűen lehetetlen volt mocorogni... Fölöslegessé vált az égtájak ismerete is, mert tájékoozódási képességem elvesztése, mintha inkább személyem elvesztését jelentené.
Hol vagyok?
Vagyok-e még?
*
Szinte semmi sincs, amit ne tudnék elfeledni. Pötyögöm e cikkecskét, odakünn madár száll az ablak előtt, s menten nem tudom, hogy mivel akartam folytatni.

 


2019-03-31 00:00:00 - Vissza
 
© 2009 CzSimon Bt.