Beavatás lehetne

Valljuk be, hogy a Karácsony egy kicsit, olykor és némelyikünknél elmászkosodott. Mint amikor valami gyógyszerre cukormázat tesznek, majd még és még, egyre vastagabbat, mert a keservesen epés íz minduntalan áttör… Lassan a gyógyító vegyület kiszorul, kell a hely a szirupnak. Karácsonyra lefordítva Jézus vagy Jézuska? Az édes kis cuncimókus baba, vagy a „szenvedés férfia”? És ami a kettő között van, helyesebben: Aki élt ezen a földön, és mint mindenki, belehalt…
Ráadásul már születése előtt csodát tett! Mert mi egyéb lett volna a Betlehemi Csillag? Mutatta az utat a napkeleti bölcseknek, de az akkori bámészkodóknak meg útonállóknak nem. Még kevésbé korunk tojásfejű tudósainak, akik tudálékosságukban százszor is megtalálták mindenféle bolygó- és csillag-együttállásokban, meteorokban és üstökösökben meg más égi tüneményekben. Bele is nyilakozták különféle újságokba mindazt a semmit, amit kinyomoztak. Holott fenenagy tudásuk birtokában tudhatták volna, hogy az égitestek mozgásai se régen, se most, sosem igazodtak a tevegelés sebességéhez. Ráadásul Heródes csillagászai sem látták! Vagyis a Születés Csillaga nem földi jelenés volt, nem is égi tünemény, hanem Mennyei!
Éppen ezért laza!Bizony, a Születés Csillaga a meghívott Napkeleti Bölcsekhez és az ő úti céljukhoz igazodott. Oly lazán, mint a cseles csatár, aki korábbi, nagyjából kelet-nyugati mozdulását a végén dél-délkeletire váltotta, mivel Heródes jeruzsálemi palotájából arra kell fordulnia a Betlehembe igyekvőnek. Ilyen piruettet semmilyen égitest nem tud.
A Mennyei Jel tehát Isten egyszülött Fiának személyes intése volt a Bölcsek számára: gyöngéd, finom, tapintatos, amilyen Jézus egész földi élete.
Ezért gondoljunk a Betlehemi Kisdedre Karácsonykor és mindenkor. Értsük meg, hogy Csillaga minket is vezérel. Mutatja, hol a helyünk…