Kezdőlap

A turista-templomokban az emberek jönnek-mennek, nem is tudják, hogy szent helyen járnak, egyszerűen azért, mert nincsen tudomásuk a Szent létezéséről. A gyönyörű régi épületek festmények, üvegablakok tetszenek nekik, hiszen szomjasak a szépre, és természetes emberi ösztönnel azonnal meg is beszélik egymással élményeiket. Állandó morajukat meg-megszakítja a hangosbeszélő csitító fölszólítása, ám meg nem állítja: egy pillanat múlva folytatják tovább.

Jobb zajvédelmet talált a dörgő mormogás ellen a montepulcianói dóm vezetése: kutyaharapást a szőrével. Állandóan szól a magnó s belőle a gregorián kórus. A turisták persze továbbra is mászkálnak, de csöndesebben, s a mormogás pusmogássá, suttogássá szelídül. A turisztizálódott épületből ugyan kitessékelődött a Szent, ám gregorián oly mélyen áthatja, hogy a pogány európai is sejti, hogy magasabb hangzat szól hozzá, ezért meg-megáll, hallgatja a fura dallamot.

Montepulcianótól fél órányira – autóval mérve – egy tágas völgy közepén ülő dobocskán áll a Sant’Antimonak nevezett, IX – XIII. századi templom és kolostor. A legközelebbi falu Montalcino. A bencések építették, aztán elfogytak. Az elhagyott épületegyüttes annak rendje-módja szerint romlani-bomlani kezdett – turisztizálódott. A szokásos fényképező-bámészkodók jártak beléje, melléje meg festők, akik a dimbes-dombos, olajfás toszkán tájat festegették. Hanem az újabb időkben megjelentek az Ágoston-rendiek, a fehér barátok. Helyrehozták a kolostor egy részét, kertet ültettek virágoknak és zöldségeknek, szentmisét mondanak, és naponta hatszor énekelnek az oltár előtt, kétoldalt. Csak öten vannak, két szerzetes és három novícius, hangjuk is csak ennyi, de az ember úgy érzi, hogy most a világ jobbik része érzi szükségét, hogy dícsérje a Legfőbb Jót.

A turisták mind némán ülnek, vagy állnak moccanatlanul. Nem a csöndben, hanem a lélek telítettségében, amit a háromhajós templomcsarnokban a öt férfihang istendicsérete teremtett.

Ilyen lélekteli csönd honol szinte mindig Cellé-ben, a Cortonától északra eső völgyben, ahova szent Ferenc építette kis kápolnáját, s melléje parányi celláját, ahol ma is látható derékalja, a kétarasznyi széles deszka, meg a párnájául szolgáló gerendavég, és a térdeplője. Ha arra járunk, sose mulasztjuk el, hogy elugorjunk akárcsak egy fél órára. Ott az embernek teli lesz a szíve.

A Cella mellé már Ferenc atyánk életében kis kolostor épülgetett a hegyoldalba fecskefészek módján. Ma is lakják a barátok. Amikor kifelé jöttünk, megtudtuk, hogy a pár mufflon-ugrásra lévő kápolnában éppen szentmise van.

Nosza!

Már hallottuk is a gitárokat: ifjúsági csoport töltötte meg zsúfolásig a kápolnát. Éppen áldoztak, kivétel nélkül mindenki. Két fiú és egy lány verte a húrokat, azért nem több, mert a harmónium köré ennyien fértek. Az egyik muzsikus társuk az ostyát rágva tért vissza a helyére, ám az ő gitárja mellett egy nálánál jóval kisebb leányka ült. A szentáldozásból visszatérő azonnal karon ragadta és félig a levegőbe emelve egy sorral hátrább penderítette.

Kimentünk.

Utánunk kitódult a kamaszsereg is. Egy hosszú legényke indiánüvöltéssel szökdösött közöttük: „Laudate si signora mio! Laudate si signora mio!”

                                                                                                                                (2011)